A Politikai Hobbista házigazdája, Jeszenszky Zsolt a Konzervatív Esték rendezvénysorozat alkalmából látogatott el Dunaszerdahelyre. Az ismert jobboldali publicistával az eltűnt amerikai álom nyomába eredtünk egy jónéhány kultúrpolitikai, történelmi és geopolitikai kitérőt tartalmazó beszélgetés során.
Mostanában mind nagyobb divat szidni az Egyesült Államokat, egyre többen emlegetik az elveszett amerikai álmot, siratják a régi idők dicsőségét. Mielőtt rátérnénk arra, valóban eltűnt-e az amerikai álom, előbb talán meg kellene próbálnunk definiálni is azt.
Nagyon nehéz objektíven állást foglalni arról, mi is az amerikai álom. Ez mindenkinek mást jelent. Nekem is csak személyes válaszaim vannak. Családommal 1984 és 1986 között éltünk Kaliforniában, édesapám az ottani egyetemen tanított diplomáciatörténetet. Leírhatatlan volt tizenkét évesen Magyarországról belecsöppenni Kalifornia valóságába. Egészen szürreális érzés volt.
Most is az, csak egészen más előjellel!
Jogos! (nevet) Kiköltözésünk nagyjából egybeesett kamaszkori eszmélésemmel. Bizonyos szempontból akkoriban nőttem fel, más szempontból meg azóta sem. Az mindenesetre biztos, hogy azokban az időkben természetessé vált számomra a szabadság, hogy a mindennapok nyugodt, kellemes mederben csordogálnak, létbiztonság van, az élet szép és jó, az álmaid, ha teszel értük, megvalósíthatóak. Hogy a „lehetőségek hazája” nemcsak egy üres szólam, hanem a hétköznapi valóság. Nehéz pontosan megfogalmazni mindezt, érzések, hangulatok vannak a fejemben. Filmek, zenék, utazások. A nyolcvanas évekre még Kelet-Európában is nosztalgiával emlékeznek sokan, kicsit szabadabban éltünk, recsegett-ropogott a Kádár-rendszer, de Amerikában egészen fantasztikusan jók voltak azok az idők.
Minek köszönhetően?
Ha politikai-gazdasági oldalát nézzük, akkor szerintem azért, mert Ronald Reagannek hívták az elnököt. A reagani Amerika, nem csak nekem, minden valamirevaló amerikainak aranykor. Reagant sokan mind a mai napig bohócnak, pojácának gondolják, holott nem is állhatnának távolabb a valóságtól. A legkevésbé sem volt az! Bel- és külpolitikai eredményei alapján is elképesztően jó politikus volt. Hogy csak egy dolgot mondjak, a Szovjetunió bedöntésében elévülhetetlen érdemei voltak. Kellett hozzá a körülmények szerencsés együttállása, s talán magától is összeomlott volna, de Reagan nélkül könnyen lehet, hogy csak sok évvel később.
Hadd játsszam kicsit az ördög ügyvédjét. Reagan ugye addig nyomta a megfelelő helyeken a Szovjetuniót, óvatosan egyensúlyozva, amíg a birodalom össze nem omlott. Őt nem szokás kritizálni, hogy atomháborút kockáztatott, meg minek provokálta a nagy orosz medvét. A jelenlegi amerikai elnököt igen…
Értem, mire akarsz kilyukadni, de erre csak azt tudom mondani, hogy más történelmi idők más típusú válaszokat igényelnek.
Reagan zsenialitása abban rejlett, hogy felismerte, milyen válaszokra van szükség. Nem volt például arrogáns, nem provokált feleslegesen, tudta, mikor legyen határozott és mikor békülékeny. Látod ezt a mostani nyugati politikusokon?
Nyilván nem.
Hát ez az! Hogy aztán a másik oldalon, Gorbacsov személyében egy intelligens, dinamikus, a korábbiaktól merőben eltérő „partnere” akadt Reagannek, az szerintem már az isteni gondviselésnek köszönhető.
Elnézve, mi folyik körülöttünk az orosz–ukrán háború kapcsán, nehéz elképzelni, hogy Isten ott munkálkodna a háttérben.
Pedig de! Nagyon sok gondolkodni képes ember van még, de rengetegen igyekeznek megmutatni, ők milyen „jó emberek”, megy a profilképbe az ukrán zászló meg a „Slava Ukraini”. Erényfitogtatás ez, semmi más. Egész egyszerűen nem érdekli őket a valóság, ez egy kényelmes álláspont.
Nincs veszély, mert ha nem lépünk ki a saját buborékunkból, nem jön szembe ellenvélemény, könnyebb az életünk is. Féligazságokra vagy túlegyszerűsített igazságokra építenek légvárakat.
Azért mégiscsak Oroszország támadta meg Ukrajnát, nem fordítva…
Hát persze, de ez az egyik olyan igazság, amit remekül lehet relativizálni, túlegyszerűsíteni. A háború tényleg 2022. február 24-én kezdődött? Nem volt oka, nem volt előtte semmi más?
Miért ne dönthetné el egy szuverén ország, hogy akar-e csatlakozni egy nemzetközi közösséghez vagy sem?
Eldöntheti! Egy mesekönyvben! A valóságban viszont vannak olyan geopolitikai realitások, amelyekkel egyszerűen nem lehet szembemenni. Lehetne Mexikónak atombombája? Csatlakozhatott volna Kanada a Varsói Szerződéshez? Nem hiszem! Egy nagyhatalom földrajzi közelsége limitálja a szomszédok mozgásterét, ha tetszik, ha nem.
A háborús kitérő után térjünk vissza személyes benyomásaidhoz. Arra emlékszel, mikor kezdett el savanyodni a szőlő? Mikor tört szét az amerikai álomról alkotott képed?
Ezt részben kívülről láttam, követve az amerikai közéletet. 2002-ig viszonylag sokszor voltam kinn az Államokban, addig nem láttam különösebb változást. Megjelent ugyan a politikai korrektség, de messze nem volt annyira brutális, mint manapság. Nem volt még kötelező homoszexuális meg színesbőrű kvóta a filmekben, nem volt zavaró. Sőt, tulajdonképpen normálisnak tekintettük. Miért ne lehetne néger főhőse egy filmnek? Volt egy fekete barátnőm Washingtonban, a kilencvenes évek végén elvitt egyszer egy buliba, ahol csak és kizárólag négerek voltak rajtam kívül. Fel sem merült, hogy kinéznének onnan vagy zavarná őket, hogy ott vagyok.
Azt hittük akkoriban, minden rendben lesz, a helyes irányba tartunk.
Lesz ebből egy jófajta multikulturalizmus, egy egészséges társadalom, amely úgy sokszínű, hogy közben az alapvető értékeink azonosak. Ezt követően másfél évtizedig nem jártam az Egyesült Államokban, így amikor 2016-ban kimentem Kaliforniába, teljesen mellbevágott a változás. Nem állítom, hogy Amerika teljesen tönkrement, Kalifornia sem, de a hangulata valahogy megváltozott. Mindent leuralt a drog, tele vannak hajléktalanokkal a városok, olyan, mintha az ország vezetése nem is akarna kezdeni semmit az Amerikát szétszaggató társadalmi problémákkal.
Nem összeesküvés-elmélet ez?
Attól tartok, hogy nem. Mintha azt akarnák elérni, hogy teljesen essen szét a társadalom, az emberek veszítsék el bizalmukat a közintézményekben, a hatóságokban, szűnjön meg a biztonságérzetük, mert amint ez megtörténik, onnantól kezdve bármire rávehetőek, hogy biztonságban legyenek. Elfogadják azt a zsarnokságot is, például egy világkormányt, amely ellen korábban még hevesen tiltakoztak. Persze, elsőre azt gondolnánk, ez egy ostoba fantazmagória, csak nézzük már meg, minden olyan jelenség, amelyről ezek a fantaszták beszéltek az elmúlt évtizedekben, szép sorban bekövetkezik. Mondok egy példát! A kilencvenes években ki gondolta volna, hogy néhány éven belül valósággá válhatnak a bőrünk alá ültetett mikrocsipek és még tapsikolunk is hozzá. Hát milyen fantasztikus, nem?! Ja, baromi fantasztikus lesz, hogy mindent tudnak rólad! Olyan kontrollra törekednek az emberiség felett, ami egészen ijesztő. Amerikában, meg persze Kínában már látjuk ennek első jeleit. Félreértés ne essék, az USA is onnan meríti az ötleteket. Körbe is értünk, kerek a történet, ha már előbb a csalódásról kérdeztél.
Annyira csodáltam az amerikai szabadságot, nagyon fájó ez a kiábrándulás. Korábban még mi akartunk menekülni oda, most onnan menekülnek az emberek. Az amerikai álom véget ért.
Édesapád nyilván nem így gondolja.
Vannak dolgok, amiket két ember másként lát, és mindkettőnek igaza van. Ez pont nem az a helyzet! (nevet) A lényeg, hogy lássuk a valóságot és az alapján vonjunk le következtetéseket, nem pedig egy vágyvezérelt gondolat alapján vagy teljességgel morális alapon. Nem, mintha bármelyik rossz dolog lenne, hanem egyszerűen azért, mert nincs értelme. A geopolitikát ugyanis a gyakorlat vezérli, nem a morál. Apámnak sem velem van vitája, hanem a valósággal. Ő a világot a jó és rossz dichotómiájára redukálja, ahol a Nyugat a jó, Oroszország meg a rossz. Nincsenek árnyalatok, nincsenek érvek, nincsen realitás, morálisan el van döntve a kérdés. Persze apám is elismeri, vannak hibák a Nyugaton, de ezek marginális bolondságok. Ha II. Miklós cárt megkérdezték volna 1917-benn, hogy bolondság-e az egész bolsevizmus, biztos azt mondja, igen, majd elmúlik. A wokeizmus is majd elmúlik. Nos, szerintem nem fog!
Ezek szerint, ennyi volt? Meg sem állítható már az „erjedés”?
Szívesen lennék optimista, de meggyőződésem, a ma uralkodó abnormalitás már nem megállítható. Az a nagy kérdés, hogy pusztán politikai folyamatokról beszélünk, csak politikai, gazdasági változásnak tekintjük-e a körülöttünk látható romlást, vagy szellemi energiák összecsapásának, a jó és gonosz küzdelmének. Szerintem egyértelműen az utóbbi. Ez esetben pedig valamiféle apokalipszisnek be kell következnie.
Akkor álljunk neki bárkát építeni?
Nagyon azért ne essünk kétségbe, a Sátán nem tud győzni. Nekünk is megvan a magunk feladata, a Jóistentől szabad akaratot kaptunk. Azzal együtt, hogy van egy terv, azért rengeteg dolgot mi döntünk el. De ha már bárkát emlegetsz, Rod Dreher amerikai konzervatív írót tudom felhozni, aki a Szent Benedek válaszútján című könyvében éppen arról ír, hogy a kora középkori bencésekhez hasonlóan, akik kolostorokba vonultak vissza a Rómára törő barbárok elől, s őrizték meg az antik világ minden tudását, nekünk is kisebb-nagyobb közösségekbe visszavonulva kell átmentenünk a tudást és az értékeket.
Hol lehet Magyarország helye a hanyatló nap alatt?
Én hiszem, hogy Magyarország, sőt az egész Kárpát-medence egy ilyen kolostor lehet.
Orbán Viktor politikai filozófiájának ez egy fontos eleme. Többször deklarálta is, ha a Kárpát-medencét megszervezzük, nagyon nagy erő lehet. Megjegyzem, a miniszterelnök úr nem találta fel a spanyolviaszt, ez már egyszer megtörtént, Nagy-Magyarországnak hívták. Közép-Európa lehet az egyik bencés kolostor, amely megőrzi a nyugati kultúrát, a normalitást. Amerikában is lesznek majd ilyenek, efelől semmi kétségem.
Ha lesznek kolostorok, barbárok is kell, hogy legyenek!
Persze, már vannak is. Ha a mesterségesen kiélezett társadalmi ellentétek felszínre törnek, az rosszabb lehet, mint egy polgárháború. Mindenki mindenki ellen. Idáig vezetett az identitáspolitika, megszűnt az amerikai identitás, ami korábban sikeresen összetartott egy elképesztően heterogén országot. Mindegy, hogy fehér, fekete, sárga, szegény, gazdag, hetero- vagy homoszexuális, zsidó vagy arab, elsősorban amerikaiak voltak. Mára az összetartozás érzése a társadalom jelentős részében megszűnt.
A helyét az öngyűlölet vette át. Az identitáspolitika elérte célját! A nyolcvanas évek gazdasági sikereinek köszönhetően eltűnt a „kizsákmányolt munkásosztály”.
A baloldal bázis, sőt, létjogosultság nélkül maradt. Nagyon okosan rájöttek, hogy az egyre szélesebb középosztállyal csak úgy tudnak konkurálni, ha a periférián élő rétegeket, a különböző kisebbségeket összegyűjtik. Nem volt ez könnyű feladat, de zseniálisan csinálták, mindegyiket megszólították. Egyetlen közös ellenséget raktak eléjük, a fehér heteroszexuális férfit. Kihagytam valamit?
A keresztényt!
Tényleg! (nevet)
Csak, ami hirtelen eszembe jut: rendszerszintű rasszizmus, heteronormatív társadalom, patriarchális elnyomás.
Pontosan erről van szó! Mind egy tőről fakadt! Az amerikai fősodor úgy egymásnak uszította a különböző társadalmi rétegeket, hogy azt egész egyszerűen már nem lehet visszacsinálni. Annyi identitást sikerült már felfuttatniuk, tippem sincs, mi lehet a következő. Lassan csak a gyíkemberek maradnak!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
