Napjaink egyik legismertebb pszichológusa, Tapolyai Emőke szerint szenvedéseink és próbatételeink ellenére mindannyian szabadok lehetünk, és kiteljesedett életet élhetünk egyénileg és kapcsolatainkban is. A kolléganője, Orvos-Tóth Noémi által kutatott transzgenerációs elmélet és a felvidéki magyarok elmúlt száz évének meghurcoltatásaiból adódó tragikus lelkiállapotok közötti párhuzamról, a tapasztalatokból való merítésről, valamint az értékteremtő közösségi munka erejéről beszélgettünk vele.
MJ: Hogy vélekedik a bevezetőben felvetett párhuzamról?
Amikor én ezt a kérdésfelvetést ilyen formában meghallom, érzem, hogy ez a téma nincs a helyén. Mert a pszichológia tényállása szerint igaz ugyan, hogy sejtszinten örököljük a hajlamot a szorongásra, depressziós vonásokat, és ezeknek az emlékeit is. Ráadásul sokkal többet hozunk magunkkal, mint amit mi felismerünk. De hát én keresztény ember vagyok, így szerintem a megoldás nem abban van, hogy tovább nézegetem, hogy hol voltam áldozat, és milyen áldozati sorsot örököltem. Fontos, hogy szélsőségektől mentesen vizsgáljuk önmagunkat, életünket, sorsunkat. Tehát a cím majdnem jó, hogy örökölt sors, de élettörténetünknek van egy másik oldala is, ami ebből a címből hiányzik: a szerzett sors, ez a keresztény ember szemlélete. Ez a szerzett sors drága áron lett megvéve. Ez a Krisztus által szerzett sorsunk, amely folyamatos újrakezdésekre nyit nekünk kapukat, ezért nem nézhetjük úgy a történelmünket, mint áldozatok, mert az áldozati sorsra ítél minket.
MJ: Akkor mi a megoldás?
Hogy képes vagyok-e ebből tovább tekinteni, változást remélni: bár a történelmünket átszövi egy vörös átokfonal, de Krisztus vére, az Isten kegyelme ezt a fonalat képes úgy elvágni, hogy az átok tehetetlenül hulljon a földre. Jézus üzenete az újrakezdés üzenete. Fontos, hogy ismerjük a történetünket és történelmünket, mert nagyon sok mindent megmutathat, de önmagában nem elég. Látnunk kell, milyen új kezdetet kínál nekünk az Isten, s a jövőben akkor tudunk reménykedni, ha látjuk, miként volt hozzánk hűséges mindazok ellenére, amit eddig átéltünk. S most gondolok az elszakított területek magyarságára is: még mindig élünk, s nincsen végünk. Ez egy hatalmas erőforrás, és mégsem élünk vele. Ha állandóan arra fókuszálunk, hogy mit örököltünk, az depresszívvé, szorongóvá tesz minket. De ha látjuk, hogy te jó ég, ennek ellenére, és ezzel együtt még mindig magyar a magyar, az világtörténelmet ritkító csoda. Szóval ezt a szívósságunkra való rácsodálkozást nem szabad elfelejtenünk, mert akkor mindig áldozat-szereposztásban maradunk, s nem lesz jövőképünk.
MJ: Létezhet akkor külön felvidéki, délvidéki, kárpátaljai örökölt sors, vagy nincs értelme ezeknek a megfogalmazásoknak, hiszen a magyar nemzet egységében is tele van traumákkal?
Úgy, ahogy minden kicsi családi trauma egyedi, úgy a különböző elszakított területek drámái is egyediek. Mindannyiunknak megvannak az egyedi fájdalmai, amelyeket tényleg úgy él meg az ember, hogy azokat senki nem érti meg. Ezt én is megtapasztaltam Amerikában, politikai menekültként.
PV: Pontosan hogyan?
Hiába magyaráztam nekik, hogy honnan jöttem, s mit éltem át, fel nem foghatták, mert nincsen magyar történelmi ismeretük, így nem is lehetett emlékük arról, ami itthon van. Nem tudtam elmagyarázni senkinek, hogy nekem valami fáj, hiányzik, mert itt vagyok egy idegen hazában, egy idegen otthonban. Ezek egyedi sorsok, egyedi történetek, egyedi fájdalmak. Ha én bármit átadhatnék ennek a nemzetnek, az az, hogy nem állhatunk meg a drámánál és a múltnál, mert különben hamis identitásunk alakul ki. Az áldozatiság megéléséből pedig szégyen alapú identitásunk lesz. Az áldozatok pedig csak szégyenkez(het)nek, hisz áldozatok. Ebből föl kell emelkedni!
MJ: Mert a szégyen alapú identitásból nem lehet építkezni.
Igen, illetve egyféleképpen lehet: görccsel, ez pedig agresszívvé tesz minket. Ebben a szégyenben állandóan attól félünk, hogy visszarántanak az áldozati szereposztásba, ami nem szabadság. A szabadságérzet ott kezdődik, amikor felismerem a drámámat, a tragédiámat, és azt is, hogy ez milyen depresszív, szorongó, szégyenvonásokat táplált bennem, és ennek ismeretében jelentem ki, hogy én ebből igenis tovább akarok lépni. Meg akarom találni azt, hogy ki vagyok én ezekkel együtt, illetve ezek ellenére. Ez egy fókuszváltás. És ha ezt meg tudjuk lépni, akkor él nemzet e hazán.
PV: Felvidéki magyarként sokan érezzük, hogy sehol sem vagyunk otthon. Felvidéken nem ért meg a többségi nemzet, de az anyaországban is sokszor „leszlovákoznak” minket, mert nem ismerik, kik is vagyunk valójában. Ön szerint mit tudnánk tenni, hogy jobban megértsenek minket itthon, a Felvidéken, illetve otthon, az anyaországban?
Ez nagyon jó, de nagyon nehéz kérdés is. A legfontosabb, hogy szabad és teljes életet kell élnünk. De nem az a szabad és teljes élet, ha mindent mértéktelenül adagolunk magunknak, ha belemenekülünk a sok teendőbe. Az pont azt mutatja, hogy nincs szabadságunk. Az csak fájdalomcsillapítás. Meg kell találnunk azt a szabadságot, amiben aktívan, a dolgunkat végezve a legjobban megtaláljuk önmagunkat. Hogy utána azt tudjuk mondani, hogy ezzel együtt és ennek ellenére vagyok, aki vagyok. Tehát én az élet táplálásában látom a megoldást. Illetve az élet ünneplésében. Nem büszkélkedünk eleget áldásainkkal, sikereinkkel, nem ünnepeljük eléggé eredményeinket, pedig az az egyik legerősebb identitáserősítés, amit tehetünk.
MJ: Az élet táplálásában, s a múltra emlékezve?
Igen. Meg nem szabad feledkezni a fájdalmunkról, s igenis van annak fontossága, hogy kimegyek a temetőbe, és virágot teszek a szüleim sírjára. Az emlékezés erősíti a gyökereinket. De ez nem elég. Élni is kell. S ezzel kapcsolatban hoztam egy igét, amelyet édesapám – aki pszichiáter és neurológus volt – a délszláv háború ideje alatt mondott el egy előadásában. Én azóta azt gondolom, hogy ez az ige az elszakított területek igéje kellene, hogy legyen. Ezt Isten a babiloni fogságban rabszolgaként dolgozó nemzetnek mondja, tehát egy idegen országban, ahol emberként nem tisztelik őket. Mint ahogy legtöbbször az elcsatolt területeken sem tisztelik a magyar nemzeti közösséget.
„Építsetek házakat és lakjatok bennük; telepítsetek kerteket és egyétek gyümölcsét; vegyetek magatoknak feleséget, hogy fiúk és lányok szülessenek; fiaitokat házasítsátok meg, lányaitokat adjátok férjhez, hogy ők is fiúknak és lányoknak adjanak életet: nektek ugyanis sokasodnotok kell ott, nem pedig kevesbednetek. Munkálkodjatok annak az országnak jólétén, amelybe vittelek benneteket; imádkozzatok érte az Úrhoz, hiszen jóléte a ti jólétetek is.” (Jeremiás 29, 5-7)
MJ: Ez egy nagyon nagy perspektívaváltás ahhoz képest, amit az emberek többsége gondol, hogy tenniük kellene.
Így van. Az volna a jó, ha a hazámat úgy szeretném, s arról úgy gondolkodnék, hogy továbbra is ez az édes anyaföldem, akkor is, ha most felette szlovák zászló lobog, s én ettől függetlenül ennek a jólétén, az itt élő nemzetemnek az egészségén, a fa ültetésén, a kert gondozásán dolgozom. Mert az életet táplálni kell. Mindig lesznek, akik ránk néznek, és értik ezt, és mindig lesznek olyanok is, akik védekező állásból nézik majd, görcsből befeszülve. De nekünk nem az a feladatunk, hogy őket meggyőzzük. Az a feladatunk, hogy akikkel együtt vagyunk, és akik ezt értik, azokkal egységben legyünk. Egységben dolgozzunk ennek a városnak, a hazának, a területnek az építésén.
PV: Az idei házasság hetén tartott előadásában említette, hogy disszertációs kutatásában arra is keresi a választ, hogy mi lehetett az erőforrása a kommunizmus alatt üldözött magyar keresztények bátorságának. Az eredmények azt mutatják, hogy a szoros kapcsolataik. Nagymamám gyerekkoromban sokszor mesélte, hogy a családjukat marhavagonokban Csehországba deportálták, elveszítették az otthonukat, mindenüket, és annak ellenére, hogy hívő katolikusként sokat imádkoztak, dédmamám rosszul viselte a történteket, a hontalanságot, és ágynak esett. Dédpapám azzal tartotta benne a lelket, hogy: „Ne félj, Herminkém, mert megmaradt a legfontosabb: van nekünk négy okos, jó, egészséges lányunk.” Nekem ez a mondat azóta megtartó erőm az élet nehéz helyzeteiben. Hogyan válhatnak erőforrássá a kapcsolatai egy olyan felvidéki magyar közösségnek, amelynek a kollektív és személyes emlékezetében is számos történelmi seb és trauma van?
Az emlékezésen túl az előre nézésre kell fókuszálni. Én az embereknek egyénileg is szoktam mondani, hogy egy ponton túl azt kell mondani, hogy most már csak előre nézek. Persze be-bevillan a múlt, tudnunk kell, hogy azért van ezzel küzdelmünk, mert a múltunk valósága az életünk valósága, amit nem tudunk meg nem történtté tenni. De alá kell húzni, hogy nem vagyunk egyenlők a múltunkkal. S ha ezt meg tudjuk fogalmazni, akkor azt kell célul kitűzni, hogy összekapcsolódjunk olyan emberekkel, akik emelt fővel előre mennek az életben.
MJ: Milyen szép kifejezést használ erre a magyar nyelv: emelt fő.
Nagyon kifejező. Ha ezt meghalljuk, akkor tudjuk, hogy az emelt fő egyenes gerincet hoz magával, az emelt fő a szégyen nélküli szabadság. Nem arrogáns büszkeség, hanem méltóság, elegancia, szabadság, előre tekintés. És ha ezt meg merjük élni a közösségben, az olyan szintű motiváció, mint amikor két ember elkezd arról álmodozni, hogy hogyan rendezze be a házát. A közösségünket az alkotás felé kell vinni, ugyanis az Isten alkotónak teremtett. Meg kell találni azt a nemes célt, ami előre visz minket. A közös nemes célok az igazi összetartó erő, ez az egyik erős megtartó ereje a kapcsolatainknak.
PV: Globálisnak is mondható jelenség, hogy a kollektivizmus-individualizmus skálán a társadalmak egyre inkább ez utóbbi felé tolódnak. A múltban még erősebbek voltak a közösségek, a közös célok, és az emberek több áldozatot voltak hajlandóak hozni egymásért, ma viszont az egyéni karrier és a jólét fontosabbak számukra. Amikor a külföldi letelepedés lehetősége ez utóbbiak ígéretével kecsegtet, akkor egyre nehezebb a fiatal generációkat arra bátorítani, hogy saját szabadidejük rovására tegyenek a közösségért; hogy időt, energiát fektessenek a közös célokért való tevékenykedésbe. Ön szerint mit tehetünk ennek érdekében?
Élménnyé kell tenni a közösséget. Igazi élménnyé. De a közösségi élményt nem valami szenzáció, hanem a közösség fogja megadni. Sokan ott tévednek, hogy pizzapartit, nagy bulit akarnak szervezni, mert azt gondolják, hogy ez közösséget formál. Persze részben igen, mert jó együtt enni, s jól érezni magunkat, de ez önmagában nem elég. Az igazi közösséget – ezt újra kiemelem – az alkotás öröme tudja megadni, és az erre való – jó értelemben vett -büszkeség. A nemes célért való közös alkotás az egyik legerősebb megtartó erő, ami létezik!
PV: Vagyis olyan közös célokat kell eléjük tűznünk, és olyan tevékenységekbe invitálnunk őket, amelyek büszke felvidéki magyarrá teszik őket?
Visszamegyek a szégyen alapú identitáshoz. Ki akar egy szégyenkező közösséghez tartozni? Senki, hiszen a szégyentől menekülünk. Egy ilyen közösségben azt érzem, hogy én vagyok a megpecsételt, az agyonvert, a kifosztott, az elűzött, a megalázott. Ennek van egy nyomasztó, sötét, nyirkos érzése. Ehhez nem jó tartozni. De mi lenne, ha azt mondanánk, hogy büszke vagyok arra, hogy felvidéki magyar vagyok? Ha azt mondhatnánk, hogy a sebzettségünk nem fájdalomcsillapításba menekült, hanem alkotást eredményezett? Én az Önök helyében azzal foglalkoznék, hogyan lehetek büszke arra, hogy felvidéki magyar vagyok. Mert a szégyenben nem lehet nemzeti identitásom. Én tehát itt mennék szembe a mainstreammel, a liberális nyugattal: hogy igenis büszke vagyok arra, hogy felvidéki magyar vagyok.
PV: Hogyan tudnánk ezt az érzést felébreszteni a közösségünkben? Ön mit tenne a helyünkben?
Én csinálnék egy sorozatot, amiben megmutatnám, hogy miért jó felvidéki magyarnak lenni. A sorozat címe ez lenne: „Áldást örököltünk”. A kincsekre fókuszálnék, nem az árnyoldalakra. Annak is van rendelt ideje, és ugyanúgy az örvendezésnek is. Amikor a gyerekeimnek mesélek a nagyszüleikről vagy a dédszüleikről, mindig azt mondom nekik, hogy „Sose felejtsétek el, hogy áldást örököltetek!”. És ha így néznének a felvidéki magyarok – és az összes többi elszakított terület magyarjai – magukra, hogy áldást örököltünk, az egy csodálatos dolog lenne. Mert nekünk nemcsak örökölt sorsunk van, hanem áldást is örököltünk, nem is keveset! Van miért hálásnak lennünk!
Megjelent a Magyar7 2023/12.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
