Március emlékezete – örök és sokszólamú Mészáros Richárd2023. 03. 15., sze – 13:36
Nemzeti ünnepeink sorában Szent István király államalapításának és a polgári magyar nemzet 1848. évi alkotmányos megteremtésének emléknapja történelmünk meghatározó mérföldköveit jelzi. Mindkettő aranyfedezetét a korabeli magyarság többségi egyetértése jelentette. Így volt ez a 19. század első felében is, amikor tudatos reformok, elmélyült viták és nyugati minták segítették a magyar eliteket, s tették lehetővé új nemzeti konszenzus kialakítását.
Emlék és emlékezet
Régmúlt és közelmúlt emléke mindig sokféleképpen él bennünk: hol megpróbáltatásaink tartós következményeinek tudatában, hol meg a felejtés vigasztaló vagy éppen emlékeinket bántón megritkító botorságaiban. Merthogy a velünk élő történelem megismerésében egyszerre támaszkodunk mindennapi tapasztalatainkra, ismereteinkre, szüleink, nagy- és dédszüleink ránk hagyományozott százados emlékeire, vagy éppen a könyvekből tanult tudásra, a tömegsajtóból, filmekből, világhálóról ránk zúduló információkra.
S mindez része, személyes háttere a nagy történelemnek, a családi, helyi, országos, nemzeti közösségeink történeti hagyományainak. Mert mindannyian másként éljük meg saját korunkat: a tegnap véget ért közelmúltra másként emlékeznek a sikert sikerre halmozó vagy a tartós munkanélküliségben vergődő családok tagjai, mást őriznek meg a dinamikusan terjedő nagyvárosok és az aprófalvas kistérségekben élő, elöregedő közösségek tagjai. És persze másra, másként emlékszik az egy- és a két- vagy többnyelvű ember, a hetente-havonta országok közt ingázó, világlátott polgár.
Emlékezetünk rostáján sok minden kihullik. Más, olykor lényegtelen apróságok viszont életre szólón megmaradnak. Egyetemista úrfi korom magántörténelmében például kokárda nélküli, fagyos pozsonyi márciusok emléke él. Kisebb-nagyobb csoportokban siettünk át a ligetfalui parkba száműzött, évszámra magányos Petőfihez. Letört karjával, kardjával – ide vele, régi kardunk! – sokunk számára akkor és ott, ő volt a bizonyosság. Szobránál szembesülve az 1970-es évek reménytelenségével, az általa megtestesült szabadság iránti elkötelezettséggel, pár percre hihetővé váltak a titkos remények.
Remélni próbáltuk, hogy a téllel együtt előbb-utóbb minden rossz elmúlik; hogy 1848 törvényes, alkotmányos forradalmának városa egyszer kikerül a vasfüggöny idétlen szorításából; hogy eljöhet az idő, amikor ismét magától értetődővé, megélhetővé válik Bécs és Európa közelsége; hogy a magát a Duna jobb partján lakóteleppel megkettőző város szlovák, német és magyar neve egyszer megint minden városlakó önérzetének és öntudatának közös nevezője lesz.
S persze ott és akkor, a jeges pozsonyi ligetben összegyűlve, magyar remények is éltek bennünk: hogy az akkori papiros jogainkat is sokalló – proletár nemzetköziségnek álcázott – pártállami nacionalizmust felváltja a kisebbségi jogegyenlőség normalitása. S akkor a demokratikus hatalommegosztás jegyében közös életformát kialakító társnemzetek újra otthonra találhatnak a sok évszázados történeti előzményekre támaszkodó dunai patriotizmus fővárosában.
Alkotmányos forradalom
Palermo, Nápoly, Milánó, Velence, Párizs forradalmainak hulláma 1848. március 13-án érte el közös hazánk, a Habsburg Monarchia fővárosát, Bécset. Széchenyi István, aki Kossuthot főleg azért marasztalta el, mert a fokozatos reformok helyett egyre inkább az azonnali, gyors változásokat sürgette, az utolsó percig a forradalom elmaradásában reménykedett. Szerinte az ellenzék vezére ily módon a bécsi udvarral való konfliktus polgárháborúval fenyegető veszélyét kockáztatta, az országot a vereségre ítélt forradalom irányába taszítva. Kossuth a Béccsel való tudatos szakítás és a forradalmi lázítás vádját elutasította. Egyértelművé téve, hogy a reformok megvalósítását és nem újabb parasztfelkelést, az ország önállóságát, nem pedig a Monarchiából való kiválását és függetlenségét szeretné elérni. Jól tudta, a nagyhatalmilag meghatározott korabeli Közép-Európában a független Magyarországnak aligha lesznek pártfogói.
Tény, hogy 1848 márciusában Batthyányval közösen éppen a Habsburg Birodalom fennmaradását biztos alapokra helyező alkotmányosságot, a Monarchia és Magyarország felelős – az uralkodóval közös – kormányzását tekintették fő céljuknak. Azt viszont vallották, hogy az alkotmányos Monarchia csak a tovább nem halogatható jobbágyfelszabadítás, sajtószabadság, népképviseleti országgyűlés biztosításával válhatott működőképessé. Ehhez pedig az V. Ferdinánd király által kinevezett magyar, osztrák kormány és a Monarchia országai, tartományai parlamentjeiben elfogadott, s a király által ellenjegyzett törvények teremthették meg a forradalom nélküli átalakulás lehetőségét.
Széchenyi másként látta megelőlegezhetőnek a radikális fordulatot: amikor 1848. március 6-án Bécsben utoljára találkozott a bukásra ítélt rendszer szimbólumával, Metternich kancellárral, felajánlotta, hogy teljhatalmú biztossá kinevezve leszereli Kossuthék radikális törekvéseit, és kibékíti Magyarországot az udvarral. A közeli forradalmi hullám láttán Bécsben szerencsére nem karolták fel a „legnagyobb magyarnak” ezt a kétségbeesett ötletét. Visszatérve Pozsonyba, a bécsi forradalom hírét hallva neki is szembesülnie kellett azzal, hogy az ország sorsát csak Kossuthék vezetésével lehet kézben tartani. Abban ugyanis egyetértett a királyt kész tények elé állító ellenzéki magyar vezérkarral, hogy Magyarországnak – a Monarchia részeként, de „saját tengelye körül forogva” – minél teljesebb önállóságra kell törekednie. Naplóbejegyzése szerint ezért csatlakozott Kossuthék elgondolásaihoz.
Az 1848-as magyarországi forradalom forgatókönyve három helyszín egybehangolt eseményeivel vált valósággá. A pozsonyi országgyűlés és annak március 15-én hajóval Bécsbe indult küldöttsége volt a főszereplő, annak élén a bécsiek által felszabadítóként üdvözölt Kossuthtal. Mint ahogy az is tény, hogy a Metternich elmenekülése után elbizonytalanodott bécsi udvar meggyőzése, hozzájárulása nélkül a törvényes forgatókönyv semmit sem ért volna. Jórészt éppen Széchenyi közreműködésének és István nádor bevonásának volt köszönhető, hogy az udvari tárgyalások eredményesnek bizonyultak. Ezzel a forradalmi Bécs is fontos állomása volt a magyar márciusnak. Pozsonyba visszatérve Batthyány Lajos összeállíthatta a magyar történelem legelső és sokak szerint legjobb magyar kormányát.
S végül – vagy elsőként – a pozsonyi országgyűléssel szoros kapcsolatban álló Pest-Buda is fontos forradalmi helyszínné vált. Kossuth az ország régi-új központjáról előkészített, de az osztrák katonai támadás miatt elnapolt és feledésbe merült törvényjavaslatában elsőként javasolta az egyesülő három város (Pest, Buda, Óbuda) közös, Budapest elnevezését. Míg Pozsonyban a magyar történelemben utoljára játszott vezető szerepet, Pest és Buda a forradalom örök emlékezetét megalapozva nyerte vissza fővárosi rangját.
A márciusi ifjak Pilvax kávéházból elinduló, az egyetemistákat, a pesti utcát, a budai várat fellázító spontán akciója nélkül ma nehezen képzeljük el a forradalmi napot. A pozsonyi országgyűlési követeléseket Irányi Dániel a nép számára is érthető, 12 pontba tömörítette. Petőfi pedig máig mozgósító erejű, a tömeg által visszhangzott Nemzeti dalával tette teljessé és örökre emlékezetessé március idusát.
A polgári nemzet születésnapja
Kisebbségi magyar élethelyzeteink fontos tapasztalata és többlettudása, amire az elmúlt száz-egynéhány év alatt többször is rá kellett döbbennünk: nem csak nyelvében él a nemzet. Legalább ilyen fontos, hogy intézményeink – óvodáink, iskoláink, templomaink, könyvtáraink, színházaink, egyesületeink, sajtónk vagy öregotthonaink – is megélhetővé tegyék a nemzethez tartozást. S ha máskor nem, ilyenkor, történeti hagyományaink, ünnepeink óráiban azt is látnunk érdemes, hogy múltunk és történelmünk ugyanolyan elementárisan fontos része nemzeti tudatunknak, mint az anyanyelvi kultúra. Nehéz és éles helyzetekben sokszor megtapasztalhattuk, a történelmi tudás és tudat a nyelvvel egyenértékű – nemzetépítő, közösségteremtő kötőanyag, a múlt örvénylő mélységeiből, mítoszaiból és valóságából fakadó, éltető forrása magyarságunknak.
1848-ban, az addig a nemesi kiváltságokra épült rendi nemzet egyre törékenyebb szerkezetét váltotta fel az ország lakosságának közel nyolcvan százalékát alkotó úrbéres jobbágyság, zsellérség felszabadítása. S ezzel lehetővé vált a jogegyenlőség alkotmányos elismerése, a polgári jogokra épülő nemzet kereteinek a kialakítása. Vagy ahogy Kossuthék mondták: a nép beemelése „az alkotmány sáncaiba”. Ezért beszélt többször is népszabadságról.
A földesúr tulajdonából a jobbágytelek parasztbirtokká válhatott, s ezzel a milliónyi nincstelen tulajdonába ment át a föld, amelyet addig csak ingyenes földesúri robot, a terményekből beszolgáltatott kilenced és egyházi tized, meg a többi adó befizetéséért művelhetett. Ugyanakkor az 1848. áprilisi törvények által szentesített közteherviselés elve alapján az adómentességéhez évszázadokon át ragaszkodó nemesség végre adót fizetett, az állam pedig kötelezte magát, hogy a paraszti kézbe jutott földesúri birtokért kárpótlást ad. Igaz, ez utóbbit csak öt évvel később, Ferenc József úrbéri pátense szabályozta.
Így azután március 15-én, a véráldozatok nélkül, törvényes, alkotmányos úton végbement magyarországi és magyar forradalom ünnepnapján valójában a polgári magyar nemzet és a modern, alkotmányos Magyarország születésnapját ünnepelhetnénk. S velünk együtt az összes többi, a korabeli Magyar Királyság és Erdély területén élt nemzeti közösség – a szlovák, a rutén, a román, a szász, a horvát nemzetiség – mai utódai is joggal és okkal emlékezhetnének saját polgári nemzetté válásuknak a magyarokkal közös kezdeteire. Ezért is fontos, hogy az elmúlt években szokássá vált, hogy a szomszéd országok vezetői ezen a napok köszöntik a magyarságot.
Nemzetiség és szabadság
Tény, hogy a reformkori magyar politikai elit többsége azt remélte, hogy a francia forradalom nyomán kialakult modern francia nemzet mintáját követve, Magyarországon is sikerülhet a polgári szabadságjogok talaján megőrizni a rendi nemzet egységét, és az ország valamennyi állampolgára azonosul majd az egységes és oszthatatlan magyar politikai nemzettel. Merthogy a nemzet históriai faktum, ami független a különböző nyelvektől, vallásoktól. Ez volt Kossuth és a reformkori nemzedék nagy részének a meggyőződése.
Jórészt emiatt nem voltak képesek 1848-ig felismerni a magyarországi nemzetiségi mozgalmak nemzetépítő nacionalizmusának erejét és történeti létjogosultságát. Merthogy a magyar liberális köznemesség történeti, családi tapasztalatában minden és mindenki magyar volt a maga latinos kultúrájában, a kastélyok, udvarházak, kúriák és plébániák otthonos soknyelvűségében, nemesi, papi, polgári kiváltságaiban. Ahogy a magyar, szlovák, rutén, szerb, román jobbágyok is magyar patrióták lettek a magyarországi ezredekben, a hosszú katonaévek alatt.
Az 1780-as években elkezdődött hosszú 19. század uralkodó eszméje, az egyszerre Janus-arcú és diadalmas nacionalizmus azonban fokozatosan minden birodalmat, országot, vármegyét, várost és községet átrajzolt. A holt nyelvvé vált latin helyett többé az ország honos nemzetiségei nem egy közös nyelven kívántak boldogulni. Bármily észszerűnek tűnt is II. József egynyelvű birodalomépítése, a német nyelv uralmát célzó rendeletek éppen úgy bukásra voltak ítélve, mint a reformkori magyar nyelvtörvények magyarosító államnyelvi kísérletei.
A 18. század kezdete óta román többségűvé lett Erdélyt nem számítva, az 1840-es években a Magyar Királyság nyolcmilliós népességének csupán 42 százalékát alkották a magyarok. A délszlávok együtt 18, a szlovákok 14, a románok és a németek 10-10, a rutének pedig 6 százalékban részesedtek az összlakosságból. A 19. század eleji „nyelvháborúkkal” párhuzamosan megszületett a szerb, a horvát, a szlovák, a román köznyelvi norma. Ezek pedig megalapozták azokat a jórészt papi, értelmiségi vezetésű nemzeti mozgalmakat, amelyek a reformkor végére már nyíltan ütköztek a magyar állam- és oktatási nyelv kívánalmával. Így azután 1848 tavasza – amikor a Batthyány-kormány erőltetett menetben, alig három hét alatt 31 törvény tervezetét nyújtotta be és fogadtatta el a pozsonyi országgyűléssel – valóban új polgári alkotmányos kereteket adott az országnak. A nemzetiségi kérdést azonban nem rendezte. A kormány tagjait váratlanul érték az ország peremrégióiból érkező román, szerb, szlovák, szász nemzetiségi követelések, s bennük a területi, nemzeti elkülönülési igények.
A kívánságaikat Pozsonyba is elhozó szerb nemzeti küldöttséget az országgyűlés kerületi ülésén Kossuth sikertelenül próbálta megnyugtatni. A polgári szabadságjogok teljességét biztosító magyarországi változásokra, a jogkiterjesztésre hivatkozva az egyetemes magyar szabadság közös kötelékének tiszteletben tartását kérte: „Valódi értelme pedig a szabadságnak az, hogy nem kasztokat, nem privilégiumokat, hanem a honnak lakosait összesen (el)ismerve, azok nyelv- és valláskülönbség nélkül részesíttessenek a közszabadság közáldásában. Az ország egységének egy kapcsa múlhatatlanul az, hogy a haza közéletének diplomatikai nyelve a magyar legyen. (…) egy országban százféleképpen nem lehet beszélni, hanem egy nyelvnek kell lenni, és Magyarországon a magyarnak, mert a magyar a szabadság, mely megosztatott, méltánylásra találhat minden nyelvű polgártársainál.”
Alig egy évvel később Teleki László, Szemere Bertalan és – a Habsburgok trónfosztása után, immár kormányzó-elnökként – maga Kossuth is korrigálni próbálta márciusi mulasztását, amelynek kihasználhatóságát a bécsi udvar gyorsan felismerte. A határőrvidéki szerbek, románok hagyományos katonai szervezettségükre támaszkodva, a Štúr, Hurban vezette szlovákok a császári hadsereg segédcsapataiként, a horvátok a Jellasics vezette támadást felhasználva többé nem a közös szabadság megalapozásában látták nemzeti mozgalmaik célját, hanem az általuk lakott területek önállósításában, különválásában, Bécs kormányzata alá helyezésében.
Fekete-piros dal
Pozsonyban a „rövid 20. században” egyszer volt az igazihoz méltó március. 1968. március 15-én az Új Szó piros betűs ünnepi számban közölte a Csemadok Szabó Rezsőék, Dobos Lászlóék által megfogalmazott javaslatát a nemzetiségi kérdés megoldására. Azt követően húsz éven át a kimért, előre jóváhagyott, megfigyelt ünnepi beszédek, a tiltott magyar himnusz és a lázításnak számító Talpra magyar! hiányát megszenvedve, rendszerint némán és gyorsan véget értek a ligetfalui megemlékezések. Ez ellen lázadva, 1974-ben, az akkori József Attila Klubban született meg az ötlet, hogy próbáljunk meg mi is másként, méltóképpen emlékezni és ünnepelni. Sikerült kibérelni a pionírházzá lefokozott Grassalkovich-palota színháztermét, ahol Petőfi Fekete-piros dal című verse adta az ünnepi est alapötletét. A forradalmat – fejben, szívben s minden zsigerében – legmélyebben átélő költő alig másfél hónappal a pesti forradalom után, már 1848. május 22-én ráérzett a forradalom társadalmi, nemzeti, politikai ígéreteit beteljesíteni nem képes ország tragikus végzetére.
Már annak is harmincnégy éve, hogy a magyar pártállam végnapjaira készülve, az ellenzék által rendezett százezres ellenzéki nagygyűlésen Cserhalmi György a Szabadság téren felolvasta az 1989 tavaszán időszerű 12 pontot. Rendőrállam helyett jogállamot, valódi népképviseletet és többpártrendszert. Szabad választásokat, az emberi jogok érvényesülését és bírói függetlenséget, méltányos közteherviselést és a kiváltságok megszüntetését, a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről. Vessenek véget a történelemhamisításnak, és a nemzetnek adják vissza a címerét. Igazságot ’56-nak, tisztességet a forradalom mártírjainak és nyilvánítsák október 23-át nemzeti ünneppé.
Ma, 175 évnyi távolságból megszólít-e bennünket 1848 magyar márciusának emlékezete és üzenete? Kossuthék, Széchenyiék, Petőfiék szándékai, döntései visszhangoznak-e bennünk, vagy csak az ünnepek leegyszerűsített aktuálpolitikai üzenetei? Képesek leszünk-e mi itthon, polgári jogainkkal élve valódi közösségé válni, hogy például a tájainkon évtizedek óta hiányzó nemzetiségi törvény érdekében emlékeztessünk mindenkit az 1848-as nemzetiségpolitikai mulasztások és konfliktusok tanulságaira?
Szarka László
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
