A gyerekekkel készült show-k világa. Mit tesz velük a média? Horváth Bianka2023. 03. 10., p – 11:43
– Neked nincs olyan titkod, ami, tudod… Amivel nem tudsz mit kezdeni, de amitől egy kicsit (…) szégyelled magad? – Dehogy nincs – válaszoltam. – Egy egész évadot megnéztem egy reality show-ból. (Jeff Lindsay)
Mikor rákerestem a gyerekekkel készült műsorokra, úgy tűnt, vannak tehetségkutatók, szépségversenyek és reality show-k. Ma már a legfiatalabb korosztály is képernyőre kerülhet, és ebben a legnagyobb szerepe talán a média profitszerzési vágyának van.
A média eladható vágyai mellett jelentős szerepet kapnak a szülők döntései is, akik áldásukat adják, vagy ők maguk viszik válogatásra a gyerekeiket. Nagy kérdés, hogy a hírnév és a pénz mindent visz, vagy a későbbi lehetőségeket tekintve, perspektivikusnak látszó döntésükben szerepel-e annak átgondolása, hogy gyerekük fejlődő személyisége mit él át, és annak lesznek-e, ha igen, milyen következményei.
Ahogy a tehetségkutató műsorokban is a győztesek örömét látjuk, ami üdítően hathat, vajon belegondolunk-e, hogy mit érez majd a vesztes, akinek éretlen érzelmi apparátusa egy túl korán jött kudarccal kell, hogy megbirkózzon?
A szépségversenyeket illetően a „hercegnőszindróma” elég veszélyes lehet. Sok szakértő egyetért abban, hogy a korai életkorban a fizikai megjelenésre összpontosító tevékenységekben való részvétel befolyásolhatja a tizenéves és/vagy felnőttkori önbecsülést, testképet és önértékelést. Ha ráerőltetik ezt a mércét a gyerekekre, az nagyban befolyásolhatja a depresszió és az alacsony önértékelés kialakulásának valószínűségét, különösen, ha ilyen környezetben nőnek fel. És valóban, sokszor olyan szülőket látunk a gyerekek mellett, akik eksztázisban készítik fel a kicsiket, magas összegekért még „edzőket” is alkalmaznak, hogy a gyerek jól szerepeljen. Nem nehéz belátnunk, hogy nem egy hároméves fogja követelni a szereplést, hanem dicsfényre vágyó szülei.
Modern Legyek ura
A Japánban nagyon kedvelt „Elég idős…” címen futó gyerekrealityben nehéz feladatot kell teljesíteniük a szereplőknek, akik két és hat év közöttiek. Olykor halálra rémülve indulnak útnak, mert a kihívás az, hogy tegyenek meg hosszú utat egyedül abban az életkorban, ahol egy gyerek még a szülő kezét fogva megy, de legalábbis látótávolságra van tőle. A műsor készítői és sok néző egyöntetű véleménye, hogy hatalmas önbizalomra tesznek szert ezzel a kalanddal, mert felfedezhetik, hogy mi mindenre képesek egyedül.
Pszichológiai szempontból az ilyen kihívások érzelmi hatása nem feltétlenül harmonizál az életkorral. Mondhatjuk, hogy bizonyos országokban a teljesítmény jutalmazásának korai tanítása a valódi cél, ám ezt is csak akkor mondhatjuk, ha nem a félelem győzött, vagyis mit kezd majd egy gyerek azzal az élménnyel, ha elbukott a próbán?
Vannak olyan reality műsorok is, amikben felnőtt nélküli, tehát vezetetlen gyerekcsoportok tudattalan dinamikájára építenek. Ha párhuzamot látunk a Legyek ura könyvvel, nem tévedünk, mint ahogy a híradások szerint a műsor készítőinek is komoly feladattá vált, hogy kezelni tudják az eszkalálódó agressziót a kamaszok között.
A társadalmakban elég sok feszültséget keltett gender reality-k pedig végképp olyan műsorok, ahol a magukat transznak érző kamaszok kapnak olyan hollywoodi csillogást, sminket, ruhát és dicsfényt, ami nagyon kérdéses, hogy korukat tekintve mit okoz a későbbi életükben, ahol kiderülhet, hogy érzelmi fejlődésük túl korai szakaszában vállaltak ilyen szerepet, és a valódi életben ez a csillogás kevéssé lesz jelen.
Mit tesz a média?
A 21. századi tömegmédia strukturálja a nézőket, manipulálja vágyaikat, ezáltal meghatározza mozgásirányukat. A tömegmédia elhozza otthonunkba a világot, mintha a részei lennénk, míg valójában hamis képet látunk a világról: azt, amit a média velünk, „megfigyeltekkel” láttatni akar. A média egyfajta szociáliscenzor-szerepet gyakorol, vagyis a valóságot mintegy megszűrve sugallja, mit kell normálisnak és abnormálisnak tekintenünk. Amikor azt taglaljuk, milyen mértékben kezd járványossá válni a nárcizmus, nem hagyhatjuk ki ezt a tényezőt. Bár jóleshetne azt gondolni, hogy bármikor kivonjuk magunkat e hatás alól, még a legérettebb személyiségek is bevonódnak olykor a trendekbe, legfeljebb azt gondolják, ők minimum egy ellentrend követői.
A befolyásolás korai eszközei, mint például a televízió, azonban kevéssé voltak alkalmasak a tömegek igényeinek alakítására – így kevésbé voltak veszélyesek, mint most, amikor az információs kor is hozzáteszi a maga részét, mert az információ gyakorlatilag bármilyen formában eljuttatható már a fogyasztókhoz. Így aztán a tömegmédia eszközei anélkül képesek befolyásolást elérni, hogy tudatában lennénk ezek elementáris hatásának. Mi magunk csatlakozunk a rendszerhez, miközben azzal áltatjuk magunkat, nem a trend határoz meg minket.
Celebek és a valóság
Ma rengeteg „sztárszerű”, sokkal megközelíthetőbb, másolhatóbb és olykor felszínesebb embert láthatunk, akiknek az az egyetlen komoly teljesítményük, hogy léteznek a láthatósági tartományban, például a valóságshow-kban. Ők azok a mainstream alakok, akiket a média felemel és aztán ledob, akik valóban trendmodellek – bár nem abban az értelemben, ahogy gondolnánk, mert miközben ők még a „színpadon” vannak, már valakik keresik a következő arcokat. A mai médiának celebre azért van szüksége, mert közvetett módon reklám(trend)hordozásra alkalmas, viselkedésminták közvetítője, öltözködésben, beszédben, életmódban, attitűdökben. A reklámozott trend identitásképző mechanizmusa egyszerre ígéri a hasonlítás lehetőségét és a (másoktól való) különbözőség individualizmusát. Ez a tömegmédiát fogyasztó közönségben elindítja a kedvencével való azonosulást, akit szeret, utánoz és magasztal, miközben egy másikat kigúnyol, leértékel. Így helyezi el magát saját választott kulturális keretei között, és így definiálja saját identitását is.
Az „alkalmazott” celeb tehát a média számára valódi befektetés, mely aztán profitot hoz. Ahogy látjuk, sokan tényleg feláldozzák a személyiségüket, hogy aztán – ha az óriáskerék lefelé fordul – ne találjon vissza, vagy csak nagyon nehezen saját életük régi keretei közé.
És a gyerekek?
Hannah Arendt írja a Kultúra krízise (La Crise de la culture) című írásában, hogy „Minél inkább eltünteti egy társadalom a különbséget a magánjellegű és a nyilvános között, vagyis aközött, ami csakis árnyékban fejlődhet, és aközött, ami megkívánja, hogy a nyilvánosság teljes fényében megmutatkozzék – másképp fogalmazva: minél gyakrabban közbeiktat a társadalom a nyilvános és magánjellegű ügyek közé egy olyan társadalmi szférát, amelyben a magánjellegű nyilvánossá válik és fordítva, annál inkább megnehezíti a gyermekek dolgát, akik a természetnél fogva háborítatlan növekedésükhöz fedezéket igényelnek.
A képernyőn látható pszichés jellemzők, történések és párbeszédek mind mesterséges körülmények között manipuláltak, nem feltétlenül szimulálják az életet. Ez pedig komoly hatással lehet a gyerekek fejlődésére, mert ők nem tesznek különbséget kísérlet és valóság között. Ha kedvencük szófordulatait és gesztusait másolják, vele együtt másolnak tudattalanul is egy életszemléletet, amit már a média közvetít. A veszély pedig az, hogy az ikonná varázsolt átlagember meséje csak egy kérészéletű történet, amit nem feltétlenül kellene követni, vágyni rá és aztán csalódni benne.
Tari Annamária pszichoanalitikus
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
