Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka március 3-án, péntek reggel tartotta első nagyböjti elmélkedését Isten újdonságának újrafelfedezéséről. Beszéde második részében Péter és Pál apostol eljárásmódjait vetette össze, melyekben megnyilvánult Isten irgalmas, építő és a közösség egészét szolgáló jóságos szeretete.
Kornéliusznak és házanépének megkeresztelése, és az annak kapcsán mondott beszéde történetében Péter egyértelműen közvetítőként jelenik meg Jakab és Pál között, vagyis a folytonosság és az újdonság között. Ebben a közvetítésben egy olyan eseménynek lehetünk tanúi, amely ma is hasznunkra lehet.
Pál apostol esetéről van szó, aki Antióchiában szemrehányást tesz Péternek képmutató magatartása miatt, amiért nem ült asztalhoz a megtért pogányokkal együtt. A Galatákhoz írt levelében maga meséli el az eseményt: „Amikor azonban Péter Antióchiába érkezett, szembeszálltam vele, mert okot adott rá. Mielőtt ugyanis néhányan átjöttek volna Jakabtól, együtt étkezett a pogányokkal, azután azonban, hogy ezek megjelentek, visszahúzódott és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől” (Gal 2, 11-12).
Korának „konzervatívjai” szemrehányást tettek Péternek, hogy túl messzire ment, amikor betért a pogány Kornéliusz házába. Pál ellenben szemrehányást tesz neki, hogy nem ment el elég messzire. Pál apostol az a szent, akit én a legjobban csodálok és szeretek – vallotta meg Cantalamessa bíboros. – Ám ez alkalommal meg vagyok győződve róla, hagyta, hogy elragadja őt tüzes karaktere, sőt nem is csak ezen egyetlen alkalommal! Péter ugyanis egyáltalán nem esett a kétszínűség vétkébe. Ennek bizonyítéka, hogy egy másik alkalommal Pál maga pontosan ugyanazt teszi, amit Péter tett Antióchiában, amikor Lisztrában körülmetéltette társát, Timóteust. Az Apostolok Cselekedetei így számol be az eseményről: „Pál magával akarta vinni útitársul, ezért a környékbeli zsidókra való tekintettel körülmetéltette, hisz mindenki tudta, hogy az apja görög volt” (ApCsel 16,3) – vagyis úgy járt el, hogy senkit se botránkoztasson meg. A korinthusi híveknek azt írja: „A zsidók előtt zsidóvá váltam, hogy megnyerjem a zsidókat. A törvény alá rendeltek között a törvény alárendeltje lettem – noha magam nem vagyok a törvénynek alárendelve –, csak hogy megnyerjem azokat, akik a törvény alárendeltjei” (1Kor 9, 20), míg a Rómaiakhoz írt levelében azt ajánlja, hogy legyünk megértőek azokkal, akik még nem érték el az általa élvezett szabadságot: „Karoljátok fel a hitben gyengét anélkül, hogy felfogását elítélnétek” (Róm 14,1).
A Péter apostol által gyakorolt közvetítő szerep Jakab és Pál ellentétes irányzatai között tovább folytatódik utódaiban is, bár természetesen nem egyformán, hanem kinek-kinek saját karizmája szerint, amit a Szentlélek – és vélhetőleg az alatta lévő bíborosok is – a legszükségesebbnek tartottak az egyház történelmének adott pillanatában.
Politikai, társadalmi és egyházi eseményekkel és valósággal szemközt gyakran arra kényszerülünk, hogy azonnal álljunk az egyik oldalra és démonizáljuk az ellenfelet, hogy választásunk győzelmét kívánjuk ellenfeleink felett. Zárójelben a szónok megjegyezte, hogy amikor háború tör ki, mindenki ugyanahhoz az Istenhez imádkozik, hogy adjon győzelmet saját hadseregének, és semmisítse meg az ellenségét! A szónok nem azt mondja, hogy tilosak lennének a preferenciák politikai, társadalmi, teológiai és egyéb téren, és nem is tartja lehetségesnek, hogy ne legyenek preferenciák. Azonban
Ezt azoktól sem szabad kérnünk, akik kormányoznak bennünket. Hogyan kérnénk egy apát arra, hogy válasszon két gyereke közt, ha ezt mondjuk neki: „Válassz: vagy én, vagy az ellenfelem; mutasd meg egyértelműen, melyikünk pártján állsz!” Isten mindenkivel van és ezért nincs senki ellen! Ő mindenkinek az atyja! – szögezte le a Pápai Ház szónoka. Péter eljárása Antióchiában, akárcsak Pálé Lisztrában, nem volt kétszínűség, hanem a helyzethez való alkalmazkodás, vagyis annak választása, hogy egy adott helyzetben mi a közösség legfőbb java.
A Szentírásban Istennek van egy olyan kiváltsága, amit az egyházatyák előszeretettel kihangsúlyoztak, ez pedig görögül a synkatabasis, az együtt-alászállás, leereszkedés, minek jelentése: megengedés, engedékenység. Aranyszájú Szent János számára ez egyfajta kulcs az egész Biblia megértéséhez. Az Újszövetségben Istennek ezt a kiváltságát a benignitas, görögül chrestotes jelenti, ennek jelentése pedig jóság, szívesség, jólelkűség. Testben való eljövetelét Isten jósága legfelsőbb megnyilvánulásának tekintik, ahogy Pál apostol Titusznak írja: „Amikor azonban üdvözítő Istenünk kinyilvánította jóságát és emberszeretetét, megmentett minket” (Tit 3,4).
Ez a jóság, amit ma udvariasságnak is mondanánk, azonban más, mint az egyszerű jóság, vagyis jónak lenni másokkal. Isten ugyanis jó önmagában és jóságos hozzánk. Ez a jóság a Lélek egyik gyümölcse, ahogy azt Pál a Galatákhoz írt levelében felsorolja: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22-23). A szeretethimnusz szerint a felebaráti szeretet lényeges összetevője: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély” (1Kor 13,4). A jóság tehát a nemes és fennkölt lélek jelzője, mely az apostoli buzdításokban központi helyet kap. Pál Kolosszeiekhez írt levelében ezt olvassuk: „Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak” (Kol 3,12-13).
A bibliai idézetek után Raniero Cantalamessa egy jóságos szent példáját hozta fel, akinek idén ünnepeljük halála négyszáz éves évfordulóját: Szalézi Szent Ferenc, aki ennek az erénynek kiváló példája volt, mégpedig egy olyan korban, mely a mostanihoz hasonlóan szintén tele volt keserű vitákkal. Jó, ha ebben az értelemben mindnyájan „szalézivá” válunk – ajánlotta a szónok.
Egyházi kapcsolatainkban ne legyen soha semmiféle hajlam az ellenfél sértegetésére és szidalmazására, amely bizonyos politikai vitákban feltűnik, és amely oly sok kárt okoz a békés polgári együttélésnek.
Igaz – ismerte el a bíboros –, van valaki, akivel szemben helyes és illik is hajthatatlannak lenni, de ez a valaki én magam vagyok. Természetünkből fakadóan hajlamosak vagyunk hajlíthatatlannak lenni másokkal és engedékenynek lenni önmagunkkal szemben, miközben ennek éppen az ellenkezőjére kell törekednünk:
Ez az elhatározás, ha komolyan vesszük, önmagában elegendő lenne nagyböjti megszentelődésünkhöz. Felmenthetne bennünket minden más típusú böjt alól és arra indítana minket, hogy az Egyház életének minden területén eredményesebben és nyugodtabban dolgozzunk! Amikor észreveszem, hogy magamban vád alá helyezek valakit, vigyáznom kell nagyon arra, nehogy azonnal megpróbáljam a pártomra állítani. Abba kell hagynom az örökös érveléseimet, mintha rágógumit rágnék, és ehelyett meg kellene próbálnom magamat a másik helyébe képzelni, hogy megértsem az indokait, sőt azt is, amit ő tudna nekem mondani.
Szalézi Szent Ferenc után Aquinói Szent Tamás példáját idézte fel a szónok. Az említett gyakorlatot ugyanis nem csak személyre lehet vonatkoztatni, hanem olyan szellemi áramlatra is, amivel nem értünk egyet. Aquinói Szent Tamás jó példát ad nekünk, hiszen ő minden érvelését az ellenfél szempontjaival kezdi, amiket sohasem bagatellizál vagy gúnyolódik rajtuk, hanem komolyan veszi, majd a „sed contra” (ezzel szemben) formulával ad választ rájuk, vagyis azokkal az érvekkel, amelyek leginkább megfelelnek a hitnek és az erkölcsnek. Kérdezzük meg magunktól, vajon így teszünk-e mi is?
Jézus mondja nekünk: „Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7,1.3.). Lehet-e úgy élni, hogy nem ítélkezünk? Az ítélkezés képessége nemde része a gondolkodásunk szerkezetének, és nemde Isten ajándéka? Lukács változatában Jézus parancsát: „Ne ítélj, hogy el ne ítéljenek!” rögtön követi, mintegy tisztázva e szavak jelentését, a következő parancs: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek” (Lk 6,37a).
A szülőnek, az elöljárónak, a gyóntatónak, a bírónak és mindenkinek, aki felelősséget hordoz, ítéletet kell hoznia másokról. Néha pedig éppen az ítélkezés az a fajta szolgálat, amelyet a társadalomban vagy az Egyházban végezni kell. A keresztény szeretet ereje abban rejlik, hogy még az ítélet irányát is képes megváltoztatni, és a nem-szeretet cselekedetet a szeretet cselekedetévé átalakítani. Persze nem a magunk erejéből tesszük ezt, hanem annak a szeretetnek köszönhetően, mely „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe” (Róm 5,5).
Befejezésül Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros az Assisi Szent Ferencnek tulajdonított könyörgést imádkozta:
Uram, tégy engem a te békéd eszközévé,
hogy ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek,
ahol sértés, oda a megbocsátás szellemét,
ahol széthúzás, oda egyetértést,
ahol tévedés, oda igazságot,
ahol kétely, oda hitet,
ahol kétségbeesés, oda reményt,
ahol árnyék, oda fényt,
ahol szomorúság, oda örömet.
Uram, add, hogy inkább én igyekezzem vigasztalni,
minthogy vigaszra várjak,
inkább én törekedjem megértésre,
mint hogy megértést óhajtsak,
inkább én szeressek,
minthogy szeretetet igényeljek.
Mert önmagunkat feledve – találjuk meg magunkat;
ha megbocsátunk – akkor nyerünk bocsánatot;
és ha meghalunk – azzal ébredünk az örök életre. Ámen.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
