Válóczy Józseffel, az Esztergomi Hittudományi Főiskola teológiatanárával a filozófusok és a transzcendens kapcsolatáról indítottunk sorozatot. Ennek második részét adjuk közre.
Az európai bölcselet bölcsője Hellász, a görög kultúra, így méltó és igazságos, ha először mindig náluk keresünk és tőlük tanulunk bölcsességet.
Alighanem közismert az eleai Zénóntól Akhilleusz és a teknős versenyfutásának paradox példázata: a teknős kezdeti előnyét sohasem fogja tudni behozni a gyors lábú félisten, hiszen mindig marad, illetve keletkezik ledolgozandó hátránya. Zénón logikája – hibás matematikai előfeltevése ellenére is – elég ütős: mivel a mozgás, amint a példázat megmutatja, nem gondolható el ellentmondásmentesen, nem is létezik, ha pedig az érzékszerveink mégis ilyesmiről tudósítanak, bizonyosan becsapnak minket. Zénón nyilván nem volt ostoba: hogy erre a következtetésre jutott, arról tanúskodik, hogy
Simone Weil, a felnőtten megtért francia filozófusnő rajongott a görög filozófiáért (mindenekelőtt Platónért, míg Arisztotelészt ki nem állhatta). Az ő izgalmas olvasata szerint a görögök azért tartották olyan nagy becsben a matematikát/geometriát, mert az volt a legjobb iskola, és egyben a legerősebb bizonyíték is arra, hogy az emberi ész képes megragadni nem szemléletes, az érzékszervi tapasztalat számára nem hozzáférhető dolgokat, végső soron az isteni valóságot. A matematika mesterségének köszönhetően a görögök meg voltak győződve arról, hogy az ember nagyobb biztonsággal mozoghat a láthatatlan, mint az érzékletes világban.
A természettudományok és a természettudományos szemlélet újkori térnyerése nyomán nagyot fordult a kocka: így mára csak az számít igazán megbízhatónak, ami érzékszervi tapasztalat útján ellenőrizhető és igazolható, míg a nem érzékletes a „szubjektív”, a „vélekedés” lesajnáló bélyegével a „középkor” karanténjába került.
A 18. századi Immanuel Kant, az újkor gyermekeként, a természettudományos ismeretet tekintette minden emberi megismerés etalonjának. Ennek megfelelően a nem érzékszervi tapasztalatra épülő tudást ugyan nem érvénytelennek, de a tényleges, „objektív” valósággal nem kommunikáló gondolatkísérletnek tartotta: az ezt dekódolni hivatott, önmagukban zárt rendszerek lehetnek logikailag hibátlanok, de nem dönthető el, melyik illik rá igazán a világra. Kant ismeretelmélete diszkreditálja és diszkvalifikálja nemcsak a klasszikus filozófiát, hanem a teológiát, a természettudományossal egyenrangú, Isten-tárgyú tudás ambícióját is.
Raffaello: Az athéni iskola, freskó, 1509–1511, Róma, Vatikán.
E súlyos konklúzió ellenére Kant mégsem ellensége a vallásnak: nem csak abból látszik ez, hogy ha nem is ismeretelméletében, hanem etikájában, ha nem is ténymegállapítás, hanem csak posztulátum („logikai követelmény”) formájában, de talált helyet gondolati rendszerének egészében Isten számára. Rendszerének, érvelésének lelke a „transzcendentális” gondolkodás: minduntalan az érzékszervileg tapasztalhatónak a végső magyarázatát kutatta, feltételezve vagy elfogadva, hogy ez a magyarázat végül egyedül az érzékszervileg tapasztalhatón túl található meg. Bár elvetette a (maga korában ismert) klasszikus metafizikát, és levezette a metafizika elvi lehetetlenségét, a szakkifejezéssé lett „szükségszerű lehetőségi feltétel” szókapcsolat valójában mégiscsak egy vérbeli metafizikus megnyilatkozása, olyasvalakié, aki tudja, hogy
Kant példája tanulságos: segíthet belátni, hogy még a legelszántabb „hitvallásos” materialista sem tud, legalább rejtetten, önnön hangoztatott álláspontjával szemben nem metafizikus lenni, segíthet belátni, hogy egyetlen valódi filozófia sem „nyersen”, legfeljebb ügyetlenül materialista. A filozófia művelése, legyen ez akár vállalt, akár elhallgatott motívuma és módszere, az érzékszervileg elérhetőn túli valóságban eligazodáshoz szükséges bizalommal és kompetenciával ajándékoz meg.
Fotó: Wikipédia; Merényi Zita (nyitókép)
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. február 26-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
