„- Reméltem valamit.
– Vereséget?
– Nem. Valami többet.
– Nincs semmi több. Kivéve a győzelmet. Lehet, hogy rosszabb is."
Ernest Hemingway [1]
EZ NEM A HARMADIK VILÁGHÁBORÚ KEZDETE
A két világháború a nyugati rendszeren belüli háború, másképp fogalmazva polgárháború volt. Ezt még Japán részvétele sem cáfolja: 1895-től kezdve vívott háborúi rendszeren belüliek voltak, mert felismerte, hogy a Nyugat nem fogja egyenrangú partnerként kezelni, ha nem rendelkezik jelentős birodalommal. Paradox módon az ország Hirosima és Nagaszaki után soha nem látott tekintélyt és rendszerszintű integrációt kapott, méghozzá birodalom nélkül. Dél-Ázsia, Délkelet-Ázsia, Afrika, a Közel-Kelet és Dél-Amerika részvétele 1914-ben és 1939-ben nem volt önkéntes. Azért rángatták bele ezeket a területeket az összecsapásba, mert egy európai birodalmi/félbirodalmi rendszer részei voltak. Az első és a második világháború tehát nem is világháborúk voltak, hanem rendszeren belüli háborúk, amelyek elsősorban azért történtek, mert három szereplő: Németország, Olaszország és Japán későn érkező tagként vitatta a globális nyugati rendszerben elfoglalt helyét. Vagyis a két világháború valójában a rendszeren belüli hosszú átrendeződés volt. A világra kiterjedő, de nem világháború.
Ezt tovább bonyolította a színfalak mögött zajló ideológiai rendszervita 1917 októberétől a berlini fal lebontásáig. Az ideológiai kérdés a következő volt: hogyan fogjuk kezelni a nyugati posztimperialista rendet? Ezúttal a rendszeren belüli konfliktus a kapitalizmus és a kommunizmus között zajlott, nem pedig a már meglévő hatalmak és a későn jöttek között. E konfliktus végeredménye a világ többi részének további rendszerszintű integrációja volt a nyugati rendszerbe. A szovjet rendszer összeomlása után a globalizáció a „győztes mindent visz” folyamata volt, amelynek mellékterméke a mai kínai kihívás.
Ezek alapján tehát az ukrán konfliktus nem a harmadik világháború, mert az elsőt és a másodikat senki sem vívta meg. De ha nem világháború, akkor mégis mi? Hogyan minősíthetjük? Hogyan tudjuk kontextusba helyezni?
A CIVILIZÁCIÓK ÚJJÁSZÜLETÉSE ÉS A NEMZETÁLLAMI ILLÚZIÓ VÉGE
Véleményem szerint az ukrán konfliktus az egyik első nagy civilizációs háború, amely a nemzetállamok végét jelzi. A nemzetállam eszméje a francia forradalommal és az emberi haladás gondolatával kezdődött, azzal az elképzeléssel, hogy az emberiség az anyagi fejlődés révén egyesíthető. E folyamat ésszerű megvalósításához a jó és funkcionális kommunikáció miatt szükség volt az emberek nyelvi felosztására, a területi és közigazgatási határokkal együtt. Az elképzelés vonzónak tűnt, de a valóságban a Nyugat a „nemzetállamot” fegyverként használta a civilizációk elpusztítására, valamint az állandó ellenségeskedés és háború légkörének megteremtésére. A legjobb példa erre az arab és az indiai civilizáció, amelyet a britek és a franciák megosztottak és állandóan hátrányos helyzetbe hoztak. A „nemzetállam” eszméje a világ minden táján népirtásokat eredményezett, a legutóbbiak Ruandában és Burmában zajlottak. Sok elit közösség számára időbe telt, amíg rájöttek, hogy a „nemzetállam” ideológiájának követése valójában öngyilkosság volt. Ezt a felismerést a történészek a jövőben fordulópontként fogják értékelni.
Putyin elnök is ezt ismerte fel, és hosszú helyzetelemzésében próbálta elmagyarázni a népének: „Szellemi, emberi és civilizációs kötelékeink évszázadok óta formálódtak, és ugyanazokból a forrásokból erednek, a közös megpróbáltatások, eredmények és győzelmek által edződtek meg". [2] A Nyugat – különösen a britek – Ukrajnát gyújtózsinórként próbálták felhasználni, hogy meggyújtsák a több mint 50 nemzetből és négy vallásból álló orosz civilizációt. Ebből a logikából nyilvánvalóvá válik, hogy ha Oroszország nem cselekszik időben, akkor az, ami Ukrajnában 2012 óta történt, egzisztenciális fenyegetéssé válik. Civilizációjának és területi integritásának egysége nélkül Oroszország egyik napról a másikra eltűnik, hasonlóan ahhoz, ami a kommunista rendszer összeomlásakor történt.
Forrás:latoszogblog.hu
Tovább a cikkre »
