A Pázmány Péter Katolikus Egyetem blogja történeteket közölt a házasság hete alkalmából egykori pázmányosokról, akik igaz szerelmüket, társukat az egyetemen találták meg. Köztük van munkatársunk, Benke Zsuzsa és férje, Benke Tibor is, akiknek történetét örömmel osztjuk meg.
Egy házasság igaz története ritkán tündérmese. Persze vannak, akik az egymásra találástól a boldog családi életig szinte észrevétlenül gyorsan, a nehézségeket könnyen átvészelve jutnak el. Sokakat azonban megpróbál az élet, valahogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt korábban elképzelték. Ha nem sikerül a problémákra közös megoldást találni, ha azokkal valamely fél magára marad, az bizony mindkettőjük és a kapcsolat számára is komoly erőpróbát jelenthet. Zsuzsa és Tibor története – bár az évek alatt sok szomorúság és elkeseredettség szegélyezte az útjukat – összességében egy boldog és kiteljesedett családi élet lenyomata. Hitben, szeretetben és reménységben mindvégig egymás igaz társai maradtak. Ha az egyikük megingott, a másik szerető karja óvta meg az összeomlástól. Szép és reményt adó a történetük, hiszen lassanként két gyermek szüleiként mostanra kerek az életük. S hogy idáig eljutottak, abban mindkettőjük hite, kitartása és az egymás iránti szeretete egyaránt elengedhetetlen volt.
– Mikor és hogyan ismerkedtetek meg?
– A tanulmányaimat 2007 őszén kezdtem meg a Pázmány bölcsészkarán, történelem szakon. Egy csoporttársammal, Miklóssal már régóta ismertük egymást, egy környékről származtunk. Mindkettőnket érdekelt akkoriban a közélet, így erkölcsi kötelességünknek éreztük, hogy részt vegyünk október 17-én a hallgatói önkormányzatok tandíjellenes tüntetésén, Budapesten. Ezen az eseményen Miklós bemutatta kollégiumi barátját, Tibit, aki politológia szakon tanult. Azonnal kiderült közös érdeklődésünk, a Katolikus Egyház története.
A második találkozásunkkor kiderült, hogy Tibi Kunszentmártonból származik, ahol a ’90-es években nagyapám öccse, Keller Lőrinc Juvenál atya vezette a kármelita rendházat. Tibi a nagybátyámhoz járt hittanra, sőt ministrálni is nála tanult. Amikor nem sokkal a halála előtt közösen is meglátogattuk Lőrinc bácsit, érdeklődött is, egy pár vagyunk-e már.
– Milyen szerepet töltött be az életetekben a Pázmány?
– Életem legszebb, legbékésebb időszakaként tudok visszagondolni az egyetemi éveimre. Különc ember vagyok, aki nehezen találta meg a helyét a középiskolában, ezért félve léptem át a piliscsabai campus küszöbét. Meglepetésemre gyógyító, befogadó közösségre találtam, ahol nemcsak jó barátokat, hanem még a későbbi házastársamat is megismerhettem. Különös szeretettel gondolok vissza kollégiumi szobatársaimra, akik – bár egyidősek voltunk, de szinte anyai szeretettel vettek körül. (…)
– Közös életeteket milyen erőforrás táplálja?
– A férjem, Tibi hívő katolikus, egészen kicsi kora óta részt vesz az Egyház életében. Értelemszerűen neki a legfontosabb erőforrás a hit. Tizenegy évesen csontdaganatot élt túl, a gyógyulásban nagy szerepe volt családtagjai imáinak is. Mivel ennyire fiatalon megérintette a múlandóság szele, egy idős ember bölcsességével képes felülről szemlélni az élet dolgait.
Sajnos az én hitem gyengébb lábakon áll: vannak testi-lelki problémáim, amik mind a mai napig bizonytalanná tesznek. Diplomaosztónkat követően, 2012 nyarán kötöttünk házasságot, s bár a kezdetektől fogva vágytunk gyermekre, nem érkezett. Először arra gondoltunk, talán férjem korábbi betegsége állhat a háttérben, hiszen sugárkezelést és kemoterápiát is kapott. Hamarosan kiderült, teljesen egészséges, a meddő fél én vagyok. Ebben az időben sokan próbáltak azzal vigasztalni, Istennek célja van azzal, hogy engem terméketlennek teremtett. Én azonban nem tudtam elfogadni ezt a tézist: Isten az élet szerzője, a Katolikus Egyház eszményi ideálja pedig a minél több gyermeket nevelő család, hogyan férhet meg ezzel együtt, hogy egyes emberek ki vannak zárva az élet továbbadásából? (…)
Nemsokára kiderült, mi állt a sorozatos kudarcok hátterében: örökletes véralvadászavarom van, amely a magzatok érképződését gátolja. Ha nem szedek vérhígítót, a megfogant babák már azelőtt elhalnak a méhemben, hogy megtudnám, várandós vagyok. Laci fiunk 2020-ban született, s bár néhány héten belül érkezik öccse, Nándi is, az állandó bizonytalanság, bizalmatlanság rányomja a bélyegét nemcsak a házasságunkra, hanem a gyermekeimhez való viszonyra, a várandósság megélésére is. (…)
– Melyek azok az „alapkövek”, amelyek házasságotok alapjait adják?
– Ha részemről a mindennapi vívódások meg is nehezítik a dolgokat, Tibi hite mellett a családtagjaink, a barátaink és a kollégáink támogatására mindig számíthatunk. Különösen is anyósomra, aki maga is sok küzdelmet átélt ember, valamint legjobb barátnőmre, Juditra, aki látássérültsége ellenére is teljes életet él.
– Mi szolgálhat fogódzóként a házasság rosszabb napjaiban?
– Amikor neheztelek a férjemre, azzal próbálom oldani a feszültséget, hogy Tibi egy olyan helyzetben tartott ki mellettem, ami más pároknál már válóok. Túlélt egy majdnem halálos betegséget, termékeny maradt, mégis vállalt engem, és vállalta volna az örökbefogadást is – csak közben az orvosok meggyógyítottak. (…)
– Milyen jövőbeli terveitek vannak?
– Szeretném épen, egészségesen és élve megszülni Nándi fiamat, és mivel telhetetlen vagyok, szeretném látni felnőni a gyermekeimet. Egy törékeny egészségű ember óvatosan tekint a jövőbe.
A teljes interjút ITT olvashatják.
Forrás és fotó: Pazmanyonline.blog.hu
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
