Akik ismerték őket – Sepsiszentgyörgyön nagyon sokan, az 50 évesnél fiatalabb sízők is legalább hallomásból –, mindannyian jogosnak érzik az emléktáblát: megérdemlik, ez a legkevesebb, amivel jelezhetik az egykori sporttársak, tanítványok, barátok, hogy nem felejtették el, amit tőlük kaptak.
A helyszínválasztás sem rossz: habár a nyolcvanas évek végéig még a Pacén síztek a sepsiszentgyörgyiek – csak 1989 januárjától költöztek fel Sugásfürdőre, mert a város szélén már nem volt elegendő hó ennek a sportnak a gyakorlására –, ha nincs az a lavina, most talán e két fiatalon (39, illetve 32 évesen) elhunyt sítanár is itt taposná a havat a többi veteránnal.
Egy kicsi gond azonban mégiscsak van az emléktáblával: ott, ahol van, alig lehet észrevenni. A márványlapot a ház egyik hátsó sarkára, egy olyan falrészre rögzítették, amelyet több minden takar: elölről és alulról egy faházikó, felülről pedig összevissza drótok zavarják a rálátást. A rávésett szöveg utolsó sorát nem is lehet elolvasni a bódé tetején levő, alig pár centiméteres hótól, a többit is csak féloldalasan, nyújtózkodva, mert magasan is van. Akad elég alkalmasabb felület a ház oldalán, vagy akár a támfalon is, lehetne megfelelőbb helyet találni jó emlékezetű sportolóink mementójának.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
