A kiváló zenetanár, karnagy Misi bácsiként vált ismertté Naszvadon. Egészen 2012. február 27-én bekövetkezett haláláig hű maradt a zenetanításhoz. Gyermekek sokaságát tanította meg a zene alapjaira, hogy aztán ki-ki a maga képességeinek megfelelően magasabb szintre vihesse zenei tudását, másutt, magasabb szintű zeneiskolákban. Amikor látta, hogy nem tud többet nyújtani növendékeinek, akkor sem hagyta abba a velük való törődést, hanem kézbe vette sorsukat, meggyőzve a szülőket, hogy taníttassák tovább csemetéiket, ezzel megfelelő pályára állítva azokat.
Kollár Mihály 1945. október 11-én született Budapesten. A Kollár család az 1947-48-as kitelepítések és lakosságcsere idején érkezett a mai Szlovákia területére és Pozsony környékén telepedtek le, majd pár évvel később Naszvadot választották állandó otthonuknak. A szlovák tannyelvű alapiskolát a településen végezte el, majd a Komáromi Hajógyár tanoncképzőjében folytatta tanulmányait, ahol lakatos szaklevelet szerzett.
1966-ban, akkor már zenetanárként kérte meg Bartalos Irén kezét, akivel összeházasodtak s a házasságból született Attila fiukkal éltek a későbbiekben. Az esküvő után Mihálynak az alulfizetett zenetanári állást fel kellett adnia, mert nem tudta fedezni a család megélhetési költségeit, visszatért eredeti szakmájához és lakatosként dolgozott hosszabb-rövidebb ideig egy-egy cégnél, de ez idő alatt sem hagyott fel teljesen a zenetanítással, magánzóként kisebb csoportokkal foglalkozott otthonában. Utolsó munkahelye lakatosként a helyi szövetkezet volt.
A megélhetést biztosító mindennapi tanítás mellett társadalmi munkában az általa tanított gyerekekből zenekarokat alapított, ahol a zeneszeretet mellett a közösségbe való beilleszkedést, az egymás iránti kölcsönös tisztelet fogalmát is megtanította a nebulóknak.
Neki köszönhető, hogy megalakulhatott a Nesvadčanka fúvószenekar, amelyben szinte minden korosztály képviselve volt, gyermekek zenélhettek együtt idősebb zenészekkel.
Akárcsak a könnyűzenei együtteseknél, a fúvószenekarban is teljes erőbedobással dolgozott, s szilárd akarata tanulásra serkentette a körülötte lévőket is. Ez a cselekedete tette naggyá, ez a tevékenysége hagyott mély nyomot a település életében.
A kezdeményezésre és a határozat alapján a névadás meg is történt. A választás éppen a kőszínpadra esett, aminek egyszerű magyarázata van. 2002-ben fejeződött be a helyi kultúrház első átfogó felújítása, ezzel egy időben létrejött az épületben a Zenészklub is, ahol a zenetanár aztán nagyon sok időt töltött. A klub és a jelenlegi könyvtár bejárata közötti rész kínált lehetőséget arra, hogy viszonylag kevés anyagi ráfordítással kialakíthassunk egy kis színpadot, amely spontánul kőszínpad néven vált ismertté.
Az ötlet, ahogyan a zenészklub kialakítása is, a Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett Dobosi Róberttől ered, aki a felvidéki magyarság és a naszvadi közösség érdekében évtizedeken át kifejtett, széles körű és hatékony társadalmi és közéleti tevékenységéért, továbbá a felvidéki magyar kulturális és közélet szervezéséért és önzetlen támogatásáért, a szlovákiai magyar közösség felemelkedéséért, sorsának jobbá tételéért folytatott áldozatos munkája, példamutató emberi magatartása, sikeres életútja elismeréseként kapta a kitüntetést, s több éven át volt a helyi Csemadok elnöke. Tagja volt a Kollár Mihály által vezényelt fúvószenekarnak is, ahol első hangot játszott trombitán.
Helyénvaló volt az elképzelés, mert az azt követő két évtizedben a színpadon számtalan műsort rendeztek, köztük jó néhányat a Kollár Mihály által tanított zenekarok részvételével.
A színpad hátterében acélból készült kotta látható, ez a szintén Naszvadról indult Harmónia Szlovákiai Magyar Zenei Díj emblematikus tartozéka volt nyolc éven keresztül, mostantól pedig a Kollár Mihály Kőszínpadot ékesíti.
A névadó emlékesten Misi egykori tanítványai, zenészkollégái mély érzelmektől áthatva adták elő műsorukat. Akik részt vettek a rendezvényen, láthatták, átélhették a műsorból sugárzó bensőséges hangulatot, megérthették, hogy méltó nevet visel majd a kőszínpad, amely példaértékű munkásságát, annak emlékét őrzi, ahol otthon érezte magát, az esetenként 8–10 gyermekből álló zenekar élén.
(Miriák Ferenc/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
