Cs. Varga Istvánnak, az ELTE habilitált nyugalmazott professzorának, József Attila-díjas irodalomtörténésznek 2020-ban jelent meg a Hungarovox Kiadónál „Nyújts feléje védő kart…” című kötete, amelyben rendkívül széles körű áttekintést ad a szent művészetről, a Himnusz megszületésének irodalmi és zenei körülményeiről, és felvázolja a himnuszköltészet történetét is. Vele beszélgettünk.
– Kölcsey Ferenc a reformkor hajnalán írta meg a Himnuszt. Milyen volt a magyarság lelki, szellemi állapota a Habsburg Birodalom fennhatósága alatt?
– Kölcsey életműve hiteles magyar sorstükör. Egy, a korra jellemző műből idézek: „Rákóczi hajh, Bercsényi hajh! / Magyartok gyászban űl! / Még leng a szellem tőletek, / S már lelke sem hevűl.” (Hazafiúság – Rákóczi hajh…) Citálhatjuk Buga Jakab énekéből is a nyitányt: „Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid nincsen? / Jó az Isten, jót ád, légy jó remínségben!”
Kölcsey a Himnuszt követően, 1823. február-áprilisában írta a Vanitatum vanitas lélekgyötrő vallomását, melyben történetfilozófiai szemléletének fonákja mutatkozik meg: „Itt az írás, forgassátok / Érett ésszel, józanon, / (…) Miképp széles e világon / Minden épűl hitványságon, / Nyár és harmat, tél és hó / Mind csak hiábavaló!” A bibliai inspiráció nyilvánvaló: „minden csak hiúság!” (Prédikátor könyve 12,1–8) A költő hiábavalónak látja még az ember földi létét is: „Sem nem rossz az, sem nem jó: / Mind csak hiábavaló!”
– Czeizel Endre orvos-genetikus szerint Kölcsey életében „az öngyógyítás csodájá”-nak lehetünk tanúi.
– Kölcsey a nagy szenvedők és látnokok közé tartozott, s szenvedése aranyfedezet. Bibliai forrása: „Térj magadhoz, drága Sion, (…) / Azt bünteti, kit szeret, / Másképp ő nem is tehet!” 1815–1817-ben „iszonyú hánykódásban” élt. Ekkori életére a „doleo ergo sum” („Szenvedek, tehát vagyok” – Illyés szerint: „Fájok: vagyok!”) különösen jellemző. Őrá is érvényes: „Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni.” Poklok bugyrait megjárva, a tisztítótűzön át, megküzdött kínzó vízióival, megharcolt meglátásaiért. Ekkoriban kevés verset írt, lelke, életérzése sötét volt, még a kolostorba vonulásra is felmerült benne. 1818 és 1823 között részleges munkaképtelenséggel küzdött. Erre a korszakára jellemző: „Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki).”
Csekei magányában szellemi kilátót épített, ahonnan belátható volt a haza és a nagyvilág. Az igazság, a szelídség útját választotta. Eljutott az isten- és emberszeretet magaslataira. Megkapta a tehetség kegyelmét. „Igazságban megszentelt”, rendkívüli szolgálatra kiválasztott jelemberré vált. Nemzete számára is üdvös feladatokat és megbízatásokat kapott. Átélte Arany későbbi híres konfessziójának érzését: „Nagyon fáj! nem megy!” Mikszáth azt vallotta: „A nagy írók a fájdalomnak és kínszenvedésnek oskolájában válnak óriásokká.” Gárdonyi egri alkotóműhelyének csendjében világosodott rá arra az óriási igazságra, hogy „a szeretet mértéke a szenvedés, és hogy minden elbeszélő műnek ezen fordul az értéke s érdekessége” (Titkosnapló).
– Vannak, akik a Himnuszt pesszimistának tartják, szerintük a „balsors” jellemzi, mint a magyar életérzést.
– Élet és irodalom Kölcseynél szorosan összetartozik. Nem pesszimista volt, hanem tragikus szemléletű, melankolikus. A Himnusz kéziratának elkészülte után, másnap, 1823. január 23-án írt Remete című versében is a Himnusz hangulata remeg: „Bal sors akit számkivete / Kedv és öröm közűl, / Cellájában a remete / Kulcsolt kezekkel űl.”
A népek, így a magyarság „kedélye”, „nemzeti karaktere”, a „néplélek” elsősorban a szociokulturális „öröklődéstől”, egy nemzet kultúrájának folyamatosan érvényesülő hatásaitól függ, amihez a genetikai adottságok, hajlamok is hozzájárulnak.
– A „Nyújts feléje védő kart…” című Himnusz-monográfiájában idézi Pierre Teilhard de Chardin jezsuita tudóst, teológust: „Energia születhet a szenvedésből. A szenvedés képes arra, hogy központunkat az Istenbe helyezze át”, amikor „csődöt mond az e világ értékrendje, a kincs, hír, gyönyör”. Hogyan történt ez Kölcseynél? Miként emelkedett a mélységből a magasságba, s lett a közösségért tevékenykedő ember?
– Petőfi szerint a „költő / Az istenség szent levele”. Kölcsey költő, filozófus, esztéta, híres politikai szónok volt, és istenhívő, alázatos, erényes, szelíd ember, aki az ideák világában élt. Szabó Magda azt mondja róla: „a tiszták tisztája, a mester”. Nem tematikusan, verbálisan, hanem lélek és bölcsesség szerint tartozik a legnagyobb Jézus-eszményt képviselő lírikusaink közé.
Kölcsey, irodalmunk egyik legmagányosabb és legfájdalmasabb sorsú költője, rendkívül művelt és bölcs géniusz volt. Csekei magányában, exodusában, a szemlélődés csendjében személyiségének belső mélységei tárultak fel. Az egyéniségépítő autonómiánál erősebb volt benne a másokért, a közjóért (bonum commune) vállalt munka lelkiismereti parancsa. A létezés mélyéből kiemelkedve fogalmazza meg a reformkor szállóigévé vált szellemi stratégiáját: „A haza minden előtt.”
– Elemzésében Ön kiemeli, hogy a Himnusz első sorának mindhárom szava – Isten, áldd meg a Magyart… – kulcsfogalom. Beszélne erről?
– A nyitány nem más, mint a legszentebb szó: Isten. A költő tőle kért áldást a magyarra, a magyarságra. Ez a három szóból álló katedrális a szakralitás felragyogásának mintapéldája. „Az Úr a mi igazságunk” (Jer 23,6), s Isten az Újszövetség Istene: gondviselő és jóságos Atya.
Kölcsey az országos politikában is azt tette, amit a Parainesisben hirdet: „Az élet fő célja: a tett. Tehát tégy!” Az itt és most parancsát, a küzdés fontosságát vallja, amint majd Vörösmarty is: „Mi dolgunk a világon? küzdeni, / Erőnk szerint a legnemesbekért. / Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.” Erkölcsi helytállásának jeles példái, előzményei és utóhatásai vannak irodalmunkban. Zrínyit, Rákóczit, Kölcseyt, Vörösmartyt, Petőfit is – „folyvást küszködni kell” – az a hit éltette, hogy van értelme a hazáért, a szabadságért, a haladásért való küzdelemnek, mert fölötte pajzsként áll Isten kegyelme. A teista Madách konklúziója szállóigévé vált: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”, illetve: „az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” XVI. Benedek pápa tanítása szerint: Deus caritas est. „Minden, ami van, az ő teremtő szavára lett, és így az ő szabad, személyes alkotása.” Isten a Teremtő, a történelem ura, cselekvő irányítója. Az Újszövetség az atyaságot tükröző ószövetségi képet Isten végtelen jóságával, irgalmával, könyörületességével teljesíti ki.
A Himnusz első és utolsó versszaka tematikusan, verbálisan is szakrális, hálaadó és kérő imádság. Mintakövető kompozíciójában a Miatyánk inspirációi erőteljesen érződnek. Első sora: „Isten, áldd meg a Magyart.” Komparatív, analógiás párhuzama: „Mi Atyánk, (…) szenteltessék meg a te neved.” – „Pater noster, (…) sanctificetur nomen tuum.” A felszólító mód tiszteletteljes kérést tartalmaz. Az áldás égi ajándék, lelki és testi erő. Összefoglaló neve minden jónak, szépnek, igaznak, szentnek, ami életünket, emberi, nemzeti létünket teljesebbé, jobbá, boldogabbá teheti, ami üdvösségre vezet. Kölcsey egyébként a Himnuszban – a ránk maradt kézirat bizonysága szerint – nagybetűvel írta a Magyart, s a szó az alcímben is nagybetűs: „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból.” Erkel megzenésített művének első nyomtatott verziójában is nagybetűvel szerepel, mert a magyarság egészére vonatkozik, s az „a” névelő ebben a szent korálokra emlékeztető, fenséges zeneműben is kiemelő („unic”) funkciót tölt be.
– Egyik tanulmányában rámutat: a Himnuszban nemzettudatunk fényes pillanatait örökítette meg Kölcsey, de szólt nemzetünk tragikus válságairól is. „Isten, áldd meg a Magyart…”, olvassuk, majd pedig a Teremtő bünteti a nemzetet. Miért ez a kettősség? Kifejtené ezt?
– Az első és az utolsó versszak kérő és könyörgő imádság. A 2–3. versszak a múlt dicsőségét zengi: a honfoglalást, Mátyás király győzelmeit, az ország hatalmi, gazdasági, szellemi virágkorát. Az Úr a magyarság létharcát a mongolok, a két földrészt hódító törökök és a németek ellenében is győzelemre vezette. Gyönyörű, hálaadó, országcímeres képek, győztes csaták emlékei sorjáznak: „Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére. / S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának. // Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél. / Zászlónk gyakran plántálád / Vad Török sáncára, / S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.” Bűneink bevallását követően pedig önsorsrontó vétkeink következményei, a ránk zúduló tragikus szenvedések képei sorjáznak: a tatárjárás és a török pusztításai, s ami a legfájdalmasabb: a belső viszályok, a széthúzások, testvérharcok: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám, kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!” Ennek következménye pedig: „Szerte nézett s nem lelé / Honját e hazában.”
Himnuszunk bűnbevallása páratlan a világ nemzeti himnuszai között. Az áldáskérés sorai után – „Isten, áldd meg a Magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel” – döbbenetes az isteni büntetés megidézése a versben: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben.” Pedig a kettő mélységesen összefügg. Augustinus szerint „a bűn Isten törvénye ellen irányuló tett, szó vagy bűnös vágy”. Aquinói Szent Tamás megfogalmazásában a bűn lényege: „Istentől való elfordulás, és teremtett dolgokhoz való odafordulás.” Bűneink tudatában fakad fel a fohász: „Szánd meg Isten a Magyart…” – S a Miatyánkban: „és bocsásd meg vétkeinket…”
– Mint a szent művészet szakavatott kutatója, teológiai megközelítésében megvilágítja: a Krisztus által megváltott ember a kegyelemben bízva fordulhat Isten bűnbocsánatáért, hogy elnyerje szabadságát, vagyis a bűntől való szabadulást. Ezt a bűnösséget vallja meg töredelmesen népe nevében Kölcsey.
– Az ars sacra lényege benne van az ember és a teremtett világ esztétikai dimenziójában. A teremtés titkát őrzi: „Isten látta, hogy a világ jó (vö. Ter 1,31). A szent annyit jelent, hogy Istennek szentelt, Istennek kijelölt, kiemelt, felajánlott, vagyis megszentelt személy, tárgy, dolog. (Ha alvilági istennek szentelt, akkor átkozott, kárhozott.)
A Szentírás keresztény öröksége a Himnusz egész világszemléletét, látásmódjának, stílusának szellemiségét alapjaiban határozza meg. Hegedűs Lóránt a Himnuszunk a Biblia fényében című tanulmányában bizonyítja: a legmagasabb szellemi színvonalon találkozik a versben „a művészi lélek ihletése a vallásos lélek ihletésével”. Hangsúlyozza: „az Ige imádsággá változik és az imádság Igét hirdet (…) Nincs az egész világirodalomban igeibb Himnusz, nincs istenibb, szentlelkesebb imádság egy nép számára, nem képzelhető, és nem létezik a Szentháromság Istenre jobban támaszkodó nép-nemzeti áhítat, mint a magyar nép zivataros századaiból származó, fohászkodó költemény”.
– Himnuszában Kölcsey a magyarságért könyörög, azt állítva, hogy „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt.” Eltelt kétszáz esztendő, népünket rengeteg tragédia érte azóta is, és bűnöket is elkövettünk, akárcsak más nemzetek fiai. Mégis, megmaradtunk, s hogy a Himnusz kistestvérét, a Szózatot idézzem: „(…) annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.” Lehet, hogy ez már önmagában Isten kegyelmének bizonyítéka?
– Itt nem kifejezetten a múltról, a jelenről és a jövőről van szó; a „múltat s jövendőt” szerkezet inkább csak nyomatékosításra szolgál, semmint időbeli tagolásra. A lényege: népünk rendkívül sokat szenvedett. Himnuszunk a szíven át az értelemhez szól. Lírai hőse úgy áll Isten színe elé, hogy tudja: a büntetést, amit bűneink miatt megérdemeltünk, már megszenvedtük, kiálltuk, levezekeltük: megbűnhődtük. (Radnótinál ezt olvassuk: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, / s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép.”)
A gondviselés kegyelmének, az istenhit megtartó erejének köszönhető, hogy „Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!” és a később következő történelmi katasztrófák után is érvényesek Kisfaludy verssorai: „Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most, / S égve honért bizton nézzen előre szemünk.”
– Mit emelne ki Himnuszunk kétszáz éves utóéletéből?
– Azt a csodát, hogy nekünk, magyaroknak kétszáz év óta egy és ugyanaz a nemzeti himnuszunk. Tiltották, tűrték, de semmilyen hatalom, diktatúra nem tudta „leváltani”, pedig többször is akarták.
Költőinkre az elődök iránti tisztelet és szeretet jellemző, melyet művekben is megvallanak. Petőfi például az Úti levelekben számol be arról, hogy az előző év őszén Csekén meg-meglátogatta „a szent sírt, melyben a legnemesebb szívek egyike hamvad” (XIV. levél, 1847. július 17.). A reformátusoknál nincsenek kanonizált szentek, de náluk is létezik a nagyfokú tisztelet a legkiválóbbak iránt, amelynek szellemében – és az ars sacra jegyében – Himnuszunkat a legszentebb imádságunknak tartjuk, alkotóját pedig „Kölcsey Szent Ferencként” tisztelhetjük.
– Kölcsey, mint mondta, eljutott az isten- és emberszeretet magaslataira. Irodalmi és közéleti munkássága testamentum, amely az utódokat arra kötelezi, hogy gazdag hagyatékát eleven örökséggé tegyék. Wesselényi Kölcsey halálakor úgy érezte: „Nem közénk való volt”; „Angyal ment el közülünk.”
– Magyarország Alaptörvénye élén Himnuszunk első sora áll, amelyet két földi, erkölcsi tekintély is a lehető legmagasabbra emelt. II. János Pál pápa 1991. augusztus 16-án, hazánkban tett első apostoli látogatásakor ezekkel a szavakkal lépett magyar földre: „Isten, áldd meg a Magyart!” Ferenc pápa pedig folytatta ezt a minden magyar szívhez szóló pápai hagyományt. 2021. szeptember 12-én a Hősök terén, a budapesti eucharisztikus kongresszust záró szentmisén a „Veletek és értetek mondom” bevezető után magyarul idézte csodálatos fohászunkat: „Isten, áldd meg a Magyart!”
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. január 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
