Meggyőződése, hogy ma falanszterben, egyfajta Huxley-féle irányított, túlszabályozott világban élünk, ezt igyekezett megjeleníteni a decemberben bemutatott, általa rendezett Háromszék-produkcióban, Az ember tragédiája nyomán készült modern táncos misztériumjátékban is. Könczei Árpáddal identitássíkokról és hivatásdilemmákról beszélgettünk.
– A Háromszék Táncegyüttes megalapítása jelentős mértékben kötődik az ön nevéhez, de alkotói pályájának is fontos helyszíne Sepsiszentgyörgy. Ugyanakkor Kolozsvár jelentette a gyermek- és fiatalkort, a táncházmozgalmat, a zeneakadémiát. Ma melyik identitása az erősebb? – Nem könnyű erre válaszolni, több okból sem. Több mint huszonnégy éves voltam, amikor a zeneakadémia és katonaság után Sepsiszentgyörgyre kerültem, akkoriban a kolozsvári identitás nagyon erősen élt bennem. Apám korábban nem mondta el nekem, hogy például nagyapám, Könczei Gerő lepkegyűjteménye a helyi múzeumban van. Ő ugyan már korábban elkerült Felső-Háromszékről, viszont ismerte a szentgyörgyi Könczei László ügyvédet és Könczei Tamás gyógyszerészt is. Utóbbi a nyolcvanas években kitelepedett Svédországba, elkezdett foglalkozni a Könczei-családfával, tőle tudom, hogy a család felső-háromszéki, elsősorban kézdivásárhelyi eredetű. Huszonnégy évnyi kolozsvári lét után ugyan nem alakulhatott ki bennem a szentgyörgyi identitás, az itt töltött 12 év után azonban mindig szívesen jövök vissza.
– A Háromszék Táncegyüttes öt éven át tartó művészeti igazgatása után miért hagyta el mégis a várost? – Mert az volt az érzésem, hogy egy zsákutcában haladok egyre beljebb. Mert ha van is Romániában zene- és képzőművészeti képzés, táncoktatás nem létezett, annak perspektívája se nagyon. Néhány éve van, sőt, korábban is akadt egy halvány próbálkozás, de ha valaminek nem látszik az eredménye, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem létezik. Negyedszázad alatt ugyanis egy olyan generáció nőtt fel, amelynek tagjai alig táncolnak. Egyelőre a Sapientia keretében működő táncszaknak sincs különösebb vonzereje. Tudományos igényű felmérés még nem készült, ezért aztán az állításomat nem tudom ily módon is alátámasztani, de ismereteim szerint az elmúlt harminc év során Romániában alig választotta érettségi előtt álló fiatal a táncos pályát, mert az nem egy elfogadott szakma. Szentgyörgy pezsgő kulturális életű város, de mégiscsak provincia – mindenekelőtt a táncszakiskola és a konkurencia hiányának értelmében. Hogy rendszeresen visszajárok, annak az a magyarázata, hogy az erdélyi csapatok közül a Háromszéknél a legnagyobb a nyitottság, legszélesebb a repertoár. Meggyőződésem, hogy Az ember tragédiáját egyetlen más erdélyi együttessel sem tudtam volna megcsinálni.
– Az idő múltával az ember egyre több „hiányosságára” ébred rá, miközben természetesen nem lehet mindent elolvasni, megtanulni. Ön mit tart a legfőbb pótlandójának? – Ha négy életem lenne, egyet biztosan annak szentelnék, hogy tanulmányozzam Johann Sebastian Bach zenéjét. Nem elég ugyanis meghallgatni akár hússzor a Brandenburgi versenyeket, nem elég birtokolni a János vagy Máté passió kottáját, úgy kellene ismerni, mint egy karmester, aki levezényelte már vagy tíz alkalommal. A zeneakadémia második vagy harmadik évében volt olyan vizsgánk, amelyen a Bach- prelúdiumokat és fugákat kérték számon. Úgy mentem vizsgázni, hogy a 24-nek talán a felét tudtam jól, és bíztam benne, hogy onnan kapom majd a tételt. Többnyire szerencsém volt. Olyan korban éltünk, amikor erény volt a sumákolás, ma már tudom ezt, és érzem is az ebből fakadó hiányosságaimat.
– Zeneszerzőnek vagy koreográfusnak tartja magát elsősorban? Mert abban talán egyetértünk, hogy a közönség túlnyomó része táncosként, koreográfusként ismeri önt. – Ennek így együtt jelentős hozadéka is lehetne, ha a zeneszerző Könczeivel íratnának zenét a táncos Könczei koreográfiáira. Csakhogy sok megbízómnak fogalma sem volt, hogy én zeneszerző is vagyok. Legtöbben valóban a táncházas-zenész-táncos énemet ismerik. Pedig óvodáskortól nagyon szépen rajzoltam, festettem, még mielőtt apám zeneiskolába adott volna zongorázni. A közelben volt Vetró Artúr műterme, hozzá vittek „inaskodni”. Tizennégy éves koromban hagytam abba a képzőművészkedést, mert már két-három évvel korábban elkezdtem zenedarabokat komponálni. Ezt apám felfedezte, aminek következtében már ötödikben elkezdtem összhangzattant tanulni, az érettségi előtt álló Selmeczi György volt az első tanárom. A líceumban Orbán Györgynek velem már nem az alapoktól kellett kezdenie, sőt, egy idő után több osztálytársam helyett én írtam az összhangzattan-dolgozatot, de szándékosan belecsempészett hibákkal, ellenkező esetben Orbán gyanút fogott volna. Ebben a sorozatgyártásban olyan is előfordult, hogy az én nevem alatt beadott dolgozat gyengébb lett, Orbán meg ráírta, hogy „lásd a Vargáét” – amit ugyancsak én írtam. Tizenhét éves voltam, amikor az osztálytársaim házi koncerten lejátszották az első műveimet. A legelső darab, amelyet utólag is felvállaltam, egy Ostinato című, zongorára írt szerzemény, amely annyira modern volt, hogy időnként tenyérrel is rá kellett vágni a hangszerre.
– Hogyan érkezett meg a táncház ebbe a korszerű világba? – Ugyancsak apám révén, de egyből beleszerelmesedtem. Viszont arra is hamar rájöttem, hogy utánzásos módszerrel ebből nem lesz semmi, ezt bizony tanítani kellene. Jöttek a széki, kalotaszegi, mérai fiatalok, táncoltak, de egyetlen népi adatközlő sem fogja lelassítani a ritmust csak azért, hogy mi megtanuljuk az irányváltásokat, az összekötő mozgásokat. Úgy 1979 táján kezdtem kérdezgetni Zsuráfszky Zoltántól és Farkas Zoltántól, hogyan is kellene ezt megtanulni, ők avattak be az első technikai dolgokba, ezek alapján kezdtem önképző módon fejleszteni magamat. Folyamatosan gyarapodott a táncos tudásom, és párhuzamosan az a naiv meggyőződésem is – a nyolcvanas évek elején, közepén jártunk –, hogy Erdélyben nagyobb szükség van egy magyar táncos-koreográfusra, mint egy magyar zeneszerzőre. Ezután több mint tíz év viszonylagos zeneszerzői passzivitás következett, egészen addig, míg 1995-ben Budapestre telepedtem.
– A reaktiválást a színházi kísérőzenék megszületése is igazolja. Miért halkult el egy ideje az a hang? – Úgy tűnik, több mint hatvan színházi zene után kimentem divatból, jöttek a fiatalok. Szeretem a színházi kísérőzene műfaját, mert olyan, mint egy műhelymunka. Sokszor eljátsszák, tehát nem marad halott papír, ugyanakkor rengeteget lehet belőle tanulni. Én a zeneakadémia 1983-as elvégzése után Szentgyörgyre kerültem, megalakult a Stúdió, majd a Háromszék, gyakorlatilag 1995-ig csak színházi kísérőzenét komponáltam. Aztán elmentem Budapestre, ahol már nem voltam napi szinten aktív koreográfus. És az utóbbi húsz évben egyre többet komponálok. Most már meg merem fogalmazni: vagy zeneszerzőnek kellett volna maradnom, vagy koreográfusnak, mert így két fél életművel büszkélkedhetek. Tisztában vagyok, mi e párhuzamosság hozadéka: ezért vagyok az átlagnál érzékenyebb koreográfus, ami a ritmusarányt és teret illeti. Akik a zenei műveimet játsszák, azt mondják, nagyon érdekesek a ritmusok. Miért? Hát mert táncos is vagyok. Zeneszerzőileg messze nem tartok ott, ahol Selmeczi vagy Orbán, mert ahhoz jóval többet kellett volna dolgoznom. De táncosként sem mentem el nyugati kurzusokra. így a táncos hiányosságaimat is érzem. Szóval van bennem hiányérzet bőven. Ha rákérdeznek, úgy szoktam meghatározni magam, hogy Könczei Árpád zeneszerző és koreográfus.
Könczei Árpád Zeneszerző, koreográfus, Margittán született 1959. január 16-án. 1978-ban érettségizett Kolozsváron a Zeneművészeti Középiskolában zongoraszakon. 1983-ban diplomázott zeneszerzés szakon a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Zenei tanulmányai mellett édesapja, Könczei Ádám ösztönzésére népzenével és néptánccal is foglalkozni kezdett, egyike volt az erdélyi, a kolozsvári táncházmozgalom 1977-es elindítóinak a Bodzafa és Ördögszekér együttes tagjaként. Friss diplomásként 1983-ban került Sepsiszentgyörgyre, a Háromszék Táncegyüttes egyik alapítója, 1995-ig művészeti vezetője, majd 2000–2005 között a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes művészeti vezetője, koreográfusa. 1995 márciusában Budapestre költözött, ahol éveken át a Duna Televízió szerkesztőjeként dolgozott. Zeneszerzőként több mint 200 szimfonikus mű, valamint színházi és táncszínházi, illetve filmzene alkotója. Koreográfusként 56 előadást jegyzett, legutóbb a Háromszék Táncegyüttessel Az ember tragédiája című produkciót. Díjak, kitüntetések: UNITER-különdíj (legjobb színházi zene, 2012); Harangozó Gyula-díj (2019). Felesége Plugor Judit festőművész, néptáncpedagógus, négy gyermek szülei.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
