Oroszországot végtelen eszkalációt visz végbe.
Korunk a narratívák globális háborújának világa. A most zajló, a látványtechnikai felszínen már véressé tett háború minden mélyebb rétegét önmaguknak és egymásnak is ellentmondó elbeszélési módok „magyarázzák” el a gyanútlan és kiszolgáltatott közönségnek.
Nem volna talán érdektelen eltöprengeni a háború egyes rétegeiben egymásnak feszülő narratívák hatalomszerkezetén és legfőképpen azon, hogy miért képtelen és egyben reménytelen feltételezés a „valóságos valóság” elbeszélhetősége. A háború látványtechnikai felszínén a globálisan uralkodó narratíva szerint Oroszország minden ok nélkül megtámadta Ukrajnát. Ezt a minden ok nélküliséget az „unprovoked” állandó jelzővel teszi „nyilvánvalóvá” a globális „valóságipari művek” médiaüzemegysége. S mivel az egész globális véleményhatalmi rendszer ennek a prekoncepciónak rendel alá minden világmagyarázatot, így érthető módon minden olyan tény, ami a háború kiprovokáltságára, „csináltságára” (angolul „manufactured”) utalna, automatikusan megsemmisíti önmagát, nem jöhet át a nagy rendszeren, és ha átjön, az csak azért van, hogy összeesküvés-gyártás termékeként legyen bemutatható.
Márpedig 2014 óta, amikor Victoria Nuland külügyi államtitkár büszkén tette közhírré, hogy nagyjából ötmilliárd dollárból megdöntötték Ukrajna uralmi struktúráját, hogy a helyére egy Ukrajnát Oroszország elleni korlátlan katonai felvonulás terepeként üzemeltető rezsimet helyezzenek, amely ezt követően tudatos amerikai birodalmi stratégia alapján provokálta folyamatosan Oroszországot. És Oroszország végül valóban elkövette az egyetlen dolgot, amit nem lett volna szabad elkövetnie, „ugrott” a provokációra, és ezzel a történelmileg végzetes lépéssel formálisan valóban ő tehető felelőssé minden ezt követő pusztító fordulatért, egyszóval belesétált a professzionálisan felépített csapdába.
Evidens, hogy egyik fél narratívája sem vallhatja be a „valóságos valóságot”, és ez automatikusan eleve reménytelenné tesz minden olyan békerendszert, ami nemcsak ezt a háborút segítene lezárni, de egyúttal elejét venné a további ellenségeskedésnek is. Sőt igen hosszú időre állandósíthatja a se háború, se béke bizonytalanságát, folyamatosan felmérhetetlen károkat okozva Ukrajnának, Oroszországnak és egész Európának.
És ez átvezet minket a háború második, mélyebb szintjéhez, ahol az amerikai birodalom számára döntő fontosságú stratégia húzódik meg, miszerint meg kell akadályozni Németország és Oroszország hosszú távú, kölcsönös előnyökön nyugvó gazdasági együttműködését, mert ez veszélyezteti az amerikai birodalom hosszú távú érdekeit. A birodalmi narratíva itt Németország és egész Európa Oroszországtól mint veszélyes agresszortól való gazdasági függésének felszámolását fogalmazza meg, s mint Európa megmentője lép fel. Sőt amikor az Északi Áramlat gázvezeték szimbolikus üzenetet hordozó felrobbantásával Oroszországot vádolja meg, azt is hozzáteszi, hogy ez egy „nagyszerű lehetőség” Európa és Németország számára, hisz így már nincs is többé esély sem erre az Amerika számára veszélyes német–orosz együttműködésre.
Látható, hogy itt sincs esély a „valóságos valóság” narratívába szervezésére, így valamennyi érintett szereplő csak zavaros, inkoherens módon képes megnyilvánulni. A háború harmadik szintjén az amerikai birodalomnak az a stratégiai törekvése húzódik meg, miszerint, ha Oroszországot sikeresen leválasztotta Európáról, az így meggyengülő és kiszolgáltatott Oroszország sokkal olcsóbban lesz számára kifosztható.
És mivel e szándék nyílt deklarálása teljes képtelenség, ezért az orosz uralmi rendszer diktatórikus és agresszív, következésképp egész Európára, mi több az egész világra veszélyt jelentő karakterében láttatja a szankciókkal való teljes elszigetelés, lényegében „blokád” okait, és egyben azt is deklarálja, hogy egy ilyen veszélyes agresszort „teljesen le kell győzni”, ami szemérmesen nyitva hagyja azt a nem lényegtelen kérdést, hogy mit is jelentene Oroszország teljes legyőzése. És bár itt az orosz elbeszélés kísérletet tesz a „valóságos valóságot” feltárni képes narratíva megfogalmazására, miszerint a Nyugat (ami lényegében az amerikai birodalom) 1988 és 1991 között egyértelmű ígéretet tett, hogy elismeri Oroszország igényét arra, hogy legalább ne kifejezetten ellenséges országok legyenek a határainál, és éppen a Nyugat az, amely nemcsak, hogy nem tartotta be ezt az ígéretet, hanem folyamatosan éppen az ellenségeskedéssel provokálva Oroszországot végtelen eszkalációt visz végbe.
És végül a negyedik szint, ahol egy eddig értelmezhetetlen „frontvonal” van kialakulóban a West and the Rest vagyis a Nyugat és a Nem Nyugat között. A dolog történelmi jelentőségű, hisz az elmúlt fél évezred meghatározó történése a világ „nyugatosítása” volt, aminek eredményességét jól jelzi, hogy Kína és India is a rendkívül sikeres nyugatias szuperkapitalizmussal váltak újra a világ meghatározó gazdasági, politikai és katonai hatalmaivá. Az amerikai birodalom számára a legsúlyosabb csapás ebben az általa provokált harmadik világháborúban, hogy várakozásai ellenére a „the Rest” nemcsak hogy nem sorakozik fel egyértelműen az amerikai birodalom stratégiáját követve, hanem magát a „csinált” konfliktust használja fel arra, hogy az amerikai birodalommal szembeni averzióit, különböző módon, de kifejezésre juttassa. A háborúnak ebben a rétegében már értelmezhetetlen volna a koherens narratíva, hisz a Rest meghatározó országai éppen valóságos szándékaik elfedésére törekszenek.
A narratívaháború folytatódik.
Bogár László
A szerző közgazdász
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
