A világ egyik legismertebb és leginkább elterjedt gyümölcse, az alma – a történelem mítoszokba vesző kezdetétől, a nagy fizikai felfedezéseken keresztül egészen napjaink technológiai fejlődéséig – meghatározó szerepet töltött be életünkben. Hiszen már a viszálykodás istennője is egy aranyalmával kavarta fel az állóvizet csakúgy, mint Hófehérke gonosz mostohája. De vajon honnan tudjuk, hogy a bibliai tiltott gyümölcs alma volt? Miért hívjuk New Yorkot Nagy Almának? És vajon Newton tényleg csak kitalálta, hogy egy fejére pottyanó alma segítette őt korszakos felfedezésében?
„Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle” – olvashatjuk a Teremtés könyvében az ember első bűnét. Bár Isten halálbüntetés terhe mellett megtiltotta számukra, hogy „a jó és rossz tudásának fájáról” egyenek, Éva nem tudott ellenállni a kígyó és a tudás csábításának, Ádám pedig az asszonynak, így a Teremtő kiűzte őket az Édenkertből.A gyümölccsel természetesen nem emelkedhettek isteni magasságokba, a tiltás csupán a Teremtő és teremtmény közti viszony elfogadását volt hivatott jelezni.
A Biblia nem említi, hogy a titokzatos fán milyen gyümölcs termett, habár a falatozás után, mikor felnyílt a szemük és észrevették, hogy mezítelenek, fügefalevelekből készítettek maguknak kötényt. Néhányan ezért a tiltott gyümölcsöt fügeként azonosítják, amelynek fája az ókorban a nemi életet jelképezte, vagyis ezen elmélet szerint a bűnbeesés valójában nemi bűn volt.
Van olyan hipotézis, miszerint Ádámék búzát vagy gránátalmát ettek, a közfelfogás szerint azonban a tudás tiltott gyümölcse az alma, amely később a keresztény szimbolikában a bűn jelképe, majd pedig a megváltás szimbóluma lett, míg korábban a szerelmet és a termékenységet is jelképezte. Az alma elsőként a latin szerzőknél bukkant fel, ami félrefordításon (esetleg egy jól sikerült szójátékon) is alapulhat. A malum latinul ugyanis bűnt jelent, míg a malus almafát. Ám a pomum szó jelentésváltozása is szerepet játszhatott: eleinte „gyümölcsöt, fa termését” jelentette, később viszont már az almát. A bűnbeesést ábrázoló képeken általában almafa látható az éppen bűnbe eső emberpár mellett, ritkábban fügefát vagy szőlőtőkét is felfedezhetünk tiltott gyümölcsfaként, sőt a franciaországi Plaincourault apátság XIII. századi freskóján az első emberpár gombát falatozott.
Akhilleusz szülei, Thetisz, a tengeri nimfa és Péleusz esküvője utáni lagzira „elfelejtették” meghívni a viszály istennőjét. Erisz meg is sértődött azon, hogy az összes görög isten felkerült a vendéglistára, csak ő nem. A sértést sajátos módon bosszulta meg. Egy, a Heszperiszek kertjéből származó aranyalmát dobott az ünneplő közönség közé, amelyen a mítosz szerint ez állt: „A legszebbnek”. A hiú istennők természetesen rögvest hajba kaptak, melyiküket is illeti a gyümölcs.
Előbb Zeuszhoz fordultak, ám ő bölcsen elhárította a felkérést, így egy trójai halandó, Parisz kezébe került a döntés felelőssége. Az ifjú még a mezítelenül fürdőző istennőket is megleshette, ám dönteni nem mert. Egyik jelölttől sem állt távol a megvesztegetési szándék: Héra Európa és Ázsia feletti uralmat ígért neki, Athéné a bölcsességet kínálta, az ifjú herceg azonban Aphrodité ajánlatát fogadta el, aki a világ legszebb asszonyának a szerelmét adta neki.
A szóban forgó szépség azonban már férjnél volt, ám ez a tény nem tántorította el Pariszt: egyszerűen megszöktette szép Helénát Menelaosz orra elől, és Trójába vitte. Az ókori források ellentmondásosan írják le ezt a romantikusnak hitt szálat: Hérodotosz szerint a lányt szó szerint elrabolták, s gyakran találkozhatunk olyan ábrázolásokkal is, amelyeken a trójai herceg erőszakoskodik Helénával. Szapphó szerint azonban a nő szívesen hagyta hátra régi életét, férjét és kilencéves lányát. Az Iliászban a romantikus vonal teljesül: a megszöktetés előtti éjjelen lettek saját elhatározásukból egymáséi.
A szöktetés a legendák szerint az ókor legnagyobb hadjáratát vonta maga után, a kor leghatalmasabb serege gyűlt össze, s vonult a messzi Trója falai alá. A szerelmes történet nem ért boldog véget: a legszebb hölgy csalódott választott urának vitézségében, aki később meg is halt a harcokban, Trója a tűz martalékává vált, Heléna pedig végül ismét Menelaosznál kötött ki.
„Az úgynevezett aranyalma tetején duplakereszt létezik, közönséges sárgarézből készítve üres golyóbist képez, a melyről a régi aranyzás már tökéletesen le lévén kopva, ujólag valánk kénytelenek Müller aranyműves által galván módjára bearanyoztatni. Ezen arany, vagyis birodalmi alma még sz. István idejében nem létezett és csakis később az Anjouházból való fejedelmek egyike készíthette, miután annak egyik oldalán egy háromszögletű pajzson liliomokkal díszített anjouféle czímer látható” – olvasható Ferenc József 1867-es koronázása alkalmával a koronaőrök által készített jegyzőkönyvben.
Az egykoron világ- vagy földtekének is hívott országalma mint királyi jelvény már a koronázási paláston is feltűnik István király bal kezében. Az ereklye használata pedig folyamatos lehetett a magyar királyság évszázadaiban. A most ismert országalma a kettős kereszttel a tetején először Imre király aranypecsétjén volt látható. A XII. század végéig egyszerű kereszt lehetett a tetején, valószínűleg III. Béla idejétől használták a kettős kereszttel díszített szimbólumot. (Ugyanakkor meg kell jegyezni, nincs bizonyíték arra, hogy az „aranyalma” fizikai valóságában létezett-e az Árpád-korban.) A tetején lévő kettős kereszt egyébként igen szokatlan európai társain.
A források mindig arany országalmát emlegetnek, a jelenleg az Országházban látható, kissé lapított, a kereszttel együtt 16 centiméter magas alma azonban csupán aranyozott ezüstből készült (bár a fent idézett forrás sárgarezet említ). E tény, valamint az oldalán lévő négyszer vágott címerpajzs alapján néhány kutató arra következtetett, hogy csupán az eredeti alma jelzésszerű (talán ideiglenes) másolatáról van szó, amelyet Károly Róbert készíttetett. Ám az is elképzelhető, hogy az Anjouk egy korábbi országalmára tűzték ki a liliomokkal és Árpád-sávokkal díszített címert.
Az országalmákat már a római császárok is használták, ezt vették át a német-római uralkodók, majd a többi keresztény király. A középkorban a belsejébe olykor a jeruzsálemi Golgotáról hozott földet tettek, ezzel emlékeztetve arra, hogy egyszer még az uralkodó is porrá lesz.
Lélegzetvisszafojtva figyelték 1307. november 18-án a délelőtti órákban Altdorf városának összeverődött polgárai, ahogy egy Tell Vilmos nevű férfi számszeríjából kilőtt nyílvesszőjével száz lépés távolságból kettéhasítja a saját fia fején lévő almát. A vérfagyasztó akció Tell büntetése volt, amiért nem tett eleget az önkényeskedő Habsburg-helytartó azon parancsának, amely szerint az altdorfi főtéren egy botra feltűzött kalapja előtt ugyanúgy kell tisztelegni, mintha ő maga állna ott. A kényúr előbb halálra ítélte Vilmost és fiát, utóbb azonban kegyetlen tréfát eszelt ki, a sikeres lövés jutalma pedig a megkegyelmezés volt. Bár az íjász mutatványa után a helytartó, Hermann (más források szerint Albrecht) Gessler is elismerően bólintott, egyvalami mégis furdalta az oldalát.
– Az életed most már biztonságban van. Már csak arra lennék kíváncsi, miért készítettél elő egy másik nyílvesszőt is? – kérdezte.
– Ha az első nyíl megöli a fiamat, a másodikat te kaptad volna, és biztosíthatlak, ezt már nem hibáztam volna el.
A bátor választ hallva a feldúlt Gessler azonnal elrendelte Tell letartóztatását. Miközben azonban az íjászt a Luzerni-tavon börtöne felé szállították, óriási vihar tört ki. A csónakban rémüldöző őrök Telltől remélték, hogy kivezeti őket a veszélyes zónából. A láncaitól megszabadított mesterlövész szökésre használta fel az alkalmat, majd bevárta Gesslert, és azzal a bizonyos második nyíllal kioltotta az életét. Mindezek hatására Uriban és a másik két svájci őskantonban, Schwyzban és Unterwaldenben felkelés robbant ki. A tartományoknak végül az 1315-ös mortgarteni csatában aratott győzelemmel sikerült megszilárdítaniuk a Német-római Császárságon belüli autonómiájukat.
Tell történetét – amely kísértetiesen hasonlít több skandináv mitológiára is – az 1474-ben keletkezett sarneni fehér könyvben jegyezték fel először. A svájci nemzeti hős sokak szerint valójában nem is létezett, alakját azonban – főként Friedrich Schiller drámájának, Gioacchino Rossini operájának és számos XX. századi megfilmesítésnek köszönhetően – még manapság is széles körben ismerik.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
