A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának vendége volt októberben Marco Frisina, aki ismert zeneszerző, kórusvezető és pap egy személyben. Előző nap a gazdagréti Szent Angyalok-templom búcsúján Frisina atya vezényletével meditációs koncertet szerveztek a műveiből. Zenéről és misszióról beszélgettünk vele.
– Hogyan kezdett zenével foglalkozni, zenével evangelizálni?
– Zenei tanulmányaimat még a szemináriumi évek előtt kezdtem. A római Szent Cecília Konzervatóriumban végeztem, ahol zeneszerzést tanultam. Utolsó éves voltam, amikor beléptem a szemináriumba. Azt gondoltam, hogy pap leszek, és nem folytatom a zenélést. Az Úr azonban szépen lassan elvezetett arra, hogy a zenét az evangelizáció eszközeként használjam. A liturgia énekei imádsággá válnak. Akárhová megyek a világban, Magyarországon, Németországban, Spanyolországban, Afrikában, Amerikában, Brazíliában, mindig mindenütt ámulattal tapasztalom, hogy a zene bármilyen nyelven képes megszólalni, úgy is, ha nem fordítják le a szövegét. Meglepett például, hogy Kongóban olaszul éneklik a dalaimat. Mondtam is, hogy fordítsuk le, de nem akarták, azt mondták, így szeretik. Nem fontos számukra, milyen nyelven szól. Indonéziában is éneklik a fiatalok a dalaimat. Azt hiszem,
S egyedülálló, csodálatos tulajdonsága, hogy mindenkit egyszerre, egy időben képes felemelni. Alig várom, hogy leomoljanak végre a világjárvány miatt emelt falak, és visszatérhessünk Moszkvába, Brazíliába, ahol korábban jártunk, vagy hogy elmenjek kínai plébániákra, ahol szintén éneklik néhány dalomat. A zene: Isten fegyvere.
– Olykor úgy tűnik, mintha világunkban csak a piac globalizációja létezne. Ezek szerint létezik a lélek globalizációja is?
– Igen, létezik a pünkösd globalizációja. Ahogyan az Apostolok cselekedeteiben olvassuk a pünkösdről: mindenki a saját nyelvén hallotta beszélni az apostolokat. Pünkösdkor az evangéliumot mindenki a maga nyelvén hallhatja és teheti magáévá, s ez nagyon szép. Az evangélium ugyanaz, ahogyan a zene is, miközben mindenki az anyanyelvén hallgatja, a saját szívében éli át, a saját élettörténetével a háta mögött, a maga világában. Ez az Egyház: nem birodalom, hanem közösség, ahová mindenki elviszi azt a szépet, amit az Úr által megtapasztalt. A zenén keresztül, amely fonalként képes összekötni és egyesíteni az embereket, átadhatjuk másoknak a hitet akkor is, ha nem beszélünk magyarul vagy tahiti nyelven. Ez nem jelent gondot, mert a zene a szív, az érzések és a lélek nyelvén is szól.
– Hogyan látja a zene evangelizáló hatását napjainkban? Az egyházzenének van mondanivalója a fiatalok számára?
– Van, mert ez a zene egyszerű. Ahhoz, hogy a zene szent legyen, Istenhez kell hasonlítania, aki egyszerű, nem olyan bonyolult, mint az emberek, akik hosszú és komplikált magyarázatokat fűznek az evangéliumhoz. Jézus arra kér, hogy az imádságunk is egyszerű legyen, ezért tanítja meg nekünk a Miatyánkot. Az egyházzene lényegre törő, közvetlen. A rendelkezésére álló technikák gazdagsága jellemzi, de a célja más: nem önmagát akarja megmutatni, hanem kommunikációs eszközzé válik. A zene – Istentől eredő hivatásánál fogva – mindig a szeretet megnyilvánulása. Amikor énekelünk, szeretettel, örömmel tesszük, és boldogok vagyunk. A liturgiában az énekek az Isten és a testvérek iránti szeretet dalai. Igaz ez mindenre, ami szép és fontos. A szép dolgoknak nincs áruk, mert mindig a szeretet megnyilvánulásai. Ha a zene árucikké válik, akkor elárulják, és nem is működik, elhasználódik. Ami azonban a lélekből születik, az a lélekig hatol és megmarad. A magas színvonalon alkotó, nagy zeneszerzők, zenészek művei örökre megmaradnak, mert a lelket fejezik ki, a lélek pedig Istené. És ami Istené, az megmarad, ami pedig nem Istené, az eltűnik.
– A zenében Isten, a transzcendencia veszi körül. Hogyan lehet innen visszatérni a hétköznapokba?
– A hétköznapi élet maga a paradicsom, ami nincs távol tőlünk. Ha nem is látjuk, Istenben élünk. Isten alkotta ezt a világot, és jelen van benne mindenhol. Sokszor elképzeljük, hol van és hogyan, pedig valójában mi vagyunk őbenne, de eltompult érzékenységünkkel nem érzékeljük ezt. A szentek és a gyerekek látják, érzik, hogy Isten ott van körülöttük. Ahogyan Jézus mondja, legyen gyermeki a szívünk: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Ez az egyszerűség, tisztaság, ártatlanság teszi lehetővé számukra, hogy láthassák: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.” Körülvesz minket az isteni, körülvesznek az angyalok, de testi szemeinkkel nem látjuk őket. A szentek azonban szíve látta. Nem azért, mert különleges képességeik voltak, hanem mert Isten megengedte nekik, hogy áthatoljanak az embert az Istentől elválasztó falon. A lélek dolga ez. A zene által megérzünk magunk körül valami nagyobbat; a dallam, az összhang, a kialakuló légkör segít, hogy fel tudjunk emelkedni a kicsinyes dolgok fölé, és ez a felemelkedés közelít minket Istenhez. Mindaz, amivel a hétköznapokban foglalkozunk, találkozunk, nem rossz, mi tesszük jóvá vagy rosszá.
és szeretné, ha az emberek rátalálnának, ha látnák őt. Mi vagyunk távol tőle, nem ő tőlünk.
– Rómában koncertet szervezett a szegényeknek, a szegényekért. Fontos Önnek, hogy a zene elérjen a fájdalom helyeire, és vigasztaljon?
– Három ilyen koncert volt, aztán a járvány miatt sajnos abba kellett hagynunk. Nem jó, ha azt gondoljuk, mi majd szép dolgokat csinálunk, és ezekkel összegyűjtjük a pénzt a rászorulóknak. Ami szép, az ugyanúgy értük is van, fontos, hogy ők is élvezhessék a zenét. Az első sorba ültettem őket a VI. Pál-teremben, kitüntetett vendégek voltak. Mindhárom alkalommal neves zenészek léptek fel a koncerten, és mindannyian meghatódtak, látva az első sorokban a szegényeket, akik tágra nyílt szemmel figyeltek, mert a legtöbben életükben először hallottak ilyen zenét, kórust, nagyzenekart. Megrendülten ültek ott a gyönyörű teremben, és számunkra is szép és megindító volt osztozni velük a zenében.
– Milyen zenének van helye a templomokban a liturgiákon?
– Az Egyház mindig a gregoriánt tartotta a templomi zenének, de ez nem azt jelenti, hogy utánozni kellene az ezer évvel ezelőtti zenét, hiszen minden évszázadnak megvan a maga zenéje. A gregoriánból ugyanakkor megérthetjük, mi mindennek kell jellemeznie a liturgiában elhangzó zenét: bibliai szövegek, alkalmazkodás a szertartás részeihez, a zenei formák kötődése a szertartás gesztusaihoz, egyszerű, de Isten felé vivő, felemelő dallamok. A templomi zene nem szórakoztató, nem olyan, mint a világi zene. Fontos tulajdonsága az egyszerűség, hogy mindenki tudja énekelni. Ezek azok a vonások, amelyek alapján meg tudjuk mondani, milyen zene illik a liturgiához, és milyen nem. Van, amelyik túlságosan világi, „fogyasztói”, van, amelyik túl bonyolult, vagy csak hivatásos zenészek számára íródott, és van, amelyik nem való a szertartáshoz. A misén nem koncertet adunk. A liturgikus zenének megvannak a maga sajátosságai, és kell egyfajta érzékenység ahhoz, hogy eldöntsük, mi odavaló és mi nem. Ez az érzékenység magából a liturgiából, az imádságból alakul ki.
– Majdnem hatszáz dalt írt eddig. Vannak kedvencei?
– Nagyon szeretem azokat, amelyek valamilyen eseményhez kötődnek. A legelső dalt még a szeminárium megkezdése előtt, negyvenöt éve írtam, és ma is éneklik: Benedici il Signore, anima mia. Egy hitoktató barátom kért meg, hogy zenésítsem meg. Azelőtt soha nem szereztem liturgikus éneket, de a konzervatóriumban zeneszerzést tanultam, megírtam hát neki. Nagy felfedezés volt számomra, nagyon könnyen ment, hetente egy tucat dalt is írtam. Akkor még nem készültem papi pályára, de 1978-ban aztán beléptem a szemináriumba. Az Úr így kezdte építeni az utamat. Meghatározó személyiség volt számomra II. János Pál pápa, a dalaim nagy részét neki ajánlottam. A Totus tuust az 50. papi évfordulójára írtam. A kedvenceim között szerepel a Iubilate Deo vagy azok, amelyeket 2000-ben írtam, mint a Pane di vita nuova, a La via dei martiri, a Jesus Christ you are my life, az Anima Christi. Ezek a pápára és arra a különleges jubileumi évre emlékeztetnek. Szeretem az első filmzenémet is, az Ábrahám című film zenéjét… Minden kedvencem egy-egy különleges élményhez kötődik. Szeretek dalokat írni alkalmakra, a budapesti koncertre is írtam egyet Isten angyaláról. Tavaly a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra írtam a Supplices te rogamust és az In nomine Jesut. Ezeken a dalokon keresztül kötődöm helyekhez, emberekhez. A mennyországot választom című film főcímdala egy rejtély: amint meghallja valaki, rögtön énekelni kezdi, a gyerekek is a magukénak érzik. Az Anima Christi is ilyen, sokfelé ismerik, még Kínában is hallottam. A gyerekek tökéletesen éneklik, pedig nem könnyű. Örömmel dolgozom gyerekekkel, fantasztikusak: szeretnek együtt lenni, énekelni, akkor is, ha nem egy nyelvet beszélnek.
– Filmzenéivel egy másfajta világban is ismertté vált a neve. Ez kicsit olyan, mintha a periférián hirdetné az evangéliumot.
– Igen, nagyon is a periférián. A filmes világban ott van az erőszak, a karrierizmus, és ezt nem szeretem. Ugyanakkor az emberek ott is ugyanolyanok, szerettem ott dolgozni, sok tehetséges emberrel találkoztam. A képekkel kísért zenének különleges ereje van. Ábrahám, Jákob, Mózes… számos bibliai témájú filmhez szereztem zenét. Az Ábrahámmal rögtön díjra jelöltek Hollywoodban. Két évvel később két jelölésem is volt, elmentem hát Hollywoodba papi ruhában. Kilógtam a sorból, jól megnéztek. Tetszett ez a helyzet,
Féltem, tudtam, hogy ez egy más világ, meg is kérdeztem erről II. János Pál pápa véleményét, aki azt mondta: „Ha az Úr kinyit egy ajtót, be kell menni rajta.” Ő is ezt tette. Az evangélium számára nincsenek zárt ajtók.
– Papnak vagy zeneszerzőnek érzi inkább magát?
– Először is papnak, de zenésznek is. Tanultam zenét, bölcsészetet, szeminaristaként biblikumot, és az Úr mindezt egyberakta, így szolgálhatom a céljait. Minden, amit tanultam, a segítségemre van, és az Úr használja is. Ámulattal állok előtte, mert ismerem a korlátaimat, de tudom, hogy én vagyok a munkáskéz, és ő éri el az eredményeket. Együttműködünk.
– Hogy érezte magát Magyarországon? A gazdagréti Szent Angyalok Plébánián éppen a szent őrzőangyalok ünnepén tartották a koncertet.
– Ezekben a nehéz időkben azt szerettem volna elérni, hogy átsugározzon a menny szépsége a földre, s a földi pokol helyett a földi mennyország váljon érzékelhetővé. Ez az angyalok küldetése: hogy lehozzák közénk Istent. Ők Isten hírvivői. Nagyon szeretem a különféle kultúrákat, hagyományokat. Magyarországon különlegesen tetszik a zene iránti lelkesedés, ami valószínűleg a zene nagy magyar mestereinek, Kodálynak és másoknak is köszönhető, de biztosan eleve nagy érzékenység él az itteni emberekben a zene iránt, ahogyan sokfelé Kelet-Európában. A magyarok romantikus lelkületének egyik kifejeződése a zene. Ezt látom a nagy zeneszerzőkben, Lisztben, Bartókban is. Csupa költészet, csupa büszkeség, érzem a műveiken keresztül az erőteljes szangvinikus alkatot. Szép jellemvonások ezek, amelyek sokat adnak a világnak. Az Úr azt akarja, hogy minden nemzet a maga értékeivel gazdagítsa a teremtést. Jártam itt egy iskolában is (a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában – a szerk.), és meghallgattam a gyerekeket – irigylésre méltó a magyar zenei nevelés.
– Az ünnepen és előtte adventben biztosan nagyon sok a feladata. Mit jelent Önnek a karácsony?
– Adventben sok helyre hívnak bennünket koncertezni. Nagyon intenzív ez az időszak, de szép is, szívesen teszünk erőfeszítéseket érte. Egy Rómában élő, de délolasz eredetű népes családból származom. Nyolcan voltunk testvérek, a ház nálunk mindig tele volt rokonokkal. Számomra ma is ez a karácsony: nagy ünnep, amikor együtt vagyunk. Rómában már harminchetedik alkalommal rendezem meg a karácsonyi koncertet a lateráni Szent János-bazilikában. Fontos számomra, mert ilyenkor sokan együtt vagyunk, és osztozunk az örömben. A karácsony az ámulat ideje, amikor elcsodálkozhatunk azon, hogy Isten mindennek ellenére eljön közénk. És ez gyönyörű! Nem hatalommal, harsonákkal, hadsereggel érkezik, hanem bepólyált gyermekként, egy jászolban, az újszülött védtelenségével. Ez a karácsony: a közénk érkezett istengyermek, ámulat, öröm, gyengédség, fény, remény és az igazi béke.
Szerző: Thullner Zsuzsanna
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
