Boldog Salkaházi Sára szociális testvér halálára emlékezünk. Tisztelői minden évben kimennek Budapesten a Duna-parti emléktáblához, amely azt a helyet jelzi, ahol 1944. december 27-én az általa oltalmazott üldözöttekkel együtt a folyóba lőtték.
Karácsony van – újra. Ha sikerül átküzdenünk magunkat a reklámok által mesterségesen gerjesztett izgatottságon, amely karácsony táján szinte feltartóztathatatlanul elborít minket, ha szabaddá tudunk válni az abból fakadó fölösleges nyüzsgéstől és elvárásoktól, akkor megszólalhatnak lelkünk mélyén az ünnep igazi hangjai: szeretet, béke, öröm, meghittség. Ha sikerül friss szemmel néznünk a szinte már sablonossá vált betlehemes játékokra, s belehelyezkednünk az általuk megjelenített történetbe, a végtelen szegénységben megszülető gyermek és a társadalom peremén élő pásztorok világába, akkor felsejlik bennünk valami Isten titkából, ami teljességgel idegen ettől az ünnepi kavalkádtól. Halkan, finoman, de annál erőteljesebben hasít tudatunkba a felismerés: a szeretet Istene emberré lett és közöttünk lakott; kiüresítette önmagát, és leereszkedett emberi valóságunk mélységeibe.
S ha ez a kontraszt mégsem lenne elég ahhoz, hogy figyelmünket a lényegre irányítsa, akkor érdemes rátekintenünk a liturgikus naptárra. Rögtön karácsony után két vértanúünnep következik, a kettő közé ágyazva pedig Boldog Salkaházi Sára szociális testvér halálára emlékezünk. Tisztelői minden évben kimennek Budapesten a Duna-parti emléktáblához, amely azt a helyet jelzi, ahol 1944. december 27-én az általa oltalmazott üldözöttekkel együtt a folyóba lőtték.
Hogyan illenek a vértanúk a karácsonyi ünnepkörbe? Emléknapjuk nem zavarja meg a békés, meghitt örömet? – kérdezhetnénk.
Ők azok, akik megértették, mi a karácsony lényege. Ők azok, akik teljességgel befogadták az önmagát ajándékozó Szeretetet, és életüket radikálisan ennek a szeretetnek a valósulására, kiáradására adták, egészen a vérük ontásáig.
„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Sára testvér életéről ez több tekintetben is elmondható. Szeretete kiteljesedett, mert „őszintén elajándékozta önmagát”. Jelmondata jól kifejezi ezt a teljes átadottságot: Ecce ego, mitte me! (Íme, itt vagyok, engem küldj!) Életét szerzetesi fogadalmakkal Istennek szentelte; nagylelkűen odaajándékozta önmagát, munkaerejét, tehetségét a szegények, a kisebbségi sorban lévők, a munkások, az árvák, a nők, a családok, a gyermekek és a közügyek fáradhatatlan szolgálatában. Misszióba készült, hogy még teljesebben adhassa oda magát, félelmet félretéve állt az üldözöttek mellé a legsötétebb időkben, sorsközösséget vállalva velük a halálig. 1943 őszén pedig felajánlotta, áldozatul adta magát, és meghalt testvérei, főleg az öregek, a betegek, a gyengék életéért.
Az áldozattá válás gondolata távol áll a mai embertől, és a szó jelentéstartalmát kutatva igen sokféle értelmezésbe botlunk, ami szintén nem teszi kívánatossá ezt a fogalmat. Sokszor a keresztények körében is elhomályosodik az áldozat krisztusi jelentése, ami valójában szeretetáldozat. A szeretetnek egy olyan, feltétel nélküli és tántoríthatatlan áradása, amely nem ismer sem határt, sem akadályt. Így szeret minket az Isten; ez a végtelen, önmagát adó szeretet nyilvánul meg a megtestesülés barlangjában és a kereszten egyaránt. A mi részünkről pedig
S minél inkább át tudjuk adni magunkat a szeretet Istenének, annál jobban valósul bennünk és általunk Isten országa, a nyolc boldogság logikája. Ha pedig valaki egészen átadta magát a szeretetnek, akkor egyszerűen nem tehet másként, mint hogy a végsőkig megélje annak következményeit – nem kötelességként, valamilyen külső elvárásnak megfelelve, hanem a szeretetben való lét természetes folyományaként. Ezt látjuk kibontakozni Sára testvér életében.
Sára testvért a szociális szeretet, a társadalmi igazságosság apostolaként emlegetik a szerzők, és nem véletlenül. Élete és munkássága a szociális enciklikák alaptételeit tükrözi, és példát ad nekünk arról, miként viszonyuljunk korunk kihívásaihoz. Számára nem vált el az élet szentségének kérdése annak társadalmi vonatkozásaitól. Az Egyház társadalmi tanítása értelmében az élet védelme mellett szükséges olyan társadalmi struktúrák kialakítása is, amelyek biztosítják az élet fejlődését és méltóságát annak minden egyes szakaszában. Csak a szent és a szociális egyben tartásával válhat valóra az átfogó emberi fejlődés, az élet bősége Krisztusban. Sára testvér tevékenysége ennek az elvnek a jegyében zajlik, párhuzamosan van jelen különféle területeken: az emberek közvetlen szolgálatában, szervezeti és mozgalmi munkájában, népjóléti központok szervezésében és újságírói tevékenysége révén a közszellem formálásában. Mennyire fontos lenne napjainkban, hogy a politikai viták és az eszmék egymásnak feszülése helyett az élet védelmének kérdésével a maga komplexitásában és a szociális ellátórendszerek működtetésének összefüggésében foglalkozzanak az érintettek folyamatos, őszinte és nyílt párbeszéd mellett!
Salkaházi Sára testvére volt mindazoknak, akiket és akikkel szolgált. Bepillantást nyújt ebbe egyik naplóbejegyzése: „Isten veled, édes, drága, szép Komárom! Nagyon sokat szenvedtem benned, és nagyon, talán éppen azért, nagyon szeretlek! Drága kis gyermekeim, mezítlábas fiúk, piszkos kis lányok, szegények, kedves munkatársak, bencések, girbe-görbe utcák… Édes, szép Komárom, Isten veled! Kimondhatatlanul nehéz volt eljönni.”
„Csak a szeretet által átalakított tekintet teszi lehetővé a szegények mérhetetlen méltóságának felismerését” – olvassuk Ferenc pápa enciklikájában (Fratelli tutti, 187).
Szociális érzékenysége visszanyúlik pályakezdésének éveire, a szociális testvérekkel való megismerkedése előtti időszakra. Tanítói diplomáját félretéve beáll tanoncnak egy könyvkötőműhelybe, ahol megéli a munkássors, a kisebbségi lét, a kiszolgáltatottság mindennapos küzdelmeit. Ezek a tapasztalatok indítják el a politikai és az irodalmi élet, valamint az újságírás irányába. Csak később találkozik a szociális testvérekkel, akiknek tevékenységében, programjában felfedezni véli azt a helyet, ahol tehetsége és szerzett tapasztalatai stabil medret találhatnak a kibontakozáshoz. Személyes és egyre mélyülő istenkapcsolata lesz az a kohó, amelyben adottságai, szociális érzékenysége, valamint szakmai ismeretei lángoló és szenvedélyesen elkötelezett szeretetté forrnak egybe. Ez a szeretet tágítja a szívét, irányítja a tekintetét, és alakítja őt forradalmár helyett prófétává, a társadalmi igazságosság apostolává.
Szociális lelkülete munkásságában és publikációiban követhető nyomon, naplója viszont a belső átalakulás kemény küzdelmeiről szól. A bejegyzések a saját valóságával történő kíméletlenül őszinte szembenézésről tanúskodnak. Nehézségeinek, elakadásainak okát nem másokban, a nehéz körülményekben keresi, hanem saját magában. Projekciók helyett a tabernákulum előtt imádkozva az isteni Jegyesnek tárja fel nyomorát vagy fájdalmát, és kéri a gyógyírt, miközben szigorú következetességgel megteszi, ami rajta áll. Egy-két árulkodó naplórészlet:
1929: „Önmegtagadó akarok lenni. Minden alkalmat fel akarok használni erre. – A szeretet pozitív gyakorlása!”
1930: „Az aranyborjú én vagyok! Bennem van! (…) Imádkozni és cselekedni, ha lelkem, v. a szeretet bennem halott. És hinni, hinni…”
1936: „Mindenkiben meglátni a jót, a kedvest! (…) Minden felbuggyanó szeretetlen gondolatnál: azonnal egy fohász érte! Erős küzdelmet folytatni! (…) Szeretni, szeretni, szeretni! Oh, örök Szeretet, szeretetet adj nekem! (…) ne engedd, hogy vétsek a szeretet ellen! – Mától kezdve új életet kezdek! (…) Ez legyen karácsonyi ajándékom Neked.
1943: „Gyakorolni akarom a szolgáló szeretetet, mégpedig készséggel, türelemmel…”
Mire hív ez minket politikai ellentétektől feszülő, háborúktól feldúlt világunkban? Válaszútnál állunk: vagy engedjük, hogy különféle ellenségképekkel irányítsanak minket, és visszavonulunk eszmei vagy konkrét lövészárkainkba egymásra lövöldözni, vagy pedig tudatos, kemény belső küzdelemmel elindulunk a szeretet kultúrájának megteremtése felé. Csak ez utóbbi módon tudunk eleget tenni Ferenc pápa felhívásának: „köteleződjünk el amellett, hogy megéljük és tanítjuk a mások iránti tisztelet értékét, a különbségek befogadására képes szeretetet, és az emberi méltóság elsőbbségének fontosságát eszméik, érzéseik, gyakorlatuk, sőt bűneik ellenére is” (Fratelli tutti, 191).
Fotó: Szociális Testvérek Társasága
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 18–25-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
