December 21-én délelőtt a Szentatya folytatta a megkülönböztetésről szóló katekézissorozatát a VI. Pál teremben tartott általános kihallgatás keretében. Ezen alkalommal a megkülönböztetéshez rendelkezésünkre álló eszközökről kezdett beszélni.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!
Folytatjuk – s lassan befejezzük – a megkülönböztetésről szóló katekéziseket, és akik követték ezeket a katekéziseket, talán azt gondolhatják: milyen bonyolult dolog ez a megkülönböztetés! Valójában az élet az, ami bonyolult, és ha nem tanuljuk meg olvasni – bármilyen bonyolult legyen is –, azt kockáztatjuk, hogy elpazaroljuk, és olyan kibúvókat keresve élünk, amelyek a végén lealacsonyítanak bennünket.
Első találkozónkon láttuk, hogy mindig, mindennap, akarva-akaratlanul megkülönböztető cselekedeteket végzünk: az evésben, az olvasásban, a munkavégzésben, a kapcsolatainkban, mindenben.
A megkülönböztetést azonban nem egyedül végezzük. Ma konkrétabban megnézünk néhány segédeszközt, amelyek megkönnyíthetik a lelki élethez nélkülözhetetlen megkülönböztetésnek ezt a gyakorlatát, még ha e katekézisek során bizonyos mértékig már találkoztunk is velük. De egy összefoglaló sokat segíthet.
Az első nélkülözhetetlen segítség az Isten igéjével és az Egyház tanításával való összevetés. Ezek segítenek meglátni, mi mozog a szívünkben, megtanuljuk felismerni Isten hangját, és megkülönböztetni azt más hangoktól, melyek magukra akarják vonni a figyelmünket, de amelyek végül összezavarnak bennünket. A Biblia figyelmeztet arra, hogy Isten hangja a nyugalomban, a figyelésben, a csendben szólal meg.
Gondoljunk Illés próféta tapasztalatára: az Úr nem kőrepesztő szélben, nem tűzben vagy földrengésben szól hozzá, hanem szelíd szellőben (vö. 1Kir 19,11–12). Nagyon szép ez a kép, megérteti velünk, hogyan beszél Isten. Isten hangja nem erőlteti ránk magát, Isten hangja tapintatos, tiszteletteljes, sőt, merem azt mondani: Isten hangja alázatos, és éppen ezért békét adó. Csak békében tudunk szívünk mélyére hatolni és felismerni a hiteles vágyakat, melyeket az Úr szívünkbe helyezett. Sokszor nem könnyű belépni a szívnek ebbe a békéjébe, mert egész nap annyi mindennel el vagyunk foglalva… De kérlek, nyugodj le egy kicsit, lépj be magadba! Állj meg, csak két percre! Nézd meg, mit érez a szíved! Tegyük ezt, testvérek, ez nagyon sokat segít, mert abban a nyugodt pillanatban azonnal halljuk Isten hangját, amint azt mondja nekünk: „Nézd…, gondolj erre…, jó az, amit csinálsz…” Teremtsünk békét, nyugalmat, hogy azonnal meghalljuk Isten hangját! Ezért vár ő ránk.
A hívő ember számára Isten igéje nem egyszerűen egy elolvasandó szöveg!
A Biblia olvasása, a Biblia egy-egy bekezdésének, egy-két részletének az elolvasása olyan, mint egy kis távirat Istentől, mely egyenesen a szívedbe érkezik. Isten igéje egy kicsit – nem túlzok – a mennyország előíze. Ezt jól megértette egy nagy szent és lelkipásztor, Ambrus, Milánó püspöke, aki ezt írta: „Amikor a Szentírást olvasom, Isten újra a földi paradicsomban jár” (Levelek, 49.3). A Bibliával kinyitjuk az ajtót a köztünk járó Isten előtt. Érdekes…
Ez a Bibliával, a Szentírással, az evangéliummal való szeretetteljes kapcsolat vezet az Úr Jézussal való szeretetteljes kapcsolat megéléséhez: ne féljetek ettől! A szív a szívhez szól. És ez egy másik elengedhetetlen segédeszköz, melynek megléte nem magától értődő. Sok esetben torz képünk van Istenről, mogorva, szigorú bírónak képzeljük, aki alig várja, hogy rajtakapjon bennünket hibáinkon. Jézus ezzel szemben egy együttérző és gyengéd Istent tár elénk, aki kész feláldozni magát, csak hogy segítségünkre siessen, akárcsak az apa a tékozló fiúról szóló példázatban (vö. Lk 15,11–32). Egyszer valaki megkérdezte – nem tudom, az édesanyjától-e vagy a nagymamájától, úgy mesélték nekem –, hogy „Mit tegyek most?” – „Hallgassd meg Istent, ő majd megmondja neked, mit kell tenned. Nyisd meg a szíved Isten előtt” – ez valóban jó tanács. Emlékszem, egyszer egy ifjúsági zarándoklaton, melyet évente egyszer végigjárnak a fiatalok Buenos Airesből a hetven kilométerre lévő lujáni kegyhelyre: az egész napot végig kell gyalogolni, hogy odaérjünk; nekem szokásom volt, hogy az éjszaka folyamán gyóntattam. Egy fiatalember jött oda hozzám, huszonkét év körüli, tele tetoválással. „Ó, Istenem – gondoltam – mi lesz itt?” És azt mondta nekem: „Tudja, azért jöttem, mert van egy komoly problémám, elmondtam az édesanyámnak, és az édesanyám azt mondta: »Menj a Szűzanyához, zarándokolj el, és a Szűzanya majd megmondja neked.« És eljöttem. Itt kapcsolatba kerültem a Bibliával, hallgattam Isten igéjét, megérintette a szívemet, és ezt meg ezt kell tennem.” Isten igéje megérinti a szívedet és megváltoztatja az életedet. Ezt már sokszor láttam. Isten nem akar elpusztítani bennünket, Isten azt akarja, hogy napról napra erősebbek és jobbak legyünk. Aki ott időzik a Megfeszített előtt, az új békére lel, megtanulja, hogy ne féljen Istentől, mert Jézus a kereszten nem ijeszt meg senkit, ő a teljes kiszolgáltatottságnak, ugyanakkor a legteljesebb szeretetnek a képe, aki minden megpróbáltatást kész vállalni értünk. A szentek mindig előszeretettel fordultak a Megfeszített Jézushoz.
Jézus kínszenvedésének története a legjobb út a gonosszal való szembenézésre úgy, hogy az nem sodor el bennünket. Jézus passiójában nincs ítélkezés, sem beletörődés, mert egy nagyobb fény, a húsvét fénye járja át, mely lehetővé teszi, hogy azokban a szörnyű tettekben egy nagyobb tervet lássunk meg, amelyet semmilyen akadály vagy kudarc nem hiúsíthat meg. Isten igéje mindig arra késztet, hogy a másik oldalra nézzünk: vagyis itt a kereszt, mely lehangoló és fájdalmas, viszont valami más is van: remény, feltámadás.
Vegyük kézbe az evangéliumot, vegyük kézbe a Bibliát: napi öt percre, nem többre! Vigyél magaddal egy kis evangéliumot a táskádban, és amikor utazol, vedd elő, és olvasgasd, napközben, egy rövidke részt. Engedd, hogy Isten igéje megérintse a szívedet! Tedd meg, és meglátod, megváltozik az életed Isten igéjének közelségétől! „Igen, Atyám, de én a Szentek életét szoktam olvasni”: az is jó, az is jó, de Isten igéjét se hagyd el! Vidd magaddal az evangéliumot, és olvass belőle naponta akár csak egy percet!
Nagyon jó úgy gondolni az Úrral való életre, mint egy baráti kapcsolatra, mely napról napra mélyül. Gondoltál már erre? Ez az út! Gondoljunk Istenre, aki szeret bennünket, aki azt akarja, hogy barátai legyünk! Az Istennel való barátság képes megváltoztatni a szívünket; ez a Szentlélek egyik nagy ajándéka, a pietas, az Isten iránti gyermeki szeretet, mely lehetővé teszi, hogy felismerjük Isten atyaságát.
Semmi sem állhat az Úrral való találkozást jellemző szeretet útjába!
És ez egy másik nagy segítségre emlékeztet bennünket, a Szentlélek ajándékára, aki jelen van bennünk, és aki tanít bennünket, elevenné teszi Isten igéjét, melyet olvasunk, új jelentéseket sugall, látszólag zárt ajtókat nyit ki, életadó ösvényeket mutat ott, ahol csak sötétséget és zűrzavart hittünk. Kérdezem tőletek: imádkoztok-e a Szentlélekhez? Ki is ez a nagy Ismeretlen? Mi imádkozunk az Atyához, igen, a Miatyánkot, imádkozunk Jézushoz, de elfelejtjük a Lelket! Egyszer, amikor gyerekeknek katekézist tartottam, megkérdeztem tőlük: „Melyikőtök tudja, ki a Szentlélek?” És egy gyerek jelentkezett: „Én tudom!” – „Na és kicsoda ő?” – „A béna” [olaszul: paralitico] – mondta nekem. Hallotta, hogy a Lelket Paraklétosznak hívják, ő pedig azt hitte, hogy egy béna embert jelent. Ez elgondolkodtatott: sokszor számunkra a Szentlélek ott [oldalt] van, mintha olyan Személy lenne, aki nem számít. A Szentlélek az, aki életet ad a lelkednek! Engedd be! Beszélj a Lélekkel, ahogyan az Atyával beszélsz, ahogyan a Fiúval beszélsz: beszélj a Szentlélekkel – akiben semmi bénító nincs! Őbenne van az Egyház ereje, ő az, aki előrevisz téged.
És hogyan nevezi Jézus? „Az ajándék”: „Maradjatok itt, Jeruzsálemben, és várjátok Isten ajándékát”, aki a Szentlélek. Érdekes barátságban élni a Szentlélekkel: ő megváltoztat, növekedésre késztet téged.
Az imaórák liturgiája (a zsolozsma) ezzel a fohászkodással kezdi a nap főbb imaalkalmait: „Istenem, jöjj segítségemre, Uram, segíts meg engem!” „Uram, segíts”, mert egyedül nem tudok továbbmenni, nem tudok szeretni, nem tudok élni… Ez a megmentésért való fohászkodás lényünk legmélyéről felfakadó, elfojthatatlan kérés. A megkülönböztetés arra szolgál, hogy felismerjem az Úr által az életemben véghezvitt megmentést, emlékeztet arra, hogy sosem vagyok egyedül, és hogy ha küzdenem kell, az azért van, mert magas a tét. A Szentlélek mindig velünk van. „Ó, atyám, nagyon rosszat tettem, gyónnom kell, tehetetlen vagyok…” Igen, valami rosszat tettél? Beszélj a Lélekhez, aki veled van, és mondd neki: „Segíts rajtam, mert ezt a nagyon rossz dolgot tettem.” De ne szakítsd meg a Szentlélekkel folytatott párbeszédet. „Atyám, halálos bűnben vagyok”: nem számít, beszélj vele, hogy segítsen neked bocsánatot nyerni. Sose hagyd abba ezt a párbeszédet a Szentlélekkel. És ezekkel a segédeszközökkel, melyeket az Úr nekünk ad, nem kell félnünk. Előre, bátran és örömmel!
A Szentatya szavai az általános kihallgatás végén:
Az előbb a Gyermek Jézust említettük: gondoljunk a sok ukrajnai gyermekre, akik szenvednek, sokat szenvednek a háború miatt. A gyermekséget magára vállaló Isten ünnepén gondoljunk az ukrán gyermekekre!
Amikor itt találkoztam velük, a többségük nem mosolyogott, és ha egy gyermek elveszíti képességét a mosolygásra, az súlyos dolog. Ezek a gyerekek magukon hordozzák ennek az embertelen, kegyetlen háborúnak a tragédiáját. Gondoljunk az ukrán népre ezen a karácsonyon: világítás nélkül, fűtés nélkül, az életben maradáshoz alapvetően szükséges dolgok nélkül… És imádkozzunk az Úrhoz, hogy mielőbb hozza el nekik békét!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media; Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
