Az elmúlt években három református lelkész jelentkezett íróként, költőként az irodalmi életben. Ezúttal Mátyus Melinda íróval, a Temesvár melletti újmosnicai református gyülekezet lelkipásztorával beszélgettünk elhívásról, a gyülekezeti közösség és az alkotói magány viszonyáról, az Egyház és az irodalom kapcsolatáról.
A magyar református egyháztörténet az első ötszáz évében felsorolhatatlanul sok olyan kiemelkedő írót, költőt tart számon, akik lelkészi munkájuk mellett írtak is. Nagy részük elsősorban egyházi irodalmat művelt, fordítóként, énekszerzőként, történetíróként alkotott. Minden korban voltak olyanok, akiket világi szerzőként is jegyzünk, kezdve az első magyar botanikai könyv szerzőjével, Méliusz Juhász Péterrel. A költők közül talán Tompa Mihály neve a legismertebb.
– Különlegesnek tartja, hogy ír is? Hogyan fogadja ezt a környezete? Mit szólnak a gyülekezeti tagok ahhoz, hogy a lelkészük író?
– Ez attól függ, hogy magam mit gondolok erről. Ha magától értetődően írok és publikálok, ha örömöstől-bánatostól természetesnek tartom az írás folyamatának valamennyi szakaszát a gondolatok és az érzések szívben forgatásának napjaitól a megjelent szöveg olvasásáig, akkor mindenki elfogadja, a gyülekezeti tagok és a lelkészek egyaránt. Nem biztos, hogy rokonszenves számukra, az pedig végképp nem, hogy olvassák is a szövegeimet, de elfogadják: lelkész vagyok, és ezen túlmenően „írogatok” is. Mert ez benne van a levegőben, a nem alkotó emberek az írásra szabadidős tevékenységként gondolnak. Az én közegem így gondolkozik. A gyülekezetemben kizárólag lelkészként létezem, egyedül ebben a szolgálatban mérnek meg. És ez jó. Egyébként két pad között a földre esnék: a lelkészek között jó író, az írók között jó lelkész lennék. Ha finoman be tudom építeni a szolgálatomba a művészetek iránti érzékenységemet, az mindannyiunk szerencséje, de nem több.
– Mióta része az identitásának az írás?
– Amióta az eszemet tudom, írtam, akkor is, ha nem. Kislányként verses meséket, kamaszként verseket, naplót, majd műfaji szempontból besorolhatatlan szövegeket.
Nem gondoltam még publikálásra. A szövegeket az egyik nagybátyám és a magyartanárom kísérte figyelemmel. Jónak találták, javítgatták, de ahhoz, hogy az írói pályán elinduljak, kellett volna például egy nagy levegővétel és egy megcímzett boríték.
– Őrzi még ezt a viszonyát az írással? Létformát jelent Önnek ma is, amikor már megjelennek és mások számára is elérhetők a szövegei?
– Persze, egyébként nem írnék. Időben nem is mérhető egy-egy szöveg megszületése, egzisztenciális esemény, ahogy az emberben lévő formátlan érzetek mások által is befogadható nyelvi formát öltenek. Sokszor arra gondolok, ha bennem maradna ez a rengeteg mondat, talán ellenem fordulnának, felemésztenének, és meg is érdemelném. Sokat segít rajtam, ha talentumként fogom fel az írást, egyszer majd számonkéretik.
– Kik segítették, támogatták a pályáján? Voltak-e, akik óvták, s ha igen, mitől?
– Visky Andrástól kaptam az első ajándékot: elolvasta a szövegeimet, és küldte is tovább, már másnap a Látó postaládájában didergett két egészen rövid prózám. Több szövegemen együtt dolgoztunk, az utóbbi két és fél évben rengeteget tanultam tőle.
A Pannon Tükör Medvészet című rovata is nagy segítség volt az első fél évben, ugyanis havi rendszerességgel jelenhettem meg. A rendszeres közlés pedig tanulás. A Látó szerkesztősége is nagyvonalú volt, sok szeretetet kaptam tőlük, 2020-ban nekem ítélték a Látó-nívódíjat. Láng Zsolt és Vida Gábor olvassák az írásaimat, a köztünk kialakuló beszélgetések fontosak számomra, és mindig hozzátesznek a szövegekhez. Most, hogy belegondolok, három nagymester szakít rám időt, és ez megtiszteltetés. Ezenkívül Görföl Balázsnak, a Jelenkor prózaszerkesztőjének érzékeny olvasatai, részletes visszajelzései is megerősítettek.
– „Visszapillantsz-e?” – kérdezem Kemény István költővel, azaz: mi minden volt hatással Önre?
– Az életemben sok minden eltért a szokványostól, például a kulturális hatások megszokott sorrendje. Előbb érkezett Kafka – tizennégy évesen tökéletesen értettem, főleg éreztem –, és csak jóval utána Thomas Mann; előbb Szilágyi Domokos, Ottlik, Julio Cortázar, a kortárs képzőművészeti nyelv és úgy általában minden, ami korban és nyelvben közel állt hozzám. Csak jóval később, huszonévesen eszméltem a szellemi hézagjaimra. Minduntalan beleléptem egy-egy mélységes lyukba, a legváratlanabb pillanatokban. Például Csokonai, Arany János, Tolsztoj, Mikszáth nekem nem a „rendes” időben érkezett, csak átfutottam rajtuk. Máig aknamezőn lépkedek, ha találkozom egy klasszikus szerzővel. Van, hogy működik bennem kíváncsiság, szerencsére, és pótolom a hiányosságaimat, máskor csak rémüldözöm.
Folyamatosan kortárs irodalmat olvasok, az utóbbi időben sok női szerzőt. Nagyon szeretem például Agota Kristofot vagy Zadie Smith-t. Kezdetben nem tudatosan választottam olyan műveket, amiket női szerzők írtak, de egyszer csak rájöttem, hogy az utóbbi két évben általam vásárolt kötetek nyolcvan százalékának a szerzője nő. Jobban érzem a női szövegvilágokat.
– Előbb teológiai tanulmányokat folytatott és lelkészként kezdett szolgálni, később jött az írás. Mi adta ehhez a személyes indíttatást? Milyen tervei, álmai voltak a pályája elején?
– A lelkészi szolgálatot huszonnégy évesen kezdtem egy elszigetelt háromszéki gyülekezetben. Nehéz szívvel költöztem ki, és még nehezebb szívvel botorkáltam a közösségben. A szó szoros értelmében vett szellemi, lelki munkán kívül semmi mást nem éreztem a kötelességemnek, sem a könyvelést, sem az épületek karbantartásának, felújításának vezetését. Márpedig a hívek ezeket fontosabbnak tartották a szószéki és a belmissziós szolgálatnál, és ez akkor sokként ért engem.
Azóta sok idő eltelt, tizenhét esztendeje egy szórványgyülekezetben szolgálok, és a fiatalkori önmagamhoz képest ma már nagyon más szemlélettel vagyok jelen a közösségben, megváltoztak a súlypontok az életemben.
Nem hiszem, hogy a belső változás, amin keresztülmentem, az életben maradás ösztönéből fakadna, és azt sem, hogy az elhívásom erősödött volna. Mert Istentől a kezdetektől fogva kaptam visszajelzéseket. Sokszor csak annyit, hogy „most ez van”. Ha azt kérdeztem, miért kell traktorral utaznom a hófúvásban a karácsonyi istentiszteletre, s amikor még a traktor sem képes átjutni a hóbuckákon, miért kell felülnöm egy büdös szekérre a gondnok bácsival, azután pedig büdösen felmennem a szószékre éppen karácsonykor, Isten csak a volt lelkésznőmre, Margit nénire mutatott, aki tizenéves koromtól inspirált. Fiatal nőként, kétgyerekes édesanyaként ő legtöbbször gyalog járta a besztercei szórványt, miközben a férje a börtönben ült. Vagy édesanyám, a nagymamám és családi történetek jutottak eszembe. Csak ilyen válaszokat kaptam a kérdéseimre.
Ha arra a fiatal lelkésznőre gondolok, aki kezdetben voltam, aztán pedig a mostani önmagamra, a következőkre jutok: ma a szószék a bizonytalanabb terep számomra, olykor inog és recseg alattam, és ez sok szorongást okoz bennem. Miközben az embereket közelebb érzem magamhoz. Talán ezek a lelkészi létezésem főbb igazodási pontjai és változói. Leegyszerűsítve, persze.
– Az írás magányos, a lelkészi munka szociális tevékenység, bár az előbbi is tud közösségivé válni, és az utóbbira is jellemző lehet az egyedüllét. Erre is, arra is belső igénye van?
– Kis humorral azt mondanám, ahhoz, hogy épelméjű maradjak, életbe vágóan fontos számomra az íróasztal és a közösségi munka is. Képtelen vagyok napokig egyedül lenni, csak ülni, olvasni és írni, de egy pörgős hét után már nagyon vágyom a dolgozószobámba.
A magány és a közösségi lét ugyanakkor nem válik el ilyen tisztán a kétfajta tevékenység során. A magány nagyon is része a lelkészi munkának is. A szószék például magányos hely. Topogsz, elfogy a levegőd, elfogynak a mondataid, és nem is érted, miért, hiszen készültél. Ha nem érkezik a segítség akár a legeslegutolsó pillanatban, mindenestől megsemmisül az ember. Ugyanígy az írás sem kizárólag magányos munka, hiszen íróként az ember abból él, ami megsebzi, ami boldogítja, ami megérinti, miközben átkel a világon, a napokon, az életén.
Egyébként az írás, az igehirdetésre való felkészülés és maga az igehirdetés nem áll távol egymástól. A két nyelv különbözik ugyan, de megszületésük folyamata hasonló: sok munka, sok inspirációra hagyatkozás és e kettőnek az összerántása. A szövegen erőszakkal nem változtathatok semmit. Gyakran megesik, hogy elképzelem valahogy a történetet, de aztán egészen másként alakul. Keresgélés, tapogatózás, a szavak mozgása, mozgatása és a rácsodálkozás – ezekkel a szavakkal jellemezhetném ezt a folyamatot.
– A két nyelv, az igehirdetésé és az írásé különböző. A szövegek célja is eltérő lehet, hiszen az igehirdetés lehetséges befogadói általában ismerősek Önnek, kivált, ha a saját gyülekezetéhez tartozókról van szó, míg az írásait talán jobban rá kell bíznia az ismeretlenre. Másképp készül emiatt egy prédikáció és egy irodalmi alkotás?
– Teljesen. Az igehirdetésben az ember a szöveg nyomán indul el, mindig bibliai és gyülekezeti kontextusban. Az igehirdetés másodlagos szöveg (sőt, inkább történés!), vagyis magyarázó jellegű. Ilyen értelemben inkább az irodalomtörténethez, az irodalmi elemzéshez hasonlítható. Az irodalmi szöveg ezzel szemben önjáró. Ha félresikerül, az író legfeljebb megszégyenül vagy újrakezdi, de mások nem sérülnek emiatt. Az igehirdetés befogadása viszont egészen más természetű, itt eggyel több tényezővel kell számolni. A gyülekezeti tagok ugyanis nem csak a lelkipásztort hallgatják, hanem magára Istenre kíváncsiak, arra, hogy Isten mit javasol, mit üzen.
Milliószor meggondolom hát, hogy mondhatok-e valamit vagy sem. Aztán mégis kirobban valami nem várt, prófétai mondat – ezek a jobb igehirdetések. Tulajdonképpen nem is szövegek, inkább történések. Az igehirdetés nem veszélytelen terep, és csak akkor művelhető, ha a szöveg legbelül is megtörténik.
– Mi jelenti a legnagyobb próbatételt a lelkészi munkában?
– Erdélyben hagyománya van annak, hogy a lelkész a közösségében népnevelő és a nemzeti identitást erősítő értelmiségi is. Trianon óta alakult ez így. Ebből fakad a sok gubancot okozó identitásproblémánk. Tudniillik azt gondoljuk, hogy lelkészként kötelességünk felvállalni, akár irányítani minden, a magyarságot erősítő közművelődési mozgalmat. A lelkésznek megvan persze a szabadsága, és jó munkát végezhet ezen a téren is. Csak hát ez hangsúlyeltolódásokhoz vezethet, a megfelelő sorrend összezavarodásához. A mi kötelességünk ugyanis elsősorban az evangélium hirdetése. De itt, a szórványban, a lelkész könnyen belesodródik olyan ügyekbe, amelyekben hasznosnak és kikerülhetetlennek érzi magát, hiszen az adott feladatra nincs is más vállalkozó. Ám előfordulhat, hogy így éppen a lelkészi munkára nem jut végül idő.
Hogy gyülekezeti tagként ne az egyházfenntartói járulék útján kapcsolódjunk a református közösséghez, és gyülekezeti vezetőként ne különböző támogatásokban mérjük a közösség életképességét. Mert gyakran ezek a köldökzsinórjaink, akár a Szentlélek helyett is…
– Mit olvashatunk mostanában Öntől, és íróként mik a távolabbi tervei?
– A novemberi Székelyföldben jelent meg a Szent Habakuk című prózám, egy hasonló terjedelműt pedig elküldtem egy másik irodalmi folyóiratnak. Egyre hosszabb szövegeket írok, kisregény méretű prózákat, amelyek szétfeszítik az irodalmi lapok terjedelmi kereteit. Ráadásul ritkán vághatók kettőbe, háromba, mert megtörne a szövegív. Az utóbbi évben figyeltem, mi történik a prózáimmal, hogyan hosszabbodnak és csúsznak ki a kezeim közül. Úgy tűnik, egyre nagyobb formákat igényel a bennem lévő anyag. Úgyhogy regényt írok. Pontosabban regényt próbálok írni.
Szerző: Lácai Kovács József
Fotó: Kis Zoltán
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
