A nemrégi nevezetes marokkói-spanyol focimeccs rámutatott egy érdekes jelenségre: a marokkói-spanyol viszonyra.
Spanyolország az utóbbi 30 év során lassan bevándorló országgá vált. Ma már a lakosság kb. ötöde külföldi.Bár hozzá kell tenni, az idegen lakosság fele csak “félidegen”, mert nem spanyol nemzetiségű, de spanyol anyanyelvű, azaz bevándorló a volt spanyol gyarmatokról. Az ilyen bevándorlók gyerekei teljesen asszimilálódnak aztán.
A korábbi szabály szerint spanyolországi születésű szülő esetében járt az állampolgérság, most már nagyszülő esetében is, nem szükséges Spanyolországba költözni előzetesen. Kubában ma már többhavi várakozés van a spanyol konzultátuson, annyi az érdeklődő. Becslések szerint félmilllió kubai felel meg az új kovetelményeknek. Vicces, de a Castro-testvérek gyerekei is jogosultak spanyol állampolgárságra. Ma már ez nem is titok, nem tabutéma Kubában, sőt a kubai médiákban is hír volt, amikor Raúl Castro ellátogatott családostul Láncarába (Galícia), apja szülőfalujába pár éve, még elnök korában.
De van Spanyolországban kb. 10 % “igazi” külföldi is. Ezek 80 %-a fele-fele arányban marokkói és román, s 20 % mindenki más, ezen belül speciális csoport a német és angol nyugdíjas, aki nyugdíjba menéskor oda költözött az olcsóbb élet és a jobb időjárás miatt.
A románokkal nincs baj, bármint a szokásos súrlódásokat leszámítva. A románok magukat idegennek tekintik idegen földön, a pénz miatt mentek oda. A spanyolok se különösebben románellenesek, alapvetően örülnek az olcsó munkaerőnek, manapság pl. ha egy spanyolnak takarítónő kell, a legolcsóbb románt alkalmazni. Persze van morgás: megjelentek az olcsó prostik, meg kéregető koldusmaffiák, zsebtolvajok, stb. De ezen túl nincs gond, a probléma nem politikai, a kifejezetten migránsellenes erők se beszélnek az európai migránsok ellen. A románok végülis tényleg dolgozni mennek oda, nem azért, hogy felkerüljenek valamilyen segélykapó-listára.
A marokkóiak ellen viszont hatalmas a panaszáradat. Amikor egyszer loptak tőlem Spanyolországban, s feljelentést kellett tennem, a rendőr első megjegyzése az volt “biztosan marokkóiak voltak”, pedig még semmit se tudott konkrétan az esetről. De számtalan más embertől is hallottam hasonlót.
A jelenség alapja leginkább az, hogy a marokkóiak valahogy úgy tekintik, hogy ők nem idegenek, hanem szent joguk van ott lenni.
S ha az embert marokkóit kérdez, jönnek is a történelmi magyarázatok. Melyek alapja ráadásul igaz.
Amikor a római uralom megszűnt a mai Spanyolországban az V. század elején, helyét a vizigót állam vette át. Annak oka, hogy ma a spanyol nem germán nyelv az, hogy a vizigótok a saját nyelvüket csak saját elitjük körében használták, államnyelvként maradt a latin, s a latinizált népesség így folytatta a latin nyelvi hagyományt, ebből lett aztán a mai spanyol.
A VIII. sz. elején a vizigót elit hatalmi harcaiba bevatkoztak az arabok (pontosabban arabizált berberek), s onnantól kezdve egészen 1492-ig iszlám uralom volt a mai Spanyolországban, mivel a berberek egyszerűen megdöntötték az egész vizigót államot. A VIII. sz. közepén egyedül Asztúria nem volt már iszlám uralom alatt.
A muszlim uralom kezdete (711) és vége (1492) közti időszakot nevezi a spanyol történelem “visszahódítás” (reconquista) korának, ez egy rendkívül lassú folyamat, folyamatosan ment a határ a keresztény Spanyolország és a muszlim Spanyolország között délre, az utolsó muszlim város Granada volt.
Spanyolország muszlim urai nem üldözték a muszlim uralmat elfogadó idegeneket – keresztényeket és zsidókat -, viszont a visszhódítás után a keresztény hatalom ezt nem viszonozta: 1492-1502 között minden muszlim és zsidó ki lett utasítva, majd az meggyanúsított álkeresztények is, azaz azok a volt zsidók és muszlimok is, akik áttértek ugyan a kereszténységre, de gyanú vetődött fel, hogy áttérésük nem volt őszinte. Az áttérés őszinteségének szakértője Tomás de Torquemada volt, a spanyol inkvizíció első vezetője, aki lévén maga is kereszténységre áttért zsidó származású volt, személyesen is jól ismerte a kérdést.
A mai marokkóiak meg kulturálisan – bár nagyrészt genetikailag is – azonosítják magukat a volt spanyolországi.muszlim lakossággal. Így a Spanyolországba bevándorlás szinte történelmi igazságtétel az ő történelemszemléletükben.
Így egy nyertes meccs a spanyolok ellen is valamiféle “bosszú”.
Ahogy az ellenoldalon is. A nacionalista és tradicionalista spanyol politikai mozgalmak számára a marokkói bevándorlás “veszély”, míg a kelet-európai meg nem az. Az utóbbi ugyanis lényegtelen, míg az előbbi “hazaárulás”, a “visszahódítás revíziója”.
Személyes elem a történetben: a múzsám apai nagyapai ágán a Spanyolorszégból 1492-ben kirúgott zsidók leszárnazottja. Ugyanis a kirúgásuk után a legnagyobb rész a mai Marokkóba és Algériábba ment, de voltak sokan akik tovább mentek az akkor muszlim uralom alatti Balkánra. (Volt egy még kisebb rész, mely Nyugat.-Európába ment, jellemzően Hollandiába.)
Egyébként simán bele is illik ő a “spanyol utca embere” képbe, Spanyolországban őt mindig mindenki helyinek szokta hinni, míg engem meg “német turistának”. Rendszeres vicces jelenség ott: bárhová bemegyek, rám köszönnek németül, s mikor spanyolul válaszolok, mosolyognak “rendes ez a német, megtanult pár szót” tekintettel. Aztán “rájönnek” a rejtélyre, amikor megjelenik a múzsám: “aha, szóval a felesége spanyol, ő tanította meg”.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
