November 16-án az általános kihallgatás keretében a Szentatya folytatta katekézissorozatát a megkülönböztetésről. Ezúttal a vigasztalanságról elmélkedett: arra biztatott, hogy ne féljünk tőle, ne meneküljünk előle, mert alkalmat ad a növekedésre.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok, Isten hozott benneteket!
Ma folytatjuk a megkülönböztetés témájának szentelt katekéziseket. Láttuk, mennyire fontos, hogy olvassuk, mi mozog bennünk, hogy ne hozzunk elhamarkodott döntéseket, a pillanatnyi érzelmek hullámain, hogy aztán megbánjuk, amikor már túl késő. Vagyis látnunk, olvasnunk kell, mi történik, hogy aztán döntéseket hozzunk.
Ebben az értelemben az a lelki állapot is, amelyet vigasztalanságnak nevezünk – amikor a szívünkre sötétség borul, a szívünk szomorú –, tehát a vigasztalanságnak ez az állapota is lehet alkalom a növekedésre. Ha ugyanis nincs bennünk egy kis elégedetlenség, egy kis üdvös szomorúság, egy egészséges képesség a magányban való tartózkodásra és az önmagunkkal való, menekülés nélküli együttlétre, akkor azt kockáztatjuk, hogy mindig a dolgok felszínén maradunk, és sosem lépünk kapcsolatba létünk középpontjával. A vigasztalanság a „lélek megrázkódtatását” okozza – amikor valaki szomorú, olyan, mintha a lélek megrázkódna –; ébren tart, virrasztásra és alázatra nevel, megvéd a szeszélyek szelétől. Ezek elengedhetetlen feltételei az életben való előrehaladásnak, és így a lelki életben való előrehaladásnak is. Egy tökéletes, de „aszeptikus” – érzelmek nélküli – nyugalom, amikor döntések és viselkedésformák kritériumává válik, embertelenné tesz bennünket.
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az érzelmeket: emberek vagyunk, és az érzelem embervoltunk része; az érzelmek megértése nélkül embertelenek lennénk, az érzelmek átélése nélkül közömbösek lennénk mások szenvedése iránt, és képtelenek lennénk elfogadni a saját szenvedésünket is. Ráadásul egy ilyen „tökéletes nyugalom” nem érhető el a közömbösségnek ezen az útján. Ez az aszeptikus távolságtartás: „Nem keveredek a dolgokba, távolságot tartok” – ez nem élet, ez olyan, mintha egy laboratóriumban élnénk, elzárva, nehogy megfertőződjünk, nehogy megbetegedjünk. Sok szent férfi és nő számára a nyugtalanság döntő lökést adott ahhoz, hogy megfordítsák az életüket. Ez a mesterséges nyugalom nem működik, míg az egészséges nyugtalanság, a nyugtalan szív, az útkereső szív rendben van. Ilyen volt Szent Ágoston, Szent Edith Stein, Szent Giuseppe Benedetto Cottolengo vagy Szent Charles de Foucauld. A fontos döntéseknek ára van, olyan ár, amelyet az élet hoz, olyan ár, amelyet mindenki meg tud fizetni: vagyis a fontos döntéseket nem lottón nyerjük, nem; áruk van, és ezt az árat meg kell fizetnünk. Ezt az árat a szíveddel kell megfizetned, ez a döntés ára, olyan ár, amelyhez egy kis erőfeszítés kell. Nem ingyenes, de mindenki által megfizethető ár. Mindannyiunknak meg kell fizetnünk ezt a döntést, azt, hogy kilépünk a közömbösség állapotából, amely mindig elcsüggeszt bennünket.
A vigasztalanság egyben felhívás az ingyenességre, arra, hogy ne mindig és ne kizárólag az érzelmi kielégülés érdekében cselekedjünk. Az elhagyatottság lehetőséget ad arra, hogy növekedjünk, hogy érettebb, szebb kapcsolatot kezdjünk az Úrral és szeretteinkkel, olyan kapcsolatot, amely nem merül ki a puszta „adok–kapok”-ban. Gondoljunk például a gyerekkorunkra: gyerekként gyakran keressük szüleinket, hogy kapjunk tőlük valamit, egy játékot, pénzt fagyira, engedélyt valamihez… Tehát nem önmagukért, hanem érdek miatt keressük őket. A legnagyobb ajándék mégis ők, a szülők, és ezt fokozatosan, felnőve értjük meg.
Sok imánk is kicsit ilyen jellegű, szívességeket kérünk az Úrtól, és nem igazán figyelünk az ő érdekeire. Elmegyünk, és kérünk, kérünk, kérünk az Úrtól. Az evangélium megjegyzi, hogy Jézust gyakran tengernyi ember vette körül, akik keresték őt valamiért, gyógyulásért, anyagi segítségért, de nem egyszerűen azért, hogy vele lehessenek. Tömegek szorongatták, mégis egyedül volt. Voltak szentek, sőt, művészek is, akik átelmélkedték Jézusnak ezt az állapotát. Furcsának, valószerűtlennek tűnhet megkérdezni az Úrtól: „Hogy vagy?” Mégis nagyon szép módja annak, hogy valódi, őszinte kapcsolatba kerüljünk az ő emberségével, szenvedésével, sőt, egyedülálló magányosságával. Vele, az Úrral, aki a végsőkig meg akarta osztani velünk az életét.
Nagy jót tesz nekünk, ha megtanulunk vele lenni, az Úrral lenni, minden más cél nélkül, pontosan úgy, ahogyan olyan emberekkel, akiket szeretünk: egyre jobban és jobban meg akarjuk ismerni őket, mert jó velük lenni.
Kedves testvéreim, a lelki élet nem egy rendelkezésünkre álló technika, nem egy program a belső „jólét”-hez, melyet nekünk kell beállítanunk. Nem. A lelki élet az Élővel való kapcsolat, Istennel, az Élővel való kapcsolat, melyet nem szűkíthetünk saját kategóriáinkra. A vigasztalanság tehát a legegyértelműbb válasz arra az ellenvetésre, hogy az istentapasztalat egyfajta szuggesztió, vágyaink puszta kivetítése. A vigasztalanság az, amikor semmit sem érzünk, minden sötét: de ebben az elhagyatottságban is keressük Istent. Ebben az esetben, ha azt gondoljuk, hogy az vágyaink kivetítése, akkor mindig mi állítanánk be, mindig boldogok és elégedettek lennénk, mint egy lemez, mely ugyanazt a zenét ismétli. Ezzel szemben azok, akik imádkoznak, rájönnek, hogy az eredmények kiszámíthatatlanok: azok a tapasztalatok és szentírási szakaszok, amelyek gyakran lelkesítettek bennünket, ma furcsa módon semmilyen elragadtatással nem járnak. És ugyanilyen váratlanul olyan élmények, találkozások és olvasmányok, amelyekre az ember sosem figyelt oda, vagy amelyeket legszívesebben elkerülne – mint például a kereszt megtapasztalása –, végtelen nagy békét hoznak. Ne féljetek a vigasztalanságtól, maradjatok állhatatosan benne, ne meneküljetek előle! Az elhagyatottságban próbáljatok rátalálni Krisztus szívére, rátalálni az Úrra! És a válasz érkezik, mindig!
A nehézségekkel szemben tehát sose csüggedjetek, hanem elszántan nézzetek szembe a megpróbáltatással, Isten kegyelmének segítségével, aki sosem hagy el bennünket! És ha hallunk magunkban egy erőszakos hangot, mely el akar téríteni bennünket az imádságtól, tanuljuk meg leleplezni a kísértő hangjaként; és ne hagyjuk, hogy megijesszen bennünket: egyszerűen tegyük az ellenkezőjét annak, amit mond! Köszönöm!
A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Szomorúan és aggodalommal értesültem az Ukrajnát ért újabb és még nagyobb rakétatámadásról, amely halálos áldozatokat követelt és sok civil infrastruktúrában okozott károkat. Imádkozzunk, hogy az Úr térítse meg a még mindig háborúra szavazó emberek szívét, és a béke iránti vágyat tegye erősebbé a meggyötört Ukrajna számára, hogy elkerüljünk minden eszkalációt, és megnyíljon az út a tűzszünet és a párbeszéd előtt!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News; Vatican.va
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
