Otto Wächter neve keveseknek csenghet ismerősen. A krakkói, majd galíciai körzetek náci kormányzójaként az osztrák ügyvédből lett SS-tiszt százezrek haláláért volt felelős a második világháború éveiben, azonban elkerülte a büntetést: Rómában, a Dél-Amerikába való szökésre készülve rejtélyes körülmények közt meghalt 1949-ben.
Miközben a holokauszt más elkövetőit Nürnbergben felakasztották, illetve a későbbiekben a világ távoli tájain fogták el (mint például Adolf Eichmannt), addig Wächter neve a feledés homályába merült.
Híven őrizte viszont emlékét felesége, Charlotte, aki ugyan meg volt győződve Wächter ártatlanságáról, ám egész életét a Krakkóból, illetve Lembergből származó, jogtalanul birtokolt műkincsek között élte, és a háború utáni évek diszkrétebb életéből a Hitler alatti időkbe vágyott vissza, ebben a szellemben nevelve gyermekeiket is. Az asszony sosem ment újra férjhez.
Philippe Sands, a nemzetközi jog avatott szakértője – és családja onnan elmenekült ága révén maga is Wächter lembergi kormányzásának érintettje – a Wächterrel kapcsolatos évtizednyi kutatásának történetét páratlanul izgalmas, regényszerű formában tárja az olvasó elé, ingázva a múlt és a jelen között, Wächter és mások családja előtt is korábban ismeretlen tényeket feltárva önmagukkal és felmenőikkel kapcsolatban.
A szerző különc partnere a kutatásban Otto és Charlotte negyedik gyermeke, Horst. Wächter gyermekei közül csupán a viszonylag későn, 1939-ben született Horst érdeklődik igazán apja élete iránt, és ő bocsátotta mind a szerző, mind kutatótársai rendelkezésére a szülei által hátrahagyott tekintélyes mennyiségű levelezést, fotóanyagot és egyéb dokumentumot, amelynek feldolgozásából született a könyv jó része. Ezek gyakran egyértelműen inkrimináló tartalma ellenére Horst határozottan és nyíltan kitart azon nézete mellett, hogy apja – akit a személyes élmények helyett leginkább csak anyja elbeszélésein keresztül ismert – „jó náci” volt.
A család történetén, Otto és Charlotte levelezésén keresztül a szerző elkalauzolja az olvasót a két háború közötti Ausztriába és Németországba, majd a második világháborús Kelet-Európába, végül pedig az észak-olaszországi frontra, ahol a háború vége éri Ottót. Már korán kiderül, hogy a kifelé a náci eszménynek tökéletesen megfelelő, sokgyermekes család képét mutató házaspár kapcsolata korántsem ideális: a félrelépésre hajlamos Ottót Charlotte rendszerint azzal bünteti – hol titokban, hol elárulva neki –, hogy megszakítja aktuális terhességét.
Miközben Otto előbb Krakkóban, majd Lembergben is parancsba adja a gettó felállítását és felügyeli a deportálásokat, Horst hangsúlyozza a szerzőnek, hogy apja csupán áldozata volt a rendszernek – még akkor is, ha jeles alkalmakkor személyesen jókívánságait küldte neki maga Heinrich Himmler is, és nem kevés közös fotón szerepel a Führerrel is.
Egyértelmű, hogy a fiú az apa idealizált képét valamiféle piedesztálra helyezi: amikor a szerző társaságában 2014-ben egy ukrajnai világháborús megemlékezésén forgatnak filmfelvételt (Otto Wächter volt az ötletgazdája az ukrán nemzetiségűekből toborzott Waffen-SS alakulatoknak), Horst az apja emlékét tisztelettel őrző helyiek dicséreteiben sütkérezve még az ott kiállított, talán éppen az apja által is használt SS-autóba is boldogan beleül. (A Horstról készült dokumentumfilm My Nazi Legacy: What Our Fathers Did címmel jelent meg 2015-ben.)
A háború végét követően az osztrák Alpokban egy bajtársával való háromévnyi kalandos bujkálás után Wächter 1949 tavaszán útnak indul dél – és a halál – felé. Krakkó, majd Galícia egykori kormányzója rejtélyes, kétséges személyazonosságú alakok, menekülő német és olasz háborús bűnösök, a nácikkal szimpatizáló vatikáni papok, valamint a kibontakozó hidegháborúban egymással szemben álló amerikai és szovjet ügynökök közé csöppen a 40-es évek végének Olaszországában, és napjainkból visszatekintve megállapítható: többeknek is útjában lehetett. Saját célja egyértelmű: a híres „patkányúton” más magas rangú nácikhoz hasonlóan eljutni Dél-Amerikába, a biztonságba.
A szerző – oldalán Horsttal – ellátogat az Örök Városba is, ahol nem csupán az Ottónak menedéket intéző (és a halálos ágyán az utolsó kenetet feladó) náci szimpatizáns osztrák bíboros, Alois Hudal személyes archívumában kutatja Wächter halálának körülményeit, de a kémek és mérgezéses gyilkosságok világában elmerülve rekonstruálja, kikkel töltötte utolsó napjait az egykori nagy hatalmú SS-tiszt. (Mellékszálként egy amerikai hírszerzőtiszt gyermekei a szerzőtől értesülnek az apjuk által eltitkolt európai rokonaik létezéséről.) Horstnak továbbra is meggyőződése, hogy édesapját megmérgezték – ha nem az amerikaiak, akkor a szovjetek, vagy a nácikra vadászó izraeliek.
Ám Otto Wächter halálára talán mégis a legbanálisabb magyarázat a legvalószínűbb: római unalmas óráiban, egészsége megőrzése érdekében rendszeresen úszott a Tevere folyó nyáron különösen undorító vizében, ami a szegény emberként, dohos szerzetesi cellában lakó férfi számára halálos fertőzést – feltehetően a bakteriális eredetű leptoszpirózist – eredményezhetett.
De a bizonytalan megoldással nem ér véget Otto Wächter története. Az eredetileg Rómában eltemetett holttest sorsára is fény derül: a hű feleség – aki hónapokkal halála előtt, az észak-olaszországi Bolzanóban látta utoljára élve – titokban exhumáltatta a maradványokat, majd azokat valósággal hazacsempészte Ausztriába, akkori lakhelye kertjébe, hogy majd végül saját halálakor a temetőben újra együtt legyenek. A halál pontos okának kutatása során, az esetleges mérgezés felderítése végett felmerül az újabb, immár sokadik kihantolás lehetősége is.
A könyv epilógusa valóban lezárja a cselekményt: ahogy a szerző a Wächter család következő nemzedéke, Horst lánya és annak férje társaságában bejárja Ausztria hegyeitől Rómáig a nagyapa által végigjárt „patkányutat”, kiderül, hogy a Horst által képviselt „jó náci” gondolata erre a generációra már nem öröklődött át.
Philippe Sands – Patkányút (Ford. Orosz Ildikó) Park Kiadó, 2022. 541 oldal.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
