A székelyekről alkotott kép általában a pálinkáról, a rovásírásról, a székelykapukról és egyéb kötelező toposzoktól hemzseg. Kevésbé ismeretes azonban, hogy az európai művészettörténeti emlékek között is kiemelkedő színvonalú falképek maradtak fenn őseinktől.
Sashalmi-Fekete Tamás: Szent László és a vérmedve, avagy egy legenda születése című írása a Honismeret 2021/4. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes terjedelmében.
Nemrég jelent meg egy hosszabb tanulmányom, amely a székelyszentléleki külső freskók elemzésével foglalkozik. Ebben bemutattam Szent László új típusú ikonográfiáját, amelyet a művészettörténetben eddig nem ismert „medveküzdelmi jelenetként” lehetne összegezni. A falképegyüttes kiemelkedő fontossággal bír, hiszen egy új típusú Szent László-ábrázolásmóddal lettünk gazdagabbak, ugyanakkor nagy királyunkról egy eddig ismeretlen legenda körvonalazódik előttünk.
Jelen írás a freskók kutatásának újabb eredményeit és egy latin nyelvű írott forrás bizonyítékait mutatja be. Az ún. miles Christianus (Krisztus katonája) ábrázolások közé sorolható falkép egy jól láthatóan összetartozó ikonográfiai program része. Szent László, a népét megóvó, keresztény lovagkirály és Sárkányölő Szent György bontakozik ki előttünk. Alakjuk a védelmező lovagi ideálokat, a sárkány és a medve elleni küzdelem kettős megjelenítése a sötétség, az alsóbb erők legyőzését szimbolizálja.
Szent György, a hitvalló katonaszent, a legendák szerint mártírhalált halt hitéért, eszmeileg párba állítható Szent László lovagkirállyal, aki a keletről betörő lovas népek ellen viselt hadat, s a kereszténységet törvényekkel erősítette meg. A kettős falkép alapját a szimbolikában fontos szerepet játszó, az értelmet jelképező kék és az ösztönvilágot jelző vörös háttér adja. Ezeket azonos sablonnal készített, fehér, csillagszerű mustrákkal ékesítették. Hasonló csillagmustrák alkalmazására példákat Erdélyben Homoród, Székelyderzs, Csíkmenaság templomi falképein, Európában a dél-walesi Llancarfan templomának XV. századi Szent György-freskóján, illetve az angliai kódexfestészetben ismerünk.
A jellegzetes lefelé irányuló döfő mozdulat, amellyel a lovak lábai közé, vagy közvetlen a ló feje elé irányítja a kopját, egyértelműen Szent György alakját teszi azonosíthatóvá a sérült, bal oldali lovasalakban. Ezek előképe Simone Martini itáliai (XIV. század) falképfestő munkáiban ismeretesek. Utóbbi azonosítást erősíti meg a mellvértjén viselt Szent György-kereszt. A lószerszámok hasonlósága, a harcosokon látható hadi viseletek és az apró jellegzetességek a „székelyderzsi festőműhely” stílusjegyeit mutatják. A király arcának elemzése, a lóheremintás korona – a heraldikában lombkoronás korona megnevezéssel – Kárpát-medencei párhuzamai, a nyugati, magasított nyergek Zsigmond kori analógiái (Batthyány- és Jankovich-nyereg) és a csípőre eresztett szélesebb fegyveröv típusa segítette a freskó korszakolását.
Szent László alakját rendhagyó módon egy medve elleni küzdelemben ábrázolta a művész. Ezen ábrázolás a falképeken eddig ismeretlen volt, a medve mindössze a Képes Krónikában, Nimród alakja mellett tűnt fel. Szent László kezében a medve-, és vaddisznóvadászatok során alkalmazott szárnyas lándzsát tart, a döfés a medve mellkasára irányul, amely a lándzsahegyet mancsaival mintegy körbeöleli, szinte magába húzva azt. Szorosabb európai párhuzamként a devonshirei falikárpit (1425–30) rokon szimbolikáját és egy XV. század második feléből való német Hóráskönyv miniatúráját állíthatjuk, melyben az október hónap Szent Gál ünnepére figyelmeztet, kinek legendájában a medve segítőként jelenik meg.
A középkori keresztény szimbolikában a medve összetett képet mutat, sokszor egymásnak ellentmondó magyarázattal bír, negatív és pozitív eszmerendszert egyaránt kapcsolhatunk hozzá. A heraldikában gyakori címernek számított, a hatalmat és a védelmező erőket jelképezte, lélekvivő szerepet is tulajdonítottak neki, azaz a halott lelkét kísérte a túlvilágra. Jelképként a székely címer fontos mesteralakja, hiszen a legtekintélyesebb királyi vadak egyike, az előkelőség, erő és vitézség szimbóluma. A pogány múltja miatt az ördögöt is jelképezi, az egyházatyáknál a kéjvágy, a romlottság, a testiség kifejezője, a bűnábrázolásokon a Falánkság, a Harag kísérője.
A középkori és reneszánsz irodalomban a medve a szerelem és a vágyak metaforájaként jelenik meg. Előbbieket figyelembe véve és analógiát vonva a Szent László-legenda falképein ismert kunnal való epikus birkózásával, a szentléleki medveküzdelemben is a sötétséget, haragot, alsó erőket legyőző lovagkirályt láthatjuk. A székelyek külső ellenséggel szembeni katonai kötelezettségeinek és mindennapos harckészültségének tükre ez, hiszen az állandósuló török fenyegetés és a huszita háborúk időszakában születtek e freskók.
László képmásában a Szent László-legendaciklus meghatározott, Luxemburgi Zsigmond időszakára jellemző, a művészettörténetben „birodalmi stílusként” ismert arcvonások köszönnek vissza ránk, ami valójában az idealizált királykép tipikus megjelenítése. A két lovas hasonlóképpen döfi le ellenfelét és mozdulataik egy irányba mutatnak. Ezzel egymást erősítő hatást értek el az alkotók, a harcos szentek kultusza felé fordítják az elmét. A középkorban általában mindkét szentet fehér lovon ábrázolták és archaikus ősképek kapcsolódnak hozzájuk.
Míg Sárkányölő Szent György alakja a fény és a sötétség, avagy tavasz és tél erőinek küzdelmét jelképezi, addig Szent László a leányrabló kun alakjával forrott össze. Ez utóbbi legendának számos értelmezési síkja létezik, a történelmi kerlési csatához való kapcsolása mindössze egy közülük. Számos párhuzamot találni a két szent legendaciklusa között, valójában mindkettő kozmikus, eposzi küzdelem főszereplője, amit újabb kutatási eredményekkel igazoltunk. Bár medvével való küzdelem megjelenik a közismert Képes Krónikában – midőn Nimród nagykirályt mutatja be –, mégsem fedezte fel senki ezen ritka ábrázolásmód fontosságát.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
