Annak idején Julius Evola hívta fel rá a figyelmem, hogy a világ dolgairól alkotott mai elképzelésünk teljesen eltér az ókori ember gondolkodásától. Ahogyan a modern világ énképe és erkölcse egyre inkább hamis és manipulált, úgy érzi az ember annak szükségét, hogy visszatérjen az eredeti forrásokhoz. Ezért keresem régóta az olyan könyveket, amelyekből az egykor élt emberek világnézete megérthető, Fustel de Coulanges francia történész fantasztikus műve, Az ókori község (1864) pedig ezek közé tartozik.
A könyv azt mutatja be, hogy milyen volt az ókori görög és római vallás, amiből régen a törvények és szokások kialakultak. A szerző csak elsődleges forrásokat használ, Homérosztól, Szolóntól és Theognisztól Periklészen és Hérodotoszon át Catóig és Varróig több mint kétezer éve élt nagyságoktól hallhatjuk személyesen az egykori vallás mögött meghúzódó világnézetet és gondolkodást.
Hogy a könyv milyen minőséget képvisel, azt mutatja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia már 1883-ban lefordította, majd 2003-ban Az antik városállam címen ismét kiadták, római jogon pedig ajánlott irodalom. Nemrég nyugaton is felfedezték a művet, az amerikai Imperium Press¹ jobboldali könyvkiadó tízes olvasási listáján ez áll az első helyen.
A tanulmány a görögök esetében főleg a Szolón reformjai (i.e. 594) előtti időkre koncentrál, Róma esetén pedig a hét királyok időszakára (i.e. 753-509), de az elején addig elmegy, hogy az indoeurópai ősvallásból eredő hellenizmus és hinduizmus között mutat fel párhuzamokat. Ilyen például az Isten és az atya megnevezése. A latin Deus (Isten) a proto-indoeurópai Dyēus szóból ered, ennek módosulása a görög Zeusz és a római Jupiter is, ami a Dyēus Pater, vagyis égi atya szóösszetételből ered. A hindu vallás égistenét szintén Dyausnak vagy Dyauspitarnak hívják a nagyjából 3.500 éves rigvédában².
A görög-római vallás alapja az őskultusz volt, ami a családra, mint önálló vallási egységre épült. Az atya, a „pater familias” nemcsak biológiai szülő, hanem vallási méltóság is volt, aki a szertartásokat végezte és a család himnuszait (verses imáit) elmondta. A katolicizmusban nem véletlenül hívják az egyházi méltóságot atyának, annak ellenére, hogy a judaizmusban rabbik, vagyis tanítók vannak.
Az őskultusz középpontjában az ősök tisztelete és a család folytonossága állt, amelynek soha nem volt szabad megszakadnia. A törvények és szokások ezen keresztül érthetők meg, például hogy miért tekintették Róma korai szakaszában bűnnek a nőtlenséget és a gyermektelenséget. A kultusz fiúágon öröklődött, és ha az atyának nem született fia, akkor még életében örökbefogadott valakit a lányához, hogy a családi folytonosság fennmaradjon.
Eredetileg a legidősebb fiú örökölt mindent, a kultuszt és a vagyont is, fennhatósága pedig testvéreire és anyjára is kiterjedt. Ez az öröklési rend és folytonosság tette lehetővé, hogy idővel olyan nagy hatalmú családok alakuljanak ki, mint a Claudiusok és a Flaviusok. A kultusz és a vagyon nem volt egymástól elválasztható, mert a szertartások eredeti helyszíne a családi tűzhely volt, ami alatt kezdetben az ősöket eltemették. Ennek a tűznek soha nem volt szabad kialudnia.
A családi ház és (később) a kripta a vallási imádat helyszíneként olyan védelem alatt állt, hogy még a király sem vehette el senkitől. Az ember életét ugyan elvehette, de a vagyonát nem, mert az nem az övé volt, hanem az őskultuszé, az ember pedig csak használatra kapta. Az örökös rendelkezett a birtokával, annak jövedelmével, de el nem adhatta, mert ősei abban nyugodtak.
A fentihez hasonló volt, ahogyan az ember életére tekintettek. Valaki rendelkezett az életével, de fontosabb volt, hogy része legyen a szent és misztikus folytonosságnak, az őskultusznak. Ezt tükrözi, hogy kezdetben amikor valakit halálra ítéltek, a száműzetést is felajánlották. Úgy gondolták ugyanis, hogy a lélek bár halhatatlan, de van lakhelye, száműzöttként pedig kárhozatra és örök bolyongásra lenne ítélve. Temetés és megfelelő szertartások nélkül az őskultusz is megszakad, a halott nem lehet jelen sem a családi lakomákon, sem védőszellemként utódai életében. A száműzetést ezért ritkán választották, a haláltól nem féltek úgy, mint a kultusz megszakadásától.
Ez a vallás rendkívül erős és összetartó családokat és nagycsaládokat eredményezett. A közös őst tisztelő gensek (nagycsaládok) egyesüléséből jött létre a curia, ezek egyesüléséből pedig a tribus (törzs), akik szintén közös mitikus/isteni őst tiszteltek. Az őskultusz és az istenek tisztelete nem két különálló dolog volt. Romulus mitikus leszármazási ágában például az emberi elődök mellett megtaláljuk Marsot, Aeneast, Aphroditét és Zeuszt is. És gondoljunk bele, milyen öntudata lehetett annak a római férfinak, aki magát a háború istenétől eredeztette, vagy annak a nőnek, aki Aphroditét, a szerelem istennőjét tartotta az elődjének?!
Róma három tribus egyesülésével jött létre (Tities, Ramnes, Luceres). A város nem a népesség fokozatos növekedésével alakult ki, hanem amikor a környéken élő kellő számú család (gens, curia és tribus) kapcsolódott össze vallási szinten a közös ős tisztelete miatt, akkor alapította meg Romulus a Palatinus-dombon egyetlen nap alatt. Itt eredetileg csak patríciusok éltek, és a patrícius kifejezés is a pater (atya) szóból ered, olyanokra utalva, akiknek van őskultusza. Tehát ahogyan a család, úgy Róma (Athén és Spárta) is elsősorban vallási közösség volt. A környékre költöző idegenek, a kultusz nélküli plebejusok eredetileg csak a Capitolinus-dombon telepedhettek le, amit Romulus ajánlott fel nekik menedékként, de jogaik nem voltak, és a szertartásokon sem vehettek részt.
A görög-római vallás etnovallás volt. Olyan idegent, aki más ősöktől származik, és azokat tiszteli, nem engedtek maguk közé, hiszen ez magára haragította volna a város isteneit. A kultusz tartotta fenn az etnikai-vallási alapú közösségtudatot. Az ókori ember számára az Isten-haza-család hármas egy megbonthatatlan vallási egységet képzett, mert az ősökön keresztül mindhárom a szent vallás része volt. A család nem csak biológiai kapcsolat volt, a nemzethez tartozás nem csak ideológia. A jogok és tisztségek a kultuszon alapultak, ezért csak a közösség tagjaira vonatkoztak, az idegenekre nem létezett semmilyen törvény.
Ha ilyen összetartó erő volt, akkor később hogyan és miért gyengült meg az ókori vallás? Nos, ennek a kereszténységhez semmi köze. Bár a hagyományt rendkívül tisztelték – Róma alapítása után még több száz évvel is használtak etruszk imákat és fohászokat, amikor már nem is értették a jelentésüket – az író világosan dokumentálja, hogyan kezdték el fellazítani a tradíció szabályait. Ez Rómában a köztársaság idejéhez köthető, amikor a plebejusok jogokat kezdtek követelni.
Jogai és hatalmi pozíciója csak a patríciusoknak lehetett, akiket római polgárként összekötött az őskultusz. A patríciusok akkoriban nagyjából hasonló számban voltak mint a plebejusok, a hagyományon pedig nem változtattak volna. Ennek az lett az eredménye, hogy a plebejusok i.e. 494-ben kivonultak a szomszédos hegyre, hogy ott alapítsanak várost, a patríciusok pedig éljenek magukban Rómában. A patríciusoknak hasznára volt a plebejusok munkája, a jövőbeni háborúkhoz jól jött az ember, és talán úgy gondolták Róma leendő nagysága forog kockán. Ezért néhány hónap után ajánlottak egy engedményt a plebejusoknak, de valójában az ördöggel kötöttek alkut. Ez ugyanis arról szólt, hogy a szent vallással szembemenve létrehoztak egy néptribunusi pozíciót a plebejusoknak, egy hatalmi tisztséget anélkül, hogy ennek gyakorlója része lett volna az őskultusznak.
Mindez nem tűnik nagy engedménynek, de elindított egy folyamatot, amely során egyre több jogot és tisztséget követeltek, most már a néptribunus segítségével. Néhány generáció után a plebejusok elérték követéseiket, házasodhattak is a patríciusokkal, és végül papok is lehettek. Idővel (nagyjából i.e. 300-ra) minden különbség megszűnt a két osztály között.
Annak idején Romulus úgy alapította meg a várost, hogy abban mindenki közös őst tisztelt a család, a gens, a curia, a tribus és a községi állam szintjén³. Azt követően viszont, hogy az idegen ősöktől származó plebejusokat maguk közé fogadták, megszűnt a vallási-etnikai alapú összetartó erő, amire a város épült. Az őskultusz, ami korábban a város minden lakóját összekötötte, néhány generáció alatt fokozatosan kiüresedett. Róma egy etnovallási közösségből világias város lett.
A Római Birodalomnak, az európai civilizáció alappillérének, az őskultusz volt a szellemi és erkölcsi alapja. Kezdetben a király vallási alapú uralkodó volt, az emberek engedelmességét szimbolizálta az égiek irányába. A későbbi türannosz (mármint elsősorban a hasonló alapokkal induló görög városállamok esetében, de Rómában is voltak zsarnokok, aligha véletlen, hogy a császárok is igyekeztek felhasználni az egyre inkább erodálódott vallási, pontifex maximusi, isteni köntöst – a szerk.), már csak az emberek engedelmessége volt más emberek irányába. Az elsőszülött kizárólagos öröklése fokozatosan eltűnt, a család jogi intézmény lett, a genseket összekötő erő fellazult. Az egykori vallás végül már nem volt több, mint tartalom nélküli keret. A kereszténység csak a birodalom végső szakaszában terjedt el, száz évvel azután, hogy i.sz. 380-ban államvallás lett, a birodalom megszűnt.
A görög és római kort gyakran állítják be a haladás hívei a liberális demokrácia előfutárának. A könyv olvasója azonban nagyon könnyen arra juthat, hogy az ókori görög vagy római egy második világháborús német tiszttől olyan mértékben jobbra állt volna, mint utóbbi a mai fogyasztói embertípustól. Ha belegondolunk, hogy az individualizmusnak, emberi jogoknak még az elképzelése sem létezett, a szülőföldjüket pedig soha nem hagyták volna el, mert akkor a lélek örök kárhozatra lett volna ítélve, akkor sejthető, hogy miért.
Összefoglalásként, a könyvet két dolog miatt érdemes elolvasni. Egyrészt – szinte egyedülálló módon – megismerhető belőle az ókori ember gondolkodása és világnézete olyan történetírók, politikusok, filozófusok és költők szavaiból, akik valóban akkor éltek⁴. Ez a világkép pedig a jobboldaliság aranymértéke kellene hogy legyen. Másrészt, a természetvallásoknak, mint a hellenizmus, az odinizmus, a sintó, és legfőképpen a magyarok ősvallása, a legfontosabb eleme az őskultusz (amiről korábban itt írtam). Ennek legbelső lényege mindegyikben ugyanaz, a folytonosság és az etnikai kohézió. A könyvből közvetetten a magyar ősvallást is jobban megérthetjük.
A tanulmányról nagyon sok mindent érdemes lenne még elmondani. Milyen volt, amikor a fiatal Róma háborút viselt, és az isteneiket is vitték magukkal, mert úgy gondolták, hogy ott harcolnak a sereg mellett a totális összeütközésekben? Ez már egy könyvajánlóba nem férhet bele. Az ókori község 1883-as fordítása letölthető ezen a linken.
Coulanges írja a hagyománytiszteletről: „E népek felfogása szerint minden, ami régi volt, tiszteletre méltó és szent is volt. Midőn a római azt akarta mondani, hogy valami kedves előtte, így szólt: az régi reám nézve”
Őrizzük a hagyományt, tiszteljük az ősöket, és… olvassunk régi könyveket!
Doktor Faust
(A szerző olvasónk.)
Jegyzetek:
¹Az amerikai Imperium Press egy disszidens jobboldali könyvkiadó, akik a fehér ember ismételt szellemi felemelkedését tűzték ki célul maguk elé. A top tízes ajánlati lista Telegram-csatornájukon megtalálható.
²Az egykori indoeurópai vallás emlékei ma is körbevesznek. Valakinek feltűnhetett például, hogy a Duna, Dnyeper, Dnyeszter és Don folyókat majdnem ugyanúgy hívják. Ezek a nevek a valaha volt indoeurópai folyóistennő, Danu nevéből erednek, aki a Rigvédában szintén megtalálható.
³Egykoron a görögök is így alapítottak várost, ahogyan azt Coulanges a könyvében dokumentálja.
⁴Xenofóntól a Kürosz és az Anabaszisz, valamint Julius Caesartól A gall háború szintén olyan mű, amiből az ókori gondolkodás megismerhető.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
