A szorongás életstílussá nőtte ki magát – jól lenni kiváltság.
Néhány napja egy tévéreklám szövegére figyeltem fel. A kreatív marketingesek úgy gondolták, az teszi eladhatóbbá a fájdalomcsillapítót, ha arra építik a kampányt: a munkád mihamarabbi elvégzése érdekében szüntesd meg gyorsan a fájdalmat, mert ugye tudjuk, pótolhatatlan vagy, még fájdalom esetén is.
Nézem a képernyőt, és kissé felhúzom magam. Miért? Mert mit üzen a hirdetés kicsiknek és nagyoknak, akik napról napra tudattalanul magukba szívják a televízióban látottakat? Fáj a fejed, hasad, hátad, derekad, térded, kapj be egy csodagyógyszert, és már rohanj is dolgozni, sütni, főzni, takarítani, postára, bankba, bevásárolni, mert ugye olyat nem tehetsz meg, hogy figyelsz magadra és a tested jelzésére, és ágyban maradsz pihenni, esetleg beteget jelentesz! Az, hogy elsősorban önmagamról gondoskodom, a legtöbb embernek önzőségnek tűnik, márpedig a stresszel járó megküzdés egyik alappillére, hogy erre időt és módot teremtünk. Talán ez is transzgenerációs örökségünk, visszük ezt a megfelelési kényszert, önfeláldozást, a munka oltárán történő áldozatvállalást több évtizede magunkkal, sokszor tudattalanul. A betegség nem ok a pihenésre. Mert mi az? Mikor tehetem meg, hogy ágyban maradok, segítséget kérek, passzívan pihenek? A kérdéseimre szinte a fülemben csengenek a válaszok. Majd akkor pihenek, mondják, szelíd mosollyal, ha a sírban leszek. Vagy a leggyakoribb válasz erre a kérdésre: majd ha lesz elég pénzem, majd ha felnő a gyerek, majd ha nem lesz gazdasági válság.
Miközben megtapasztaltuk a Covid árnyékában a sebezhetőségünket, lett volna lehetőségünk új, az emberi szervezet számára kímélőbb életvitel kialakítására. Megint elmulasztottuk. Folyamatosan azt tapasztalom, hogy az emberek egyre durvábban kényszerítik bele magukat a folyamatos önsanyargatásba, nincs pihenés, nincs lazítás, termelj, dolgozz és húzódj vissza a szűk kis életteredbe, mert csak ott vagy biztonságban! Borzasztóan szorongó emberek tömege hömpölyög az utcákon. Jól lenni kiváltság, úgy érzem.
Mondhatnám, hogy az iskolában, a diákoknál jobb a helyzet, de nem az. A szorongás életstílussá nőtte ki magát. Minden csatornán, a környezetükben gyakran ezzel szembesülnek, a lélek, a test bajai másodlagosak, a lényeg a megfelelni vágyás. Ennek hatása az, hogy mivel a gyerekek a valóságban nem tudnak teljesíteni, ugyanis nincs rá megfelelő megküzdési stratégiájuk, kitartásuk, elszántságuk, a virtuális valóságba vagy különböző függőségekbe menekülnek (12 éves diáklány, aki azzal hívja fel magára a környezete figyelmét, hogy dohányzik és alkoholt fogyaszt), amelyek részben feloldják a feszültséget. Számukra a szorongó, elérhetetlen, kimerült szülők, az iskolai elvárások elől elbújni a legegyszerűbb. Beleállni, szembenézni, küzdeni, elfogadni sokkal nehezebb, így marad a sodródás, a szülő pedig tehetetlenül szemléli a folyamatot, amelyben önmaga tükrét is látja.
Szóval a fájdalomcsillapító reklámja elég okosan van felépítve. Először arról győz meg, hogy a tabletta visszaadja a munkához szükséges látszólagos egészséget, másrészt elhiteti, hogy mindenkor szorgos hangyaként kell élni az életet, mert ez a normális. Akkor is, ha a hátunkon egy sziklát cipelünk.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
