Mivel az utóbbi napokban idehaza is történt néhány feldolgozhatatlan tragédia, kevésbé figyeltem a szomszédban zajló háborúra. Ezt szégyenkezve vallom be, tényleg nincs rá mentség, mert az egész civilizált világ jövőjét befolyásolják ezek a fejlemények.
Munkámból kifolyólag állandóan művészettel foglalkozom, ami remek menekülési útvonalnak, sőt terápiának bizonyult. Egészen mostanáig. Mert most összeért a való világ a magasztos művészettel, és az egyik kíméletlenül ledózerolta a másikat.
Arany János, a magyar költőzseni talán legismertebb verse A walesi bárdok. Mindenki találkozott vele, aki magyar iskolába járt, úgyhogy most nem ismertetem a tartalmát, csak keletkezésének történetét elevenítem fel. Az 1848–49-es szabadságharc leverése után a magyar nép rettegett a megtorlástól, és gyűlölte az osztrákokat. Amikor az ifjú császár látogatást tett a „visszaszerzett” Magyarországon, rendeztek a tiszteletére egy ünnepséget, és Arany Jánost kérték fel, hogy írjon egy dicsőítő verset az uralkodóhoz. A költő azonban nem volt hajlandó erre, megírta viszont A walesi bárdokat, amely azóta is a zsarnoki elnyomás elleni lázadás legszebb magyar költeménye.
Nos, a napokban a való élet is produkált egy ilyen művészi lázadást. Az oroszok agyonlőttek egy ukrán karmestert, mert nem volt hajlandó levezényelni azt a koncertet, melyet a herszoni régió annektálása alkalmából rendeztek. A BBC hozta nyilvánosságra a megdöbbentő hírt, melyet az ukrán kulturális minisztérium azóta megerősített: Jurij Kerpatenkót az orosz katonák saját otthonában lőtték le, miután megtagadta az együttműködést a megszállókkal.
Íme a huszonegyedik század walesi bárdja! A művész, aki nem hajlandó behódolni az elnyomó hatalomnak. Pedig csak egy koncertről volt szó, kimagyarázhatta volna – akár saját maga előtt is –, miért volt muszáj részt vennie rajta. De nem talált elegendő indokot erre. Családtagjai szerint a karmester, aki közösségi oldalán folyamatosan tiltakozott a megszállás ellen, ajtót nyitni sem volt hajlandó a lakására érkező alakulatnak, mire a katonák gépfegyverrel szitává lőtték az ajtót, és a mögötte álló férfit is. Ez a barbár gyilkosság még szeptember végén történt, de csak most került nyilvánosságra.
Talán önök közül sokan tartják értelmetlennek ezt az áldozatot. Csakhogy egy művész számára a művészet az önkifejezés egyetlen eszköze, így a tiltakozásé is. Sok ezer példát láttunk már erre háborús helyzetekben, illetve elnyomás alatt.
Az ügy hatalmas felháborodást váltott ki a nemzetközi zenészközösségben. Egy Finnországban élő ukrán karmester, Dalia Stasevska a Guardian kérdésére azt mondta, Oroszország „engedelmeskedsz vagy meghalsz” kultúrpolitikájában semmi újdonság nincs. Viszont úgy gondolja, itt az idő, hogy az orosz komolyzenészek, különösen a külföldön élők végre felszólaljanak a kormányuk brutalitása ellen.
Úgy látszik, sok a megfélemlített művész, akik még a távolból sem mernek ujjat húzni a Putyin-rezsimmel – Pjotr Verzilovot, a Pussy Riot orosz ellenzéki zenekar egyik aktivistáját Berlinben mérgezték meg 2018-ban, majdnem belehalt. Ezt a csöndet is megértem, nem lehet mindenki hős. A hősök nevét viszont meg kell jegyeznünk. Egyikük Jurij Kerpatenko.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
