Viszonylag kis hírverést kapott, de úgy tűnik, néha az igazságnak is van esélye győzedelmeskedni: Bosits Miklós és ügyvédje, Keszegh Tünde tizenhárom év után precedensértékű pofont adott Strasbourgban a ma is alkalmazott diszkriminatív rendeleteknek.
Bártfa főtere 1906-ban – mandiner/Fortepan/Széman György
Viszonylag kis hírverést kapott, de úgy tűnik, néha az igazságnak is van esélye győzedelmeskedni: Bosits Miklós és ügyvédje, Keszegh Tünde tizenhárom év után precedensértékű pofont adott Strasbourgban a ma is alkalmazott diszkriminatív rendeleteknek.
„Mellékelve küldöm Önnek a Bosits-ügy fejleményeivel kapcsolatos sajtónyilatkozatot.” Ritkán adnak ilyen szerény felütést egy valószínűleg történelmi bejelentésnek, de jelen sorok szerzője ezzel a szöveggel kapta meg Keszegh Tünde ügyvéd levelét.
Emlékeztetőként: 2009-ben a szlovák állam keresetet nyújtott be a Bártfai Járásbírósághoz, mondván, a Bosits családtól 1946-ban elfelejtették elkobozni erdőtulajdonukat, elvégre magyarok voltak, és a Beneš-dekrétumok szerint el kellett volna venni tőlük.
A bíróságok első és másodfokon is elutasították az állam keresetét, ekkor azonban beavatkozott Szlovákia főügyésze, és megsemmisítette az ítéleteket. Ám Bositsék nem hagyták magukat, az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak, amely elmarasztalta Szlovákiát a főügyészi beavatkozás miatt, és visszaküldte első fokra az ügyet. Az elsőfokú bíróság tavaly újra elutasította az állam keresetét. A Keszegh-féle levélben pedig annyi szerénykedett, hogy a másodfokú bíróság is elutasította az állami újrafellebbezést, Szlovákia pedig köteles végrehajtani az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntését.
Keszegh Tünde megkeresésünkre elmondta: szerencsére a szlovák bíróságok megvárták az EJEB döntését az újrafelvétellel, így 2020 után a bírók ezt figyelembe véve döntöttek.
Márpedig ez történelmi esemény.
Szlovákia tudomásul vette a döntést. Kénytelen is volt, hiszen aláírta az alapvető emberi jogok egyezményét, így most a jogsértés előtti állapothoz kell visszatérni. Eleve nincs sok esemény, amit elvittek a felek az EJEB-hez, és ott a szlovák állammal szembeni döntés született volna – emlékeztet Keszegh. Ha nagyon akar, a főügyész megint belenyúlhat a folyamatokba, de mivel éppen emiatt marasztalta el Szlovákiát a nemzetközi bírói testület, „ha van esze, nem tesz így”.
Mindenesetre a pereskedés tizenhárom évig húzódott, s mint az ügyvéd rámutat, az érzékenyebb lelkek már a felénél feladták volna.
Védence sikere pozitív üzenet.
De nem úgy tűnik, hogy Szlovákia tanult volna a helyzetből.
Nemrég futott be Keszeghhez egy hasonló ügy, s csak remélni tudják, hogy az nem fog tizenhárom évig folyni.
Az ügyvéd úgy tapasztalta, hogy miközben az új igazgató irányítása alatt álló állami földalap befejezte a pereskedést, az állami erdőgazdálkodási társaság kitart Edvard Beneš öröksége mellett – elsősorban a sokhektárnyi erdőterület miatt. Kérdés, egy vagy több ilyen precedensértékű ítélet jobb belátásra bírja-e őket, és elállnak-e egy 1945-ös, származási alapon kollektív bűnösséget kimondó törvény alkalmazásától.
Semmi jóval nem kecsegtet viszont Kalmár Ferenc, aki hat kormányközi kisebbségi vegyes bizottságban magyar társelnök. Szeptember közepén kilenc órán keresztül tárgyalt a két kormány közötti egyeztető fórumon, azonban nem sikerült eljutni a jegyzőkönyv aláírásáig, amelynek tartalma a két kormány programjába is bekerülne. A magyar fél éppen a Bositséhoz hasonló ügyek miatt ragaszkodott hozzá, hogy bekerüljön a jegyzőkönyvbe a Beneš-dekrétumok kérdésköre.
Da a szlovákok próbálják elkenni a dolgot.
Szerintük a gyakorlatban úgysem alkalmazzák a dekrétumokat, az államnak nincs is rá szándéka, és ha valakit efféle jogsérelem ér, csak elsétál a bíróságra, és érvénytelenítik az elkobzást.
Ehhez képest Bositsnál az államügyész maga avatkozott be – mutat rá a helyzet visszásságára Kalmár –, márpedig ő az államot képviseli.
Még szlovák alkotmánybírósági határozat is van arról, hogy a Beneš-dekrétumok igenis a szlovák jogrend részét képezik.
Így sokan csak az Emberi Jogok Európai Bíróságához mehetnek az igazukért, feltéve, hogy idejük, energiájuk, pénzük engedi.
A szlovák fél úgy taktikázott, hogy az elkobzás témája az utolsó tárgyalt kérdés legyen, ám addig el sem jutottak – illusztrálja a helyzetet Kalmár Ferenc.
Hozzáteszi: sajnos az Európa Tanács kisebbségvédelmi keretegyezményének monitorozási csoportja által június 15-én közzétett jegyzőkönyv sem segít, amelynek 126. pontja éppen erről a problémáról értekezik, és javasolja a szlovák félnek, hogy tárgyaljon a kisebbség képviselőivel. Korábban erről a Miniszteri Bizottság szavazott volna, és Szlovákiára kötelező érvényű határozatot hozhatott volna, de időközben megreformálták a procedúrát. Immár a monitorozott ország kormánya is beleszólhat a jegyzőkönyv tartalmába, és a szlovákok értelemszerűen kiszedték ezt a pontot a szavazásra kerülő dokumentumból.
Kalmár Ferenc emlékeztet arra is, hogy az uniós csatlakozáskor Szlovákia ígéretet tett a diszkriminatív törvények eltörlésére, „vagyis mi csak ennek betartását kértük”.
Azt is furcsállja, hogy a jogállamisági kérdésekre oly érzékeny Európai Bizottság hallgat ezekben az esetekben.
A szlovák nemzeti földalap erősen elkobzáspárti vezetőjét váltó új igazgató megígérte a Szövetség párt delegációjának, hogy amíg ő ott van, nem lesz több hasonló akció. „Milyen dolog az 2022-ben, hogy személyfüggő a jog?” – teszi fel a kérdést Kalmár. Emlékeztet: emellett is rengeteg megoldandó probléma van, például a Rimaszombat környéki egyházi ingatlanok kérdése, amelyekre nem vonatkoztak a dekrétumok, mégis elkobozták őket; ezekben az ügyekben már folynak a perek.
„Mindenesetre mi ebbe a kérdésbe beleálltunk” – fogalmaz Kalmár Ferenc. Mégis úgy látja, vegyes bizottsági szempontból Szlovákia még könnyebb eset a környező országok közül négy-öt olyan ponttal, amelyben nincs egyetértés, Románia és Ukrajna esetében ez másfél tucatot tesz ki. De bármiféle eredményt csak akkor lehet elérni, ha tényleg beleállunk a kérdésbe – szögezi le.
Veczán Zoltán
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
