A munkahelyi kiegésről már írtam, ez alapvetően egy civilizációs, rendkívül sznob álbetegség. Még sosem láttam pl. építkezésen lapátoló munkást vagy gyári esztergályost kiégni. Egyszerűen nincs rá idejük: mert vagy dolgoznak vagy pihennek, s nem pazarolják idejüket idiótaságokra.
A munkahelyi kiégés jellemzően irodai proletárok hobbija, olyanoké, akik elhitték magukról, hogy munkájuk „érdekes” lesz, hogy „megvalósítják magukat”, meg hamarosan ők lesznek milliós jövedelemmel a cég vezetői. Azaz csupa olyan ember, aki nem látja az őt körülvevő világot és/vagy képtelen elemezni azt. Pedig nem: a legtöbb munka unalmas, s a legtöbb embernek a munkája nem a hobbija.
A megoldás a kiégés ellen: nem hobbiként tekinteni a munkára. Hanem kényszerként, kötelességként. Mint a vécépucolásra otthon, senki se szereti, dehát meg kell csinálni, mert ellenkező esetben csak rosszabb lesz a helyzet. Kiégés helyett tehát csak mérgesek leszünk vagy mély unalmat érzünk, hogy már megint akadt egy kellemetlen feladat – de mind a mérges állapot, mind az unalom elmúlik gyorsan az embernél.
A kiégésnél van azonban valami rosszabb: a kiégés elleni szervezett harc. Ez garantáltan a kiégés irányába viszi a dolgozót.
Jelenlegi munkahelyemen – ahol felmondás alatt vagyok – külön csapat “küzd” a kiégés ellen. Nekem alapvetően az a szokásom, hogy az ilyen céges köríméleket azonnal törlöm, hiszen ha valóban lenne bennük valami fontos, már szólt volna a közvetlen főnököm, de néha bele-beleolvasok ezekbe az üzenetekbe. Mert baromi viccesek. Pl. azt írja “töltsd ki ezt a kérdőívet arról, kiégés alatt vagy-e!”.
Kelet-Európában az a jó, hogy “mindent elrontanak”, legalábbis nyugati szemmel nézve. Ezen persze dühöngenek a nyugati rend fanatikus hívei, de attól még tény. Sőt, még a nyugatiak is inkább alkalmazkodnak, mint fordítva, sokszor akkor is, amikor pont nem kellene: korábbi munkahelyemen a svájci kolléga alig 2 hónap alatt megszokta a szemetelést, s immár úgy szemetelt, mint egy született helyi.
De a legtöbb esetben azonban ez az “elrontás” emberivé tételt jelent, azaz pozitív jelenség.
Nálunk a cég fizet heti fél óra pszichológusi beszélgetést. Ennek célja, hogy a dolgozó feszültsége kiderüljön és megoldódjon. Én mindig minden beszélgetésen szorgalmasan megjelenek – jellemzően ez onlájn megy Zoom-on -, s eddig nem akadt pszichológus, akit ne tudtam volna “átprogramozni” nagyjából 4-5 perc alatt. Onnantól szóba se kerül semmi, ami kapcsolatos a munkával. Persze nyilván ki tudom használni, hogy az átlag pszichológus nő és nálam legalább 20 évvel fiatalabb, azaz kisebb az élettapasztalata, így szinte bármilyen sztorimmal képes vagyok elrabolni lelkét. Megesett már, hogy a 30-perces szeánsz 45 percig tartott, mert a csaj kiváncsi lett mi a vége. A számtalan sok témát most nem is tudnám felsorolni, de mondjuk az utóbbi 3 alkalom: milyen az árszint a török tengerparton, a szőke vagy a fekete csaj volt-e a szebb az Abba együttesben, a szilikonmell és a szilikonszáj kérdése. De a legegyszerűbb: az aznapi BircaHang-cikk elmondása élőszóban, kissé kiszínezve. Azt hiszem már több pszichológust megmentettem a kiégéstől.
A másik munkahelyi hagyomány – eddig szinte minden multi munkahelyemen volt – a “személyiségfejlesztés”. Ez úgy szokott menni, hogy adnak 1 vagy 2 órát, ami alatt nézz meg egy előre felvett előadást – rosszabb esetben élő az előadás, ilyenben eddig egyszer volt részem, egyszer egy kétnapos “tréninget” kellett átszenvednem -, majd végezd el a vonatkozó tesztet.
Az átlag dolgozó – leszámítva a nagyon fiatal zöldfülűeket – ezt úgy csinálja, hogy az 1-2 órát plusz szünetnek fogja fel, s csinál valami egészen mást ez idő alatt, azaz nem nézi meg az anyagot, majd megcsinálja a tesztet, arra számítva, a teszt úgyis olyan primitív lesz, amerikai átlagagyakra kalibrálva, hogy a ravasz kelet-európai kisember kapásból rájön a válaszokra. S tényleg, nagyon ritkán találkoztam olyan csavaros eszű teszttel, melyet ne lehetett volna teljesíteni nulla előzetes tanulással. Néha a 80-as évek Ifjúsági Magazinjára emlékeztetnek ezek a tesztek, ott volt olyan, hogy pl. “15 éves diáklány vagyok, apám nem engedi, hogy felvegyem a piros bőrnadrágomat, mit tegyek, legyek öngyilkos?”.
A lényeg, amit mindenkinek mondani szoktam, hogy tudatosan kell dönteni.
Pár munkahelyemmel hátrébb, egy zavart kolléga a segítségemet kérte, valószínűleg azért, mert pont egyidős voltam az apjával, az apja meg távol volt, plusz idegennel sokszor könnyebb dolgokat megbeszélni, mint egy szülővel.
Elmondtam neki, hogy ha leszámítjuk a csodával határos eseteket, alapvetően 3 út áll előtte:
- kockáztat, majd gazdag lesz, de a kockázat komoly: azt mondta, ezt nem teheti meg, mert házasodni akar, van komoly barátnő, egy esetleges kudarc meg tönkretenné a jövendő házasságát is,
- karriert épít a cégnél, ezáltal egyre könnyebb lesz neki, s jövedelme meg növekszik közben,
- van valami hobbija, ami mindennél fontosabb, a munkát csak kényszernek tekinti.
Örülök, hogy segíthettem neki. Ez évekkel ezelőtt volt, az illető ma már házas, kisgyereke van, s középvezető ugyanott, ahol beszélgettünk. Nyilván nem azt választotta, amit én magamnak, dehát nem vagyunk egyformák. Tulajdonképpen éppen azon ámult el a legjobban, s ezzel is nyertem meg a bizalmát, hogy én elmondtam, én büntetésként élném meg, ha lenne karrierem. Ugyanis a multis környzetben a “nem akarok karriert” szöveg sokszor csak álca a többi karrierista kollégával való gladiátor-küzdelemben – de meggyőztem azzal, hogy aligha lennék ebben a pozícióban majdnem 50 évesen – akkor még nem voltam 50 -, ha a karrier lenne életem vágya.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
