Gál Sándor a szlovákiai magyar irodalom küldetéses tagjai közé tartozott, aki élete végéig úgy érezte, örökös tartozásban van közösségével szemben. Pedig nem sokan voltak, akik többet tettek volna érte. Írásaival, közösségi munkájával, minden lélegzetvételével ezt a haldokló kisebbséget képviselte. Szinte minden műfajban alkotott, de újságíróként és Csemadok-tisztségviselőként is kivette a részét az egyre reménytelenebb munkából, s meg kellett élnie azt is, hogy több évtizedes erőn felüli odaadása a rendszerváltás után pár év alatt semmivé foszlott, s nemcsak az ő életművét tették kérdőkelbe, hanem az a közösség, amelyet egész életében képviselt, feladta az állásait. A Magyar Művészeti Akadémia – amelynek élete végéig tagja volt –, még életében monográfiát jelentetett meg róla, majd már (MMA) halála után kiadta válogatott verseskötetét. Mindkét kötet „elkövetője” Márkus Béla volt.
A búcsi, de élete nagy részét Kassán és Buzitán leélő Gál Sándor 1956-ban lépett be az irodalomba, első megjelent verse így szólt: „Eltűnt a nyár.//A napsugár.//Nem lángol már//A tűző ár.//Komor a táj,//hogy szinte fáj.//Nincs rajta báj,//csak a homáj.//Csupasz az ág,//nincs rajta már//a zöld levél//s fütyül a szél.” – 19 éves ekkor, s talán nem csoda, hogy a két év múlva megjelenő ún. Nyolcak antológiájából még hiányzik. Turczel Lajos még nem erőlteti. Ahogy kimarad az 1961-es, szintén Turczel által szerkesztett prózaantológiából is. 1964-ben viszont már önálló kötettel jelentkezik, benne több kulcsverssel, s ekkor a kritikusok már Cselényi László és Tőzsér Árpád mellett emlegetik. Innentől kezdve rendszeresen jelennek meg verseskötetei, s a meglehetősen konzervatív költőként induló Gál Sándor idővel elhagyja a központozást, a nagybetűt, s a külső kötöttségek helyett belső, gondolati és ritmikai kötődések tagolják a verset.
Két gyerekverskötetét nem számítva 20 verskötete jelent meg, az utolsó (Néhány lépés az udvar kövein) 2020-ban. Igaz, a kilencvenes években ismét elmaradnak a kritikák, s azokban, amelyek mégis megjelennek, nincs sok köszönet. Grendel Lajos meg sem említi irodalomtörténetében, Ardamica Zorán és H. Nagy Péter a fejlődésképtelen konzervatívok közé sorolja.
Utóbbi szerint ahhoz a történeti kontextushoz, amelyik a későmodernség és a posztmodernség, illetve az avantgárd és a neoavantgárd paradigmaváltásához vezetett, a szlovákiai magyar irodalomban csak Cselényi László és Tőzsér Árpád járult hozzá, míg Gál „az esztéta modernség és a vallomásköltészet beszédpozícióit örökíti tovább”. Márkus Béla szerint viszont az irodalom létmódja nem fejlődik, hanem változik, épp ezért az evolúciós kánonképződés tévhit, dogma. Ahogy súlyos tévedésnek tűnik Szirák Péter azon véleménye is, aki szerint a szlovákiai magyar irodalom a nyolcvanas évekig felértékelte az irodalom közösségmegtartó publicisztikai feladatait.
Ez utóbbi feladat mellőzése vezetett többek között oda, hogy 2022-ben gyakorlatilag már nem létezik szlovákiai magyar irodalom, s annak még papíron létező (?) képviselői a küldetés fogalmától is irtóznak. A szlovákiai magyar irodalom jelenleg nem része sem az egyetemes magyar irodalomnak, de például a szlovák irodalom se tartja számon, a szlovákiai magyar irodalmat pedig nemes egyszerűséggel kiiktatták a játékból.
A Csillagromok című verskötetet a Magyar Művészeti Akadémia adta ki az idei Ünnepi Könyvhétre annak a Márkus Béla válogatásában, aki talán az egyik legjobb értője Gál Sándor költészetének s egész életművének. Márkus Béla még az író életében, 2017-ben az MMA Közelképek írókról sorozatban megjelentette Gál Sándorról szóló kötetét, amelyet szintén Márkus Béla követett el.
Márkus elsősorban az író műveit s annak recepcióit veszi számba, utóbbit persze addig, amíg voltak kritikusai, s bár a konkrét életrajzot szándékosan mellőzi – még akkor is, ha nem ért egyet azzal a posztmodern szemlélettel, hogy a szerzőnek mint biografikus személynek nincs jelentősége –, Gál Sándor egész életében életrajzi író, legyen szó a költészetéről, a prózájáról vagy még inkább a publicisztikájáról. Sok esetben ez a civil életrajz kiszélesedik a szlovákiai magyarság életrajzává, s csak köszönet illeti az AB-ART Kiadót, amely vállalkozott az írói életmű kiadására. Ennek első köteteként egybegyűjtött versei jelentek meg 2000-ben több mint 500 oldalon. Ennek előszavában írja Görömbei András irodalomtörténész: „Ady írta, hogy egy kis népnek még lélegzetet is radikálisan kell vennie ahhoz, hogy fennmaradhasson. Gál Sándor úgy él, mintha állandóan magán érezné e figyelmeztetés súlyát. Életműveket tudhat a magáénak: Költő, novellista, regényíró, szociográfus, publicista, közéleti feladatokat számolatlanul vállaló kisebbségi mindenes egy személyben”. Sajnos, az a közösségi tudat, amely Gál Sándort egész életében elkísérte, s ami miatt mégis úgy érezte, örökös tartozásban van, 1990 után folyamatosan eltűnőben volt, majd a kétezres évek elejére teljesen kihalt, s Gál Sándor úgy intett búcsút e földi létnek, hogy mindaz, amire egész földi életét áldozta, még előtte szállt sírba.
Márkus Béla írja a Csillagromok címen megjelent válogatott kötet elé: „A válogatás a költő életében megjelent sorrendet követi. Szem előtt igyekszik tartani a fogadtatástörténet korabeli állításait. Mind a versek poétikai megformáltságát, esztétikai értékeit, műfaji jellegzetességét tekintve, mind pedig az élet- és létszemléletüket, tematikájuk módosulásait, változásait nézve. Ezek alapján a különböző, főleg a költészeteszménnyel és a költői szerepfelfogással összefüggő okok miatt legnagyobb figyelemben részesült, legerősebb visszhangot kiváltó , kanonizált alkotások sorjáznak egymás után, kirajzolva a lírikus Gál Sándor pályaívét”.
„Mert nem múlhat el//minden//feledve önmagát” – reménykedik még utolsó versében (A legfelsőbb tanunk) is. Holott már tényleg „nincs könnyítés//se irgalom//se feloldozás”.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
