Hálózattá kell szervezni a fiatal Magyarországot, csakis így maradhat meg a nemzet
Amikor az ember fiatal – fogalmazzunk inkább úgy, hogy tapasztalatlan –, akkor nemigen látja, ismeri a maga útját. A családi háttér, a különféle példák, a modellkövetés irányítja tetteit, privát hőseinek döntéseit utánozza, sokszor úgy, hogy fogalma sincs róla. A gyengébb teljesítőképességű, bizonytalan ember mások szókészletéből, metakommunikációjából merít, ösztönösen utánozza példaképeit, mert úgy gondolja, hogy ami önmagában tetszetős, az lehet a siker kulcsa. Megfigyelhetjük ilyenkor, hogy sokszor ellentmondásokba keveredünk, mindig őszintén vallunk valamit, ami aztán új tapasztalatok megszerzésével semmivé foszlik az életünkben, mintha soha nem létezett volna.
A felnőtté válás talán legfontosabb eseménye, hogy megtaláljuk a saját utunkat.
Véglegesen kialakul, mi a miénk, és mit hagyunk másokra. Ennek következtében minden eseményre a saját ízlésünk, tudásunk szerint reagálunk, még akkor is, ha rossz válaszokat adunk. Ragaszkodásunk a valóságosan megélt szituációkhoz illeszkedik, a tapasztalat sokszor erősebb az elvárható magatartásformánál. Amikor megszereztük önmagunk felett az irányítást, akkor valóban szabadok vagyunk. Persze ennek a hatalomnak mindig gátat kell szabni a mérték és az erkölcs kettős súlya alatt. Ha nem tesszük, akkor a bátorság merészséggé, a tudásvágy hatalomvággyá silányul. Akkor már nem az a kérdés, hogy a megszerzett szabadságot milyen egyéni és közösségi célok szolgálatába állítjuk, hanem az események önálló életre kelnek. Az önzés, a sötétség eluralkodik életünkben, kiszorítva minden jót, amiért megszülettünk, amit szolgálni nemcsak jogunk, de kötelességünk is volna.
Pontosan erről ír levelében Seneca is: „A magasztos léleknek az a legjobb tulajdonsága, hogy kedvet kap a nemes dolgokra. Emelkedett szellemű ember nem leli kedvét az alacsonyrendű és közönséges dolgokban: a nagy dolgok látása vonzza magához és emeli fel őt. Ahogy a láng is egyenesen a magasba tör, nem tud elfeküdni és nem lehet elnyomni és nem tud megpihenni, ugyanúgy a lelkünk is állandó mozgásban van, és annál mozgékonyabb és tettrekészebb, minél tüzesebb volt. De boldog az az ember, aki ezt az ösztönét a nemesebb dolgoknak szentelte: a sors hatalmán és befolyásán kívüli helyzetet vív ki magának.”
A közösségi építkezés hajszálpontosan úgy zajlik, mint az egyéni sorskérdések megválaszolása. Mi, magyarok kétségkívül felnőttkorba értünk, nemcsak éveink száma, de tetteink miatt is. Különösen, ha a Kárpát-medencei társnemzetekhez mérjük magunkat, rögvest kiderül, hogy tapasztaltak, rutinosak vagyunk. Ennek akkor látszik a legnyilvánvalóbb bizonyítéka, amikor vész fenyeget, gyülekeznek a felhők. A magyar közösségi válasz ilyenkor soha nem a féktelen pánik, az eszeveszett menekülés, mindennek a feladása, de nem is a legyintés, a veszély lebecsülése. Másként, mint az életösztön helyes és arányos megnyilvánulásaként nem értékelhetjük, ahogyan biztonságba helyezzük magunkat és szeretteinket, ahogyan elrejtőzünk, és várjuk a jobb időket. És amint egész történelmünket átvészeltük úgy, ahogyan védelmező subájában a pásztor lesi az örvénylő förgeteget, egyúttal mindig esélyt teremtünk a túlélésre. Újrakezdjük a közös életet, felépítjük a templomot és az iskolát, berendezzük, visszaszerezzük magát az életet. A lényeg a szabadság megszerzése, annak a joga, hogy ne mások, hanem magunk rendelkezzünk a saját ügyeinkben. Hiszen enélkül az élet pusztán az élet visszfénye, nem a megélt tapasztalatok, hanem az önként vállalt alárendeltségi viszony alapján működtetett vegetálás. Nem a szabad választások, hanem a kényszer útja.
A magyarság legerősebb saját jellemvonása: a túlélés képessége. Ez a fegyverünk az elmúlás ellen. Olyan erős késztetés, hogy még a demográfiai egyszeregy, a kedvezőtlen jövőkép ellen is felvértez bennünket.
Csak és kizárólag a saját tapasztalatok, az idegekbe bevésődött társadalmi normáink szerint igazít el bennünket nehéz időkben, nem mutat mások tapasztalatai, más időszakokban, más körülmények között adott válaszok felé. A magyarságnak változatlanul akad mondanivalója a saját létéről, hiszen ma is foggal-körömmel ragaszkodik nyelvéhez, hagyományaihoz, nemzeti kultúrájához, szokásjogához. És ez nagyon jó, nagyon örvendetes, valami olyasmi, amit hordozunk, továbbörökítünk. Valami, amit nem lehet megtanítani, csak emlékeztetnünk kell rá az olvasót, aki vélhetően maga is részese ennek az örök körforgásnak.
A nemzeti megmaradáshoz azonban mégsem elegendő az önmagunkhoz való ragaszkodás. Az ügyeink nagyjából a mohácsi vész óta nem az országban dőlnek el, kitettségünk, sérülékenységünk a modern kor előrehaladtával, a globalizációval egyre nyilvánvalóbb. Rajtunk csak az segíthet, csak az jelenthet hosszú távú megoldást, ha a meglévő nemzeti ragaszkodást hálózatépítéssel segítjük meg. Pontosan azt a megoldást kell alkalmaznunk, amit a magyarság közösségi felbomlasztásában olyan sikeresen alkalmaztak ellenünk. Tömörülnünk, ismerkednünk, szövetkeznünk kell, erkölcsi, politikai, gazdasági segítséget muszáj nyújtanunk egymásnak. Olyan hálózatba kell állítani a magyarság legtehetségesebb, nagyra hivatott, fiatal nemzedékeit, amely független a külső erőktől, amelyet nem külföldről finanszíroznak, egyidejűleg pedig csakis a bevezetőben említett pozitív önképet erősíti.
Ugyanakkor nem romantikus kényszerképzeteket, hanem cselekvő teret kell építenünk, korszerű és vonzó gondolatokkal, valahogy úgy, ahogyan a reformkor és a népi mozgalom alkotói irányt szabtak a maguk korának. Az új gondolatok ugyanis nemcsak a kortársaknak, hanem a következő nemzedékeknek is utat mutatnak. Minden eredeti felismerést haszonnal továbbvihetnek utódaink, akiknek pontosan ugyanazt a szellemi háborút, függetlenségi küzdelmet kell majd a saját korukban megvívniuk, amit mi is folytatunk 2022-ben. És a háborúnak – értsük ezen az önképek összecsapását is – már csak az a természete, hogy a módszertana, a dinamikája, a belső rendszere független magától a hadászattól, sokkal inkább a stratégiaépítés képességének művészetéről szól. Aligha véletlenül olvasgatjuk ma is Machiavelli, Clausewitz és Szun-ce régen írott, mégis örökké érvényes munkáit.
Ha nem értjük meg korunkat, elmulasztjuk az átlépést a saját korunkból a jövőbe, ha elfogadjuk, hogy helyettünk valaki más dönt a sorsunkról – akkor nem vagyok szabadok. Sőt, örökös gyermekkorra vettettünk, ahelyett, hogy a növekedés és gyarapodás elsődleges következményeként felnőttként élnénk. Folyamatosan tanulnunk, fejlődnünk kell, de immáron közösségi formában, az értelmetlen pótcselekvések helyett a valóban lényeges, közérdekű ügyekre összpontosítva. Csak és kizárólag így maradhatunk meg mi, magunk, és így adhatjuk át közösségi valóságként a magyarságot gyermekeinknek, utódainknak. Csak együtt sikerülhet, egyedül semmi esélyünk. Ennek a tudása nem repít fel bennünket elérhetetlen messzeségekbe, nem növünk meg erőn felül, viharos gyorsasággal, de tapasztalataink birtokában éppen annyi erőt szerzünk, hogy bizakodva és büszkén tekintsünk a jövendő magyarságára.
Szentesi Zöldi László – www.magyarnemzet.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
