A saját nyelvünkhöz, világunkhoz tisztelettel kellene viszonyulni.
A végzős egyetemisták diplomamunkáit olvasva sokszor eszembe jut a vörös hajú, hibátlan arcbőrű, mosolygós Velič tanító néni és a szintén mindig ápolt, fanyar humorú Beňušík tanárnő. Nem elsősorban a küllemük miatt, bár biztos, hogy az is hatott rám, hiszen emlékszem, kisdiákként mennyire gyönyörködtem például a tanító néni vörös hajának és kék köpenyének ragyogó színpárosításában, vagy kamaszként a tanárnő tökéletesen kifestett szempilláiban. Mindketten szlovák nyelvet tanítottak az iskolámban, és mindketten szigorúak voltak. Elképzelem őket, amint olvassák ezeket a dolgozatokat és sírnak.
Ha csak elvétve előforduló munkákról lenne szó, nem írnék erről. Azt is értem és megértem, hogy nem mindenkinek erőssége a stilisztika, bár bölcsészekkel szemben talán jogos elvárás, hogy valamilyen szinten tudjanak bánni a tollal (részben azért is választottam a szakmámat, mert tudtam, hogy szeretek, és reméltem, hogy tudok írni). De azok a helyesírási hibák, a legelemibb szabályok figyelmen kívül hagyása… S nemegyszer előfordult, hogy a témavezető figyelmeztetése ellenére a diák nem javította ki a hibákat, hanem úgy adta le a munkát. Ott lesz a rendszerben az idők végezetéig, s ha valaki belepillant, majd biztosan a pedagógust fogja kritizálni, hogy miért engedett tovább egy ilyen helyesírási hibáktól nyüzsgő irományt.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy a mai modern, sok mindent tagadó (és sok mindenhez visszatérő) világban fontos-e a helyesírás. Az újságíró tanszéken nyelvtant oktató fiatal kolléganőnek az egyik diák egyenesen a szemébe mondta, hogy rá már nincs szükség, nem kell nyelvtant magolni és a tollbamondás is hülyeség, mert a számítógép úgyis mindent kijavít. De ez a nyelvedhez való viszonyulásról is szól, arról, hogy tiszteled-e vagy csak beszéled, mondta a tanárnő. A fiú azt válaszolta, hogy szerinte elég beszélni a nyelvet, hiszen annyi nyelv van a világon, akkor most mindegyiket magolja be? Nem mindegy, hogyan beszéli, pláne hogyan ír? A fő, hogy megérteti magát. Igen, sok nyelv van, mondta a tanárnő, de anyanyelved csak egy, nem? A fiú vállat vont, nem értette, miért kellene az anyanyelvnek külön státuszt élveznie, vagy ahogyan ő mondta, külön piedesztált kapnia, hiszen szerinte az egyik nyelv olyan, mint a másik. De akkor alapvetően mihez viszonyulsz, mi adja meg a személyiségednek a stabitilást, kérdezte a kolléganő. A fiú csak nevetett, és legyintett egyet, mint aki nem akarja továbbfolytatni ezt a fölösleges beszélgetést, amit pedig ő kezdeményezett, csak nem úgy alakult, ahogy szerette volna, mert a tanárnőt nem tudta meggyőzni a helyesírás értelmetlenségéről.
Én úgy gondolom, tanuljunk nyelvet, amennyi belénk fér, mert az mind kapu egy másik világba. S tegyük ezt a más emberek nyelve/ nyelvtana iránti tisztelettel. De ugyanúgy a saját nyelvünkhöz, vagyis a saját világunkhoz is tisztelettel kellene viszonyulni.
Márpedig az elemi helyesírási szabályok ignorálása szerintem nem a tisztelet, hanem a kultúrálatlanság, az igénytelenség, s egy bizonyos szinten túl – vagy alul? – a bunkóság megnyilvánulása.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
