Izgalmas, ugyanakkor kockázatos is lehet, ha valaki úgy dönt, kilép a megszokott rutinból, és új területen méretteti meg magát.
Az ilyen embernek nemegyszer a legközelebbi hozzátartozói, rokonai és barátai bizonygatják a leginkább, hogy jó helyen van, és ne adja fel a biztosat a bizonytalanért. Felsorolják azokat a lehetséges kudarcokat, számos, életből és sajtóból hozott példával alátámasztva, amikor lógó orral tértek vissza az emberek a reményekkel teli „nagy kalandból”. Szerencsére, van a tarsolyomban olyan példa is, amikor a váltás meghozta a sikerélményt és a beteljesülést.
Mertek nagyot álmodni!
A fiatal szőke lány frissen diplomázott pszichológia szakon, és talált is olyan munkát egy intézetben, ahol a szerzett tudását érvényesíthette. Mirka azonban a szüleivel lakott a városban, és minden szabadidejét a helyi állatmenhelyen töltötte. Volt ott néhány örökbe fogadott négylábú kedvence, de nem vihette őket haza. Az egyikre máig emlékszem, a mindkét szemére vak, habfehér Belinkára. A menhelyre érkezők körében igencsak közkedvelt volt a lány, mert mindenkivel szót értett, néhány baráti beszélgetést követően tanácsot adott azoknak is, akik nehezen tudták eldönteni, milyen kutyát válasszanak. Az emberek és az állatok nyelvén egyaránt értő városi, lakótelepi lány végül párra lelt, és a közeli községben találtak egy megfelelő szélső portát, jókora parcellával. Négy menhelyes védencét átköltöztette az átalakításra váró ház udvarába, és kezdődhetett a munka. Varázslatos új otthonná vált a régi, lelakott házikó, udvarában egyre-másra gyűltek a befogadott állatok. Később sikerült még egy telket vásárolniuk a szántóföldekkel határos parcellához, így újabb kifutók és ketrecek kerülhettek a füves területre, még nagyobb kényelmet nyújtva a sorsára hagyott, immár negyven állatnak. Segítőik is akadtak, akik kivették részüket az állatok gondozásában, rendszeres sétáltatásában.
Én nem voltam könnyű helyzetben, amikor négylábú futótársat indultam választani a magánmenhelyükre, de Mirka olyan fekete, jámbor, de igen mozgékony társat ajánlott a figyelmembe, aki a rendszeres séták során már megtanult lábhoz igazodni, és első szóra visszatérni a gazdihoz. Jól nevelt volt, szocializált, nem bántott más állatokat sem soha. Látogatásaim során láttam, ahogy a fiatal család gyermekei is igazi állatbarátokká váltak, együtt nevelkedtek a négylábúak társaságában. A gazdira váró kutyákat így bátran ajánlhatták kisgyerekes családoknak is. Az egykor városi élethez szokott fiatalasszony megállta helyét a faluban, a párja sem vallott szégyent a kétkezi munkálatok során, törekvéseikben értő barátokra találtak új lakhelyükön. Időnként magam sem értem, hogy a kétgyerekes anyuka hogyan győzi a ház, a kert, a megannyi befogadott állat gondozását, de érzem, így kerek a világa, végre teljesült az álma. Életüket látva, a porta épülését, szépülését megtapasztalva úgy érzem, az életmódváltás jó döntésnek bizonyult.
Váltás a vírus alatt
Két unokatestvér története ez. Zsoltié és Zolié, akik annak idején együtt jártak alapiskolába, később szakiskolába is, az egyik kitanulta a kőműves, a másik a vízvezeték-szerelő mesterséget, de csak a közös rokonoknak, ismerősöknek segítettek be időnként házépítéskor. Később próbálkoztak még egy magáncégnél, de úgy érezték, ilyen alamizsnabérből nem tudnak sem autót venni, sem pedig családot alapítani és gondoskodni róla. Időnként gúnyolódtak a társaikon, akik korán megnősültek, gályáztak a cégben, végigfusizták a hétvégéket. Ők ennél sokkal szabadabb, kalandosabb életre vágytak. Összeszoktak már annyira, hogy külföldön próbáljanak szerencsét, és a vendéglátóiparban helyezkedtek el. Sört csapoltak, pincérként felszolgáltak, de segédszakácsként, mi több szakácsként is megállták a helyüket egy idő után, amikor ellesték a szakma fortélyait. Szabadidejükben utazgattak, bebarangolták a hegyeket, vagy vízre szálltak. A pandémia ideje alatt azonban egyik napról a másikra elvesztették az állásukat, a vendéglő tulajdonosa elsőként a külföldi segéderővel bontotta fel a munkaviszonyt, a helyieket igyekezett megtartani. Zsolti néhány napos tépelődés után azt ajánlotta Zolinak, utazzanak haza, vegyék fel ismét a munkaruhát, jó kis csapat lehetnének.
Több hirdetést is feladtak, néhány plakátot kiragasztottak, lassan, döcögve, de beindult a szekerük. Lakóházakban fürdőszobákat építettek át, régi családi házakban falazásokat, vízvezeték-cserét vállaltak. Először furcsának tartották, hogy újra hazai környezetben kell boldogulniuk, de a szerencse melléjük állt, amikor az egyik háztulajdonos közölte velük, hogy fel akarja újíttatni a nemrég vásárolt ikerházat, aztán túladni rajta jó pénzen. Hamar megalkudtak vele, a külföldön keresett kis vagyonkájukból összedobták az árát, és hozzákezdtek a saját porta felújításához, ahol mindketten külön-külön lakrészt építettek közös erővel. Nemegyszer összenevettek, hogy amikor külföldön dolgoztak, álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy egyszer majd odahaza lesznek háztulajdonosok, és visszatérnek a saját szakmájukhoz. Időnként előfordult, hogy hol Zsoltinak, hol Zolinak támadt mehetnékje, hiszen mindig arról győzködték egymást, hogy nem nekik való a földtúrás, az otthoni gazdálkodás. Később ez is megváltozott, mert a családalapítást követően már más gondolataik és egyúttal gondjaik is adódtak.
A váltás időnként olyan, mint amikor friss fuvallat érkezik az ember életébe. Segít abban, hogy felülnézetből lássuk, figyeljük meg az addigi történéseket, és átértékeljük törekvéseinket. Az sem szégyen, ha első nekirugaszkodásra nem jár sikerrel az ember, de ha jól dönt, a szerencse is mellé szegődik és a megfelelő emberek is rátalálnak!
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
