Százhat éve, 1916. július 1-én kezdődött el a világtörténelem egyik legnagyobb, és az első világháború legvéresebb összecsapása, a Somme-i csata. Öt hónapon keresztül, egészen november közepéig tartott a küzdelem, különösebb eredmény nélkül, több mint egymillió(!) emberélet árán.
A somme-i támadás célja a verduni harcokban vérző antant erők tehermentesítése volt. Már 1915 decembere óta tervezték a brit és francia stratégák a nagy nyugati offenzívát, de Joseph Joffre, az arcvonal francia főparancsnoka nem fogadta el a brit Sir Douglas Haig tábornok tervét, hogy a támadást Flandriában, a flotta támogatásával indítsák meg. A nagy antant hadművelet így végül a Somme folyónál indult, Haig vezetésével.
A németeket nem érte meglepetésként az első ágyúlövés. Hírszerzésük időben tudomást szerzett a készülő akcióról, bőven volt idejük és lehetőségük kiépíteni egy erős, többszörösen tagolt védelmi rendszert.
A javarészt angolokból álló antant erők, hétnapos tüzérségi előkészítés után, reggel fél 8 tájban indították meg a támadást egy 25 kilométeres széles frontszakaszon. A hadműveletekbe már a kezdetekkor hiba, sőt hibák sora csúszott be. A támadók egy nap alatt 60 ezer embert vesztettek, a jól kiépített német géppuskafészkek letarolták a brit és francia katonákat. A kudarcot látva a hadvezetés úgy döntött, a továbbiakban nagy, általános rohamok helyett több, kisebb méretű előretöréssel próbálkozik. Az egyik ír zászlóalj őrmestere így emlékezett:
Tőlem balra és jobbra katonák hosszú sorait láttam. Azután géppuskák kattogását hallottam a távolban. Mire megtettem még tíz yardot (9,1 m), úgy látszott, alig néhányan maradtak körülöttem, mire húsz yardot tettem meg úgy tűnt, magamra maradtam. Akkor engem is eltaláltak.”
Az új stratégia hozott is némi sikert, de a németek minden támadásra azonnali ellentámadással válaszoltak. A patthelyzet feloldását a britek új csodafegyverüktől, a tanktól remélték, ez volt a Mark-I-es. Abban bíztak, ez új lendületet ad majd az előrenyomulásnak azzal, hogy letapossa a gyalogság előrehaladását akadályozó szögesdrótokat, s elpusztítja az ellenséges géppuskafészkeket.
A páncélosokat először 1916. szeptember 15-én, Flers-nél vetették be, hatalmas pánikot idézve elő az ellenség soraiban. Első harci alkalmazásuk mégsem zárult egyértelmű sikerrel. A vonatra tett 60 tankból csak 35 jutott el a frontvonalig, és mindössze 24 jutott a németek közelébe. A kezdeti sokk után a németek is észhez tértek, módszeresen kilőtték a lassú, mindössze 6 km/óra sebességű monstrumokat.
Az offenzíva szeptemberben hozott némi sikert, a hónap végére az arcvonal jobb szárnyán az antant erők birtokba vették a kulcsfontosságú, a németek által erőddé kiépített Thiepval települést. Októberben megérkezett a csapadék, az özönvízszerű esők sártengerré változtatták a csatateret. Novemberben megérkezett az első hó is, mire Haig november 18-án beszüntette a hadműveletet.
A somme-i csatának nem volt győztese, a brit-francia erők egyetlen alkalommal sem tudtak tíz kilométernél többet előrenyomulni. Néhány települést ugyan meghódítottak a brit-francia csapatok, de az arcvonalat a küzdelem egyetlen pontját sem sikerült tíz kilométernél beljebb tolni.
A minimális eredmények hatalmas veszteségekkel párosultak.
Mintegy 400 ezer brit és 200 ezer francia, valamint félmillió német áldozatot követeltek a hadműveletek (a sérültek között is találni ismerős neveket, például a náci diktátor, Adolf Hitlerét). Ha volt bármi haszna az offenzívának, az legfeljebb annyi, hogy a Verdunre nehezedő nyomást sikerült enyhíteni. Egyes történészek szerint a hatalmas élőerő- és hadianyag-veszteségek, vagyis az anyagcsata során szerzett tapasztalatok elősegítették a szövetségesek későbbi győzelmét is.
Haig 1916. decemberében kiküldött hivatalos jelentésében így írt:
Verdun megkönnyebbült, a fő német erőket visszatartottuk a nyugati fronton, és az ellenség ereje nagyon jelentősen lecsökkent. E három eredmény bármelyike önmagában igazolja a Somme-i csatákat.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
