Számos nyelvészt csábít a hun nyelv rejtélye, és még többeket a hunok és magyarok kapcsolata: egy kínai professzor új kutatásai kapcsán beszélgettünk Pomozi Péter nyelvésszel, aki hangsúlyozza azt is: a nyelv és a gének között semmiféle törvényszerű összefüggés nincs.
Nyitókép: Attila hun király és Leó pápa találkozása a Képes krónika nyomán
Interjúalanyunk Pomozi Péter (1963) nyelvész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docense, a Magyarságkutató Intézet Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontjának igazgatója.
Érdekes cikket közölt pár hónapja az Ephemeris Hungarologica című tudományos folyóirat. A cikk címe: A proto-hun és hsziungnu szubsztrátum lehetőségéről magyar és jenyiszeji közös etimológiák alapján. Mit takar a laikusoknak talán kissé bonyolult, ám a hun-magyar téma miatt mégis érdekes cím?
A magyar-hun mondakör miatt, a magyarság különféle etnonimái miatt, és újabban a Turul-nemzetség vérvonalának megrajzolását célzó archeogenetikai kutatások miatt – utóbbi ígéretes és sikeres genom-szekvenálások a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjában folynak – ismét felfokozott figyelem övezi a hunokat, a hunok hatalmas sztyeppei nomád birodalmának történetét, a hunok genetikai származását és a magyarokkal való lehetséges genetikai kapcsolatának mértékét és formáit. Ebbe a felfokozott érdeklődésbe érkezett az MKI új tudományos folyóiratában, az Ephemeris Hungarologicaban megjelent kínai tanulmány.
Ennek címe valóban bonyolult, mivel a téma is az: ezúttal ugyanis nem eurázsiai géntérképről és haplotípusokról, hanem nyelvi kérdésekről esik szó.
Mik ezek a kérdések?
A hun nyelvről pár tucat, igen változatos alakokban fennmaradt személynéven kívül semmi releváns emlékünk nincs, mint ahogy recens hun korpusz sincs. Az ok egyszerű: ha nincs elegendő nyelvtörténeti adat egy feltételezett nyelv beazonosítására, akkor semmilyen, ma a világon beszélt nyelvről nem jelenthetjük ki, hogy az a hun közvetlen utóda, hiszen az előd-nyelvállapotról lényegében nem tudunk semmit. A kínai források hun közszavai az ősi kínai kandzsi-írás gyakorlata miatt csak művelődéstörténeti értékkel bírhatnak, hangalaki, jelentéstani, grammatikai fogódzót nem jelentenek. Ettől persze még érdemes a sinológia kínai-hun kutatásait jobban megismerni.
Mint említettem, a nyelvészetnek is adatokra van szüksége a kutatáshoz, ahogy minden más korpusz-alapú (Korpusz: adott nyelv adott időpontban használt változatára vonatkozó szövegek összessége – a szerk.) tudományágnak is. Van azonban a történeti nyelvészetnek több szellemes, rendkívüli nyelvtörténeti tudást igénylő, bár éppen a korpusz-soványság miatt meglehetősen hipotetikus módszere, amellyel a szénakazalban is meg lehet az elveszett tűt találni.
Az egyik ilyen módszer a nyelvi szubsztrátum-kutatás, amellyel az említett tanulmány szerzője, Gao Jingyi professzor is próbálkozik.
Caj Wenji visszatérése hsziungnu férjéhez, Song-dinasztia (1127–1279)
Mit jelent ez a bizonyos „szubsztrátum” kifejezés a nyelvészetben?
Szó szerint alsó nyelvi réteg, egy adott nyelv olyan nyelvi mélyrétege, ami valamely korábban beléolvadt nyelv – többnyire hangtani – hatását tükrözi.
Mit tudunk a szerzőről, Gao Jingyiről?
Gao Jingyi a pekingi Nemzetközi Tanulmányok Egyetemének intézetvezető professzora. Erről az egyetemről érdemes megjegyezni, hogy a világon itt oktatják egy intézményen belül a legtöbb idegen nyelvet és kultúrát.
A professzornak kiváló passzív tudása van magyarul, ezen kívül ismer más uráli nyelveket is: észtül például folyékonyan beszél, mivel éveket töltött kínai vendégtanárként Észtországban. Innen az ismeretségünk is: én 1993 és 1998 a Tartui Egyetem magyar vendégtanára voltam, nem mellesleg az azóta is létező magyar főszak szakmai megalapítója.
Gao professzorral tehát régi a kapcsolat, s mivel több kutatási témája is érdekes lehet számunkra, logikus volt, hogy megjelenjék munkásságának néhány eleme magyarul is. Ami persze nem jelenti azt, hogy ez nem generál vitát, hiszen meglehetősen bátor hipotéziseket fogalmaz meg írásában. A tudomány azonban a vitákban megy elébb.
A hunok egykori nyelvéről tehát gyakorlatilag semmit sem tudunk. Mit tehetünk, ha egy nyelv történetéről nincs nyelvtörténeti adat? Mi a kínai professzor központi állítása?
Ha az eurázsiai sztyeppe legnagyobb nomád birodalmait nézzük, azok minden bizonnyal soknyelvű közösségek voltak. Míg a magyar nyelvről rengeteg történeti adatunk van, és ma is beszéljük, a hun nyelvvel nem ez a helyzet.
Elvben persze, épp a hun nyelvről szóló érdemi adatok hiánya miatt az sem elképzelhetetlen, hogy a hun előkelők nyelve a birodalom egyik olyan nyelve volt, amelyet ma is beszélnek valahol, ez azonban olyan elméleti lehetőség, melyre képtelenség tudományos választ adni.
Maradnak tehát azok a módszerek, amiket Gao is alkalmaz. Azaz azon nyelvek közös szubsztrátumainak kutatása, melyek történeti areális – nyelvi övezeti – és nyelvtörténeti megfontolások alapján kapcsolatban álltak-állhattak a hunokkal.
Az nem kérdés, hogy az ősmagyarság legkésőbb a 4. században a dél-uráli átjáró táján kapcsolatba kerülhetett velük. Gao történeti areális feltételezése az, hogy a paleosziberiai nyelvcsaládokba tartozó jenyiszeji nyelvek történeti kapcsolatban lehettek a hsziungnukkal.
A magyar ó/-ava tőváltakozás rendszerszerű megfelelőjét állapítja meg a jenyiszeji nyelvekben. (Vö. tó : tava, hó: hava, só: sava.) Figyelemre méltó, hogy ez a tőváltakozás nem tűnik urálinak. Abban már vitáznék a szerzővel, hogy a tőváltakozás vagy maguk a szavak származhatnak-e közös szubsztrátumból.
Gao Jingyi
Mi az ön véleménye a nyelvrokonság-géntérkép-etnikum „őstörténeti háromszög” viszonyáról?
Ha az őstörténetet, mint összetett kérdéshalmazt nézzük, annak kétségtelenül releváns része az összehasonlító nyelvészet, a régészet és a 21. századi archeogenetika is. Én azonban minimum négyszögről beszélnék: egy etnikum őstörténetének kutatásában az összehasonlító folklór, beleértve a népzenekutatást is, hasonlóképp fontos.
Ez a fajta inter- vagy transzdiszciplináris közelítés egyébként nem új, az uralisztikában már jó harminc éve az ún. Roots-programnak is voltak interdiszciplináris őstörténeti céljai, más kérdés, hogy akkoriban ez az általános szkepszis miatt nem kapott akkora figyelmet, mint ami megillette volna.
Fontos azonban tudatosítani, hogy nyelv és gének, gének és nyelv között semmiféle törvényszerű összefüggés nincs.
Lehet, hogy azzal a tót atyafival, akivel bornírtsága miatt pár éve Selmecen élénk történeti vitába keveredtem, teljesen azonos a haplotípusunk. Az anyanyelvünk és az identitásunk jóval kevésbé volt hasonló.
Az interdiszciplinaritás tehát nem azt jelenti, hogy a régész hirtelen nyelvésszé válik vagy fordítva, hanem azt, hogy az eltérő tudományterületek össze- vagy épp széttartó őstörténeti eredményeit időről időre érdemes interdiszciplináris keretben elemezni és összegezni.
Ha jól értem, valójában egy igencsak izgalmas tudományos hipotézisről van szó. A tudományos közeg mit szól a felvetéshez?
Különböző nyelvek közös nyelvi szubsztrátumainak kutatása elfogadott nyelvi módszer. A német Veenker még az 1960-as évek végén kimutatta, hogy az orosz nyelv más szláv nyelvektől eltérő egyes alak- és mondattani jelenségei, mint például a nominális mondat, uráli szubsztrátumok lehetnek, és ennek, oroszországi nyelvi-etnikai történetét vizsgálva, minden történeti alapja megvan.
Más kérdés, hogy a jenyiszeji-magyar közös szubsztrátum hunnak nyilvánítása bátor lépés, és Gao ezen és újabb hun szubsztrátumkutatásra irányuló tanulmányai, etimológiái nyilván élénk vitát generálhatnak majd. Ez azonban teljesen természetes, mint ahogy az is, hogy számos nyelvészt csábít a hun nyelv rejtélye.
Ezért a történeti nyelvészet minden „trükkjét” bevetik, hogy megtudjanak végre valami érdemlegeset róla.
Pomozi Péter
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
