A Gombaszögi Nyári Tábor nekem idén már harmadik alkalommal a „mindenki mindenkit ismer valahonnan” beszélgetések csattanóját adta, ahogy hosszú ölelkezések élményét is, mert ott aztán a járda peremén nem egy kőre, hanem az ismerős tyúkszemére lépett az ember, aki aztán sikítozva ugrott a nyakunkba, természetesen fájdalmas örömében.
Az ötéves fiam egy fakardot könyörgött ki tőlem az első napon, na de nem azt a kisebb, aranyos változatot, hanem igazán délceg vitézhez valót, méreteset, emiatt veszélyeset. Onnantól, hogy kézbe vette, el sem engedte, és attól a pillanattól kezdve más dolgom sem volt, min figyelmeztetni: légyszi, vigyázz, megütötted a nénit, húzd be, megkarcolsz valakit, most inkább add nekem, míg fel nem nyársalunk valakit! Később kiderült, a gyerekem a táborban azzal lett azonosítva, hogy ott megy az a kissrác, akinek a kardjába tegnap beleakadtam. Utólag is elnézést mindenkitől!
Amikor a gyerekek hasábját rendeltem, akkor figyeltem fel két ifjú hölgy ismerős hangjára, akik mögöttem sorakoztak. Mikor megfordultam, felismertem a két arcot, tudtam, egy olyan iskolai mediációs foglalkozáson találkoztam velük, amelyet támogatással tudtunk egy projekten belül megvalósítani. Alig egy órával később, a híres lengőhíd szájánál, szemtől szembe találtuk egymást, és beszédbe elegyedtünk. Bár a foglalkozások alatt a Covid miatt maszk takarta az arcunkat, a szem nem változik. Az arcmemóriám remek, de a nevekkel gondban vagyok, úgyhogy újra bemutatkoztunk. Könnyen barátkozom, hamar elmesélték, mivel engedték őket útnak a szüleik: az óvó anyai intelem, hogy ne fogyasszanak alkoholt! Szelíden mosolyogtunk. Abban a pillanatban valahogy ösztönösen kijött belőlem, hogy ha szükségük lenne rám, itt leszek valahol.
Két nap múlva, amikor még javában tartott a buli, de én már a saját falumban segítettem a polgármesternek díszpolgárt avatni, jött is az üzenet: ott vagyok-e a fesztiválon? „Nem, de írja le, miben segítsek!” – válaszoltam. Megnyugodtam, miután visszaírt, hogy nem sürgős bajt kell oldani, szerelmi ügy. Kétségbeesés érződött a sorok között. Csak beszélnie kellene valakivel, mert nem tudja, hogy legyen, írta. Két napra rá online beszélgettünk, mert messze lakik. Jó volt őt látni az otthona biztonságában. Mesélt. Szomorúan azt hajtogatta, hibázott, és elesettnek tűnt. Hallgattam. Nyugtattam, hogy nincs olyan, ami új a nap alatt, higgye el, semmi miatt nem ítélkezem. Csak kérdeztem. Csak az ő érzéseiről, az ő igényeiről, az ő megéléseiről. Fontos számára, hogy tisztában legyen a benne zajló folyamatokkal. Előjöttek a félelmek: mi van, ha valamit végleg elveszít, ami jó volt?! A múlt időn van a hangsúly – arra kérdeztem vissza, mikortól nem jó?! Kiderült: hosszú hónapok óta. Mondhatnám: banalitás az ilyen eset, ahhoz képest, milyen tragédiák közt élem a szakmai életem, de nem az! Kétségbeesés, tehetetlenség, önmarcangolás nagyon fiatalon. Ezek az érzések válnak az alulértékeltség táptalajává, aztán jönnek a megkérdőjelezhető döntések. Gyorsan átgondoltam, mi is ilyenkor a legfontosabb. Megerősítettem benne a gondolatot, hogy joga van hibázni, fog is, és ezért vállalni kell a felelősséget, akár a károkat is neki kell majd megélnie, elviselnie, és ez is rendben van, mert ezáltal tanulunk alázatot, türelmet, mély szeretetet. Ennek tudatában hallgatnia kell arra is, ami benne zajlik. Őszintének lenni, akkor is, ha az észérvek mást mondanak – ebben a korban azért fontos, mert még keresi önmagát. Azt mondta, megkönnyebbült a beszélgetés végén, valamit megértett. Hálás volt az időmért, én meg a bizalmáért (a részleteket azért nem írom le, mert a titoktartás kötelez).
Gombaszögöt a következő történetek jellemzik leginkább. Durica Katival nagyon jó barátok vagyunk, a lányomat a fia tanította a tábor alatt sakkozni, a legkisebbje pedig igazi amazon, de két nap után megengedte, hogy a karomba vegyem, el sem hittem! Katival volt egy közös meghirdetett programunk, ahol egymást faggattuk, ő a mediációról, én meg a béranyaságról kérdeztem (erről szól a legújabb könyve), és sokat meséltünk a megélésekről. Utánunk egy újabb téma következett, amelynek a moderátora az én öcsém volt. S láss csodát, a beszélgetőtársa Simon Attila, a volt történelemtanárom volt, aki az egyik legmeghatározóbb tanárom volt nem csak a gimiben, ma pedig tanszékvezető és a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója. „Itt kell találkozni – mondtam neki –, egymást váltjuk a színpadon.” Megöleltük egymást, évekkel ezelőtt letegeződtünk, majd ő azt mondta: „Követem az írásaid az Új Szóban, most is olvastalak.” „Köszönöm” – mondtam, s átjárt a büszkeség.
Úton hazafelé érkezett a hír: újra kaptunk támogatást az iskolai mediációs projektre.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
