Kitekint� a zsid� migr�ci�r�l

Ez a visszatekintő részlet természetesen nem egy manapság napvilágot látott könyvben szerepel, ilyen dolgokról 1945 óta „nem illik” beszélni (meg hát az országunk sem akkora már), és nincs ez másképp a jelenkori „jobboldali, keresztény” Fidesz-kurzus alatt sem.

Sőt, maga Köves Slomó mondta el büszkén legutóbbi interjújában, hogy Orbán Viktor miniszterelnök „kiemelt figyelmet fordít” a magyarországi zsidó közösségre, és „a zsidóság mint ethosz átlagon felül érdekli”. Önmagában ez nem új keletű információ, Orbán (és gesztusai) már többször jelezték, hogy itt tényleg „többről van szó”, mint az az alapvető és elvárt filoszemitizmus, amely nélkül európai kormányerő manapság nem is létezhetne, a Fidesz „zsidópolitikája” gyakran még az előző éra hozzáállását is felülmúlja, pedig magyarázni sem kell, hogy már az is messze eltért a megfelelőtől.

Azonban van itt még valami, ami a fenti idézet nyomán fontos. Noha a történelem önmagát soha nem ismétli teljes mértékben, bizonyos helyzeteket, hasonló politikai-társadalmi-gazdasági kérdéseket teremthet, amely alapján néha tényleg délibábszerű ismétléseket vélhetünk felfedezni. A zsidó migrációval kapcsolatos fenti gondolatokat Bosnyák Zoltán vetette papírra 1942-ben, A magyar fajvédelem úttörői című munkájában. A kötet hiánypótló módon mutatja be, hogyan is jutottunk el a feszültségekkel teli XX. század első feléig és miért is volt akkora ellentét magyarság és zsidóság között. A „mult század” az ő olvasatában természetesen a 19. századot jelenti, a zsidó migráció pedig pontosan onnan jött, ahonnan a háború nyomán most is. Nem mellesleg, itt vetődik fel az a kérdés, hogyha a németek a második világháború során „mindenki kiirtottak” a szóban forgó térségben, mégis kiknek a leszármazottai azok, akik Magyarországra is özönlenek.

Amíg a 19. századi zsidó migráció egy több évtizedes folyamat volt, melyet ugyanúgy okozott sokak nemtörődömsége, mint a már akkor is korrumpálódott magyar politikai elit kártékony magatartása (nincs új a nap alatt), addig ez a jelenlegi észrevétlenül, jelenleg a háború leple alatt zajlik. Persze akkortájt még az ellenállás is jóval nagyobb volt a mostaninál, manapság már az is nagy szó, ha egyáltalán fel meri valaki vállalni, hogy figyelmeztessen erre a régi-új veszélyre, vagy egyáltalán szóba hozza azt. Biztosan állítható például, hogy a csendben felhúzott balatonőszödi kóser faluról még azok közül is sokan nem hallottak, akiknek amúgy „nem tetszene” a dolog. Persze ez a falu – papíron legalábbis – ideiglenes hely az Ukrajnából érkezett zsidóknak, akik elméletben vissza akarnak térni, ha békére kerül sor (az persze fel sem merült bennük, hogy esetleg harcoljanak annak az országnak az oldalán, amely folyamatosan pumpolja beléjük a pénzt, de mindegy), de nyilván senki nem fogja kényszeríteni őket, hogy valóban vissza is térjenek Ukrajnába. A kóser falutól függetlenül, Magyarország jelenlegi állapotában teljesen nyitott a zsidó betelepülők előtt (is), a migráció mint procedúra pedig a korszak követelményeinek megfelelően pedig fel is gyorsult, az „új hazában” való érvényesüléshez már nincs szükség generációkra, kitaposott utakra, mint a 19. században volt. Bizony, hiába hisztizik az EP-bizottság, a hazai „zsidó reneszánsz” valóban létezik, ezt pedig az „érintettek” tudják a legjobban. Persze az a „toleráns atmoszféra” leginkább annyira Orbán Viktor érdeke is, mint a zsidóságé, hiszen a miniszterelnök így pont azokra támaszkodhat leginkább, akiknek a szava manapság „igazán számít”. De ismét vegye át a szót még egy kis ideig Bosnyák Zoltán:

No, hátha kétszer ugyanabba a folyóba nem is lépünk, gondolom, senkinek nem kell magyarázni a hasonlóságokat, habár 2022-ből nézve, ha Bosnyák szerint akkoriban nehéz volt az ellenállás, kíváncsi vagyok, mit mondana a jelenlegi helyzetre, ha egyáltalán lenne ideje bármit mondani, mielőtt agyvérzést kap.

Sokan és sokféleképpen szokták jellemezni az Orbán-rendszert, sokszor egyszerre vádolják „szélsőjobboldalisággal” és kádári nosztalgiát kínáló retró-kormányzással. A „hibrid rezsim” fogalmat pedig általában azok szokták ráaggatni, akik bár „diktatórikusnak” érzik az Orbán-rendszert, nem tudják megfeleltetni azt teljes és megnyugtató mértékben a „fasiszta diktatúrákkal”, így jobb híján kitaláltak egy új fogalmat, amely mentén lehet mutogatni. Paradox módon az elnevezés – ha nem is az eredeti értelemben – de tartalmaz némi igazságmagvat. Az Orbán-rendszer az összes, kiegyezés óta létrejött, hosszabb időt megélt politikai berendezkedésből magába szívott valamit, általában a rosszakat. Így például magával hozta a dualista időszak „nemzeti alapon filoszemita” hozzáállását, amit aztán a 30-as évek közepéig Bethlenék átmentettek a Horthy-korszakba is, mindaddig, amíg az nem vált végleg tarthatatlanná. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a két rendszer a párhuzam mentén egy az egyben megfeleltethető egymással, vagy, hogy teljes mértékben azt akkor lejátszódott folyamatokat éljük újra. Természetesen a terepasztal azóta sokat változott, csak nem a mi javunkra, a 19. század antiszemita politikája (vagy ellenállása, ahogy tetszik), pedig jóindulattal is csak nyomokban fedezhető fel manapság.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info