A mi öregjeink és mi is leszámoltunk már minden Nyugattal kapcsolatos illúzióval
Most egy pillanatra csukják be a szemüket, és képzeljék el, hogy Magyarországon bírókat támadnak meg az utcán vagy az étteremben, mert úgy érzi a „nép”, hogy azok a bírók igazságtalan, de nekik semmiképpen sem tetsző ítéleteket hoztak.
S ha ezt elképzelték, akkor azt is képzeljék mellé, hogy Magyarországon mindenféle „aktivista szervezetek” nyilvános felhívásokat tesznek közzé, amelyekben pénzt ígérnek (nagyjából százezer forintot) azoknak, akik felhívják őket, ha látják valahol azokat a bizonyos bírókat, és jelentik tartózkodási helyüket (éttermet, színházat, mozit, taxit, kocsmát, bármit). Mindezt azért, hogy az aktivisták oda tudjanak sietni, és bántalmazhassák, inzultálják, zaklassák, megszégyenítsék, megalázzák a nyilvános helyen tartózkodó bírót.
És képzeljék el azt is, hogy Magyarországon nevezett bírók lakásait, házait rendőröknek kell védeni, máskülönben a „nép” beláthatatlan és felfoghatatlan cselekményekre ragadtatná magát.
Ha mindezt sikerült elképzelniük, nyilván kitalálták, milyen következményekkel járna mindez. Mármint Magyarországon. Brüsszelben válságstáb jönne létre, elindulna a világ összes cikkelye szerinti eljárás, működésbe lendülne az egész sóhivatal, minden frusztrált, elhülyült EP-képviselő követelné Magyarország kizárását, felszántását, sóval behintését. És ha ez történne Magyarországon, akkor életükben először (és utoljára) a brüsszeli idiótáknak (vö.: Manfred Weber) még lenne is némi igazuk. De Magyarországon ilyen nincs.
Ilyen az Amerikai Egyesült Államokban van. Olvassák csak:
Megfélemlítés: Amerikában már pénzt fizetnek azért, ha valaki pontosan megmondja, hol vannak a legfelsőbb bírák.
A cikk így folytatódik: „Fejpénzt fizet egy liberális washingtoni csoport azoknak, akiknek hiteles információik vannak az amerikai legfelsőbb bíróság tagjainak pontos hollétéről. A Business Insider cikke szerint a csoport kifejezetten azokra a bírákra vadászik, akik úgy döntöttek: érvénytelenítik az évtizedekkel ezelőtt meghozott, úgynevezett Roe kontra Wade döntést, amelynek értelmében mostantól az egyes tagállamok döntik el, hogy betiltják-e az abortuszt vagy sem. […] Ennek egyik állomása a már említett csoport, amelyik arra állt rá, hogy gyakorlatilag »levadássza« a legfelsőbb bíróság tagjait, és ahol ők felbukkannak, oda rögtön tüntetőket küldjön” – írja a Világgazdaság.
Így történt múlt szerdán is, amikor Washingtonban egy kisebb csoport vett zár alá egy éttermet, amelyben Brett Kavanaugh bíró vacsorázott. Ő volt az egyik a négyből, aki a Roe kontra Wade döntés eltörlése mellett tette le a voksát.
„Washingtoni vendéglátósok és munkások! Ha bárhol meglátjátok Kavanaugh-t, Alitót, Thomast, Gorsuchot, Coney Barrettet vagy Robertset, azonnal írjatok ránk a részletekkel. Igazolt infó esetén rögtön ötven dollárt utalunk, és további kétszázat, ha még a helyszínen találjuk őket harminc perccel az üzenetetek küldése után!” – írta a ShutDownDC nevű csoport, amelynek több mint 23 ezer követője van a Twitteren.”
Akár át is ugorhatnánk az egészet, mert valóban: kit érdekel, hogy a polgárháború szélén tántorgó, minden méltóságát, tartását vesztett, széthulló amerikai társadalom amúgy mit művel?
Ken Barbie-vá operáltatja át magát éppen, Barbie meg Kenné, mialatt minden nap tömeggyilkosságot követ el valahol valaki, egy agyhalott nyomorult, akiből lehetett volna valaki, valaki, aki hasznos, de nem lett, mert oda született, ahova. Valójában ezek a tömeggyilkosok a leghatásosabb, legfontosabb érv az abortusz mellett. Több meg nem is nagyon van. De ez sem a mi problémánk. Ellenben – és ez fontos ám, még ha elsőre nem is látszik annyira – ami most ott történik, s ami egyszersmind a mi illúzióvesztésünk fájdalmas, ugyanakkor szükséges és felszabadító időszaka, szóval mindez alkalmat ad arra, hogy gondolkodjunk kicsit. Gondolkodjunk jövőről, múltról, világról s a teendőkről. Gondolkodjunk és olvassunk. Az mindig sokat segít.
Vegyük elő például Émile Faguet francia irodalomtörténész (született 1847. december 17-én, La Roche-sur-Yon, meghalt 1916. június 7., Párizs) A kontárság kultusza című művét (Franklin Társulat, Budapest, 1919., fordította: dr. Szánthó Gyula), és üssük fel az Egyéb kontárság című fejezetnél (101. oldal). A mester egy helyütt Montesquieu-t idézi. (Vajon a ShutDownDC nevű csoport, amely bírákat szeretne inzultálni, hallott már valaha Montesquieu-ről? És a 23 ezer követőjük? Nem. És még egy nem.) Szóval Montesquieu: „Az embereket különböző dolgok irányítják. Az éghajlat, a vallás, a törvények, a kormányzat alapelvei, a megtörtént dolgok példái, az erkölcsök, a különböző modorok, amelyekből végeredményben kialakul a korszellem. […] Az erkölcsök képviselik a törvényeket, a különböző modorok pedig az erkölcsöket.” Tudom én, ez így kissé talán bonyolult (amúgy nem az, csak hát manapság a TikTok a befogadás mértékegysége), de versbe szedve talán könnyebben megy: „[…] Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” Drága Berzsenyink. A niklai remete. Ő is tudta.
Hát, hogy is mondjam… A tiszta erkölcs megveszett, a (nyugati) világ megveszett, s így készül „ledűlni”.
De ne intézzük el ilyen egyszerűen, nem lenne méltó hozzánk, hiszen mi az illúzióinkkal számolunk le éppen, akkor adjuk meg a módját, a fenébe is. Úgyhogy nézzük tovább Faguet mester gondolatait! „Nagyon kellemes kormányzat az, ahol egyenlőség uralkodik úgy az egyenlőtlen, mint az egyenlő dolgok közt. Tehát amidőn egy demokratikus államot, melyet a szabadság emésztő szomjúsága emészt, rossz pohárnokok kormányoznak, akik a szabadság borát neki egészen tisztán töltik és itatják egészen a részegségig, ha ekkor a kormányzók nem tanúsítják vele szemben azon szolgálatkészséget, hogy annyi szabadságot adjanak neki, mint amennyit kíván, akkor a nép bevádolja és megbünteti őket, azon ürügy alatt, hogy árulók, akik oligarchiára törekesznek… kérkedik az egyenlőséggel s tiszteletben tartja azt az egyenlőséget, amely a hatóságokat a polgárokkal zavarja össze. Lehetséges-e ezután, hogy egy ehhez hasonló államban a szabadság szelleme mindenre ki ne terjedjen?”
Talán nem nehéz felismerni, talán mi itt, Közép-Európában még képesek vagyunk annyi tisztánlátásra, hogy világos legyen: Nyugaton ma „rossz pohárnokok kormányoznak”, akik részegségig itatják szabadsággal a polgáraikat, illetve dehogy szabadsággal – csak a szabadság pótlékával, látszatával, fröccsöntött, műanyag szabadsággal.
Már Barbie és Ken a fröccsöntött, műanyag szabadság és az ezzel szükségszerűen együtt járó ízléstelenség legtökéletesebb szimbóluma volt. De most ugrottunk lefele néhány grádicsot pokol felé utunkban.
Ugyanis Kent éppen átoperálják Barbie-vá, Barbie-t meg Kenné.
„[…] Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!” Petőfi Sándor írta s hagyta ezt ránk örökül. Tessék mondani, akkor ez már az? Ez lenne a Kánaán?
Faguet mester pedig Arisztotelész egyik fontos gondolatát idézi: „A kiélezett állapotú demokrácia azonos a zsarnoksággal.”
És akkor, most őszintén: lehetséges-e egyáltalán ennél a mai Nyugatnál kiélezettebb állapotú demokráciában élni? Nem. Nem lehetséges. Akkor viszont itt vannak a következmények. A kiélezett demokrácia zsarnokságában a plebs bírákat üldöz és fenyeget. A rettenetes tömeg megvet minden normalitást. Mindent, ami „nem mai”, nem „modern”. Az iszonytató tömeg végképp eltörli a múltat (már megint). A borzalmas tömeg nem tisztel semmit és senkit. Sőt a tiszteletet egyenesen önkorlátozásnak érzékeli, azt pedig nem tűri, hiszen részegségig itatták műanyag szabadsággal.
Az ilyen „demokrácia nem szereti a tiszteletet, félve, hogy ezen érzelem nem csupán őreá, de másokra is ki fog terjedni. De hát mit kíván magának?
Egyáltalán nem a tiszteletet, hanem a hevületet, a szenvedélyt, a szeretetet, a hódolatot. Mindenki szereti, hogy olyan érzelmekkel viseltessenek iránta, amilyeneket önmaga érez.
A tömeg nem tisztel, hanem szeret, felhevül, lelkesedik, fanatizálódik; s még azt sem tiszteli, akit szeret.”
S akkor forduljunk Kanthoz – Faguet is ezt teszi: „Kant, az azon általa felvetett kérdésre: mi az, aminek engedelmeskedni kell, milyen bennünk lévő kritériumban ismerjük fel azt, aminek engedelmeskednünk kell – azt felelte: annak kell engedelmeskednünk, ami bennünk tiszteletet parancsol, és nem parancsol a tiszteletnél egyebet.”
A Nyugat tömegtársadalmai éppen ezért nem engedelmeskednek már semminek és senkinek. Hiszen képtelenek a tiszteletre. Nem engedelmeskednek semminek és senkinek, de mindenkinek parancsolnak és állandóan követelnek. Politikai osztályaik pedig rettegnek ettől a rettenetes tömegtől, és az ezt a tömeget kiszolgáló, minden valódi értékkel és minden tisztelettel leszámoló tömegmédiától.
És ezt az egész borzalmat, ezt a zsarnokságot becézgetik demokráciának, babusgatják európai értékeknek, miközben szűkölve rettegnek a holnaptól, s egy háború árnyékában pont olyanok, mint a Brian életében a Júdeai Nemzeti Front elit öngyilkos alakulata. Szegény Brian, nem is tud mást mondani odafönt a kereszten, miután az öngyilkos alakulat szíven szúrja magát előtte, minthogy „hülye buzik”. De ez is mindegy. Hiszen perceken belül betiltják majd a Brian életét is, a nevetést is, minden normalitás maradékát, meg a két lábon járást.
Molnár Tamás még 1992-ben írt egy cikket a Crisis Magazine június 1-jei számába, Don’t go West Young Man címmel (Ne menj nyugatra, fiam). Ebben a következőket írta:
„Segíthet-e mindebben a Nyugat? Ezeréves történelmük megkeményítette a magyarokat, eléggé realisták tehát ahhoz, hogy kételkedjenek ebben, sőt még abban is, hogy van-e erre őszinte szándék. Mitterrand egyetlen gondja az, hogy meggyengítse Németországot, a balkáni felfordulásért szembeszökő London felelőssége, Washingtonnak a közel-keleti olaj miatt fő a feje, Moszkva és Kijev keze pedig ott van az atomfegyverek bevetésének indítógombján. Más szempontból a Nyugat nem mutat érdeklődést, de nem is mutatott 1500 óta, amikor az Oszmán Birodalom uralma alá hajtotta a térséget. A magyaroknak egyszerűen nincsenek illúzióik, és a nyugati ígéretekkel kapcsolatban akasztófahumorral telített tréfák terjednek az országban. Az idősebbek nem olyan szkeptikusak: él még bennük a hajdani Párizs, Zürich, Berlin és Róma iránti nosztalgia. A fiatalabbak örömmel veszik, hogy kinyíltak a határok, hogy a nyugati egyetemek és laboratóriumok megannyi ösztöndíjat kínálnak, hanem aztán azzal a hírrel térnek haza, hogy persze, ezek odaát gazdagabbak, de nem jobbak nálunk, kényelmük pedig megrontó és lealacsonyító. Szép lassan kiegyensúlyozott álláspont kezd magának utat törni, az pedig így szól: »Indulj nyugatnak fiam, de ne maradj sokáig!«”
Nos, hol van már 1992? Sehol. S a Nyugat azóta ezerszer rosszabb állapotban van. S a mi öregjeink, továbbá öreggé lett önmagunk is leszámolt minden Nyugattal kapcsolatos illúziójával.
„Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált. / Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.”
Ez maradt nekünk. Ha ez remény.
Bayer Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
