Miközben az Európai Parlamentben már az utolsó simításokat végzik az újabb Sargentini-jelentésen (Sargentini 2.0), a magyar miniszterelnököt felkérték, hogy az augusztus 4-én Dallasban tartandó CPAC-konferencián mondjon nyitóbeszédet.
Az EP következő, hazugságokkal telitömött vádiratának előadója egy bizonyos Gwendoline Delbos-Corfield nevű zöldpárti képviselő lesz (egyébként teljesen mindegy, ki adja a nevét ehhez a piszkos munkához). A mások véleményét és értékrendjét mindenek fölött tiszteletben tartó neoliberális-újmarxista világmegváltók célja: kiadni az ukázt az Európai Bizottságnak, hogy vegye el Magyarországtól a helyreállítási alapból neki járó pénzt (amit minden tagállam megkapott vagy meg fog kapni). Magyarán, hogy a Bizottság folytassa Magyarország kiéheztetését.
Ennél az EP-s kínlódásnál humorosabb sztori még májusban történt, valamikor az első cseresznye- és olajembargó-érés előtt. Daniel Freund (ugyancsak zöldpárti képviselő) felszólította Charles Michelt, az Európai Tanács elnökét, hogy tartsa távol Orbán Viktort az üléstől, de legalábbis ne tűzze napirendre az olajembargó ügyét. Ötlete nem sok sikert aratott.
Szemmel látható, hogy a vándorcirkusz porondján mindig történik valami nagyon-nagyon fontos dolog, ám mind közül a legfontosabb, hogy a magyar miniszterelnököt földeljék már el, ha lehet, a házba se engedjék be, mert úgy nem lehet birodalmat építeni, hogy nincs meg az „egység”! Magyarországot pedig térdepeltessék kukoricára.
Mert mégiscsak hallatlan, hogy egy szuverén, az európai demokráciát, értékeket és békét erőn felül védelmező demokratikus ország miniszterelnöke ellent mer mondani Európa sírásói akaratának.
Ehhez képest Orbán Viktort most a világ legnagyobb és legbefolyásosabb konzervatív rendezvényén, a közel ötven éves múltra visszatekintő CPAC-en látják szívesen, amelyen az induláskor Ronald Reagan volt az első szónok. Nem is tudom, miért jut folyton eszembe a német konzervatív politika nagy öregjének, Helmuth Kohlnak az esete, akinek a temetésén a búcsúbeszédet a család akarata szerint ugyancsak Orbán Viktornak kellett volna mondania, ha meg nem szorongatják a családot Németország újmarxista-neoliberális fogdmegjei.
A CPAC-ről csupán annyit jegyezzünk meg, hogy azt az Amerikai Konzervatív Unió szervezi, amely a legbefolyásosabb konzervatív érdekképviselet az USA-ban, és első európai kongresszusát Budapesten tartotta.
„Nyilvánvaló, hogy a CPAC Hungaryn elhangzott Orbán-beszéd óriási visszhangot váltott ki világszerte a konzervatív táborban. Magyarország miniszterelnökének jelenléte a dallasi CPAC-en pedig mutatja a magyar jobboldal erejét és befolyását” – nyilatkozta Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója a hírt kommentálva.
De ha Szánthó Miklóst elfogultnak tartanánk, nemrég a CNN amerikai hírtelevízióban hangzott el valami hasonló. A Szijjártó Péter magyar külügyminisztert szívatni akaró riporter feltette a kérdést: „Mit gondol, hol van az önök szerepe Amerika konzervatív szárnyának az erősítésében?” Szijjártó mosolyogva válaszolta: a magyar jobboldal együttműködik az amerikai jobboldallal. Mindazonáltal megtisztelő, hogy Magyarországot olyan országként emelik ki, amely befolyásolni képes az Egyesült Államok belpolitikai helyzetét.
Valószínű, hogy ezt a bizonyos Gwendoline Delbos-Corfieldet úgy fogják a jelentés felolvasása után ünnepelni, mint egy római hadvezért a gótok fölött aratott győzelemből jövet. A meghatottságtól és önmaga nagyszerűségétől zokogó Sargentinit is összevissza csókolták a hasonszőrűek. Aztán sok eredménye nem lett a nagy győzelmüknek.
Míg a jelentések és a szégyenletes (olykor elcsalt) szavazások futószalagon jönnek-mennek, addig a magyarországi jobboldal tényleg kilépett a világ színpadára, és meghatározó erő lett Európában.
A Gwendoline-félék, a Weberek, Timmermansok, Leyenek, Tuskok, Junckerek, Schulzok és a többiek pedig az utókor szemében megmaradnak az európai politika kisinasainak.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
