A Biblia eleje kijelentés sok mindenről. A mindenségről és benne kozmikus otthonunkról. A világ és a Föld, s fajunk teremtéséről. Rendszer szemléletű gondolkodásunk szerint szinkronban a Tejútrendszer és a galaxisok megalkotásával. A teremtésbeli sajátosságokat mi is megfigyelhetjük.
Teremtésteológiai realitás a Biblia első szava: kezdetben – mert hogy van kezdete a teremtésnek, ahogyan már a mai fizika a nagy ősrobbanással feltételezi. Nem személytelen önfejlődés, nem véletlenszerűségek kivételes egybeesése földi létünk, hanem személyes alkotás: Isten (1Móz 1,1) teremtette az eget és a földet.
Nem részmunkát végzett a mindenség műhelyében Isten, hanem mindent összefüggésében, ahogyan a gyermek fújja a lufit, s annak rajzolatai egyszerre nőnek vagy kisebbednek.
Isten jelenlétének, kreatív jelenlétének biztos jele: Lelke és szava. Lelke lebegett a vizek fölött, a kaotikus anyagnak roppant kavargásában a törvényalkotó szelleme működött (1Móz 1,2). Nem néma princípium, személytelen erő, hanem beszélő, kommunikáló valóság Ő, mert így szólt: Legyen világosság! (1Móz 1,3). És nem csak beszélő Istenként alkotott, hanem appercipiáló, látó, mérlegelő Teremtőként: Látta Isten, hogy a világosság jó (1Móz 1,4), s mérlegelése, ítéletalkotása látása alapján: jó – tehát szép és hasznos (esztétikai és funkcionális értékelés az övé egyszerre, a bibliai alapszó szerint).
A világ célszerű, funkcionális, embernek alkalmas hellyé formálása után megteremtette az embert a maga képmására (1Móz 1,27), azaz gondolkodó, látó, értékelő, szeretetre méltó és képes személlyé.
Úgy alkotta meg a földi létkereteket, hogy Őneki is kedve teljék benne. Szellős alkonyatkor sétált Isten a kertben (1Móz 3,8), mint a kertész napi munkálkodásának nyugtázására, s a következő teendők számbavételére. Nyilván nem fizikai sétálást, jelenlétet értünk ezen, hiszen a véges nem fogadhatja be a végtelent, ahogyan eleink tanították (finitum non capax infiniti). Az alkotásban nem fizikailag van benne az alkotó, miként a vázában sincs benne fizikailag a művész, de jelenlétszerűen, szellemileg igen. Lenyomatként. Arra választotta ki Isten, a Creator az általa alkotott Földet, hogy abban kedve teljék, ezért a szellős alkonyat kifejezés.
Ma már tudjuk azt a csodálatra indító tényt, hogy milyen elképesztő fizikai törvényszerűségek, milyen szuper intelligens irányító értelem működik abban a fenntartható kozmikus rendben, ami Naprendszerünk, Tejútrendszerünk, s felfoghatatlanul számos extra-galaxis komponistája és karmestere által jött létre. És van. Közben a mi mikrokozmoszunknak, a földi humán-, és biológiai létnek képes fenntartani létterét. Ma már tudjuk, hogy milyen csillagsereglet forog, pörög, járja sok évmilliónyi kozmikus táncát fáradhatatlanul kijelölt keringési pályáján, s alkotja meg Tejútrendszerünk két kiterjesztett spirálkarját. Azt is tudjuk, hogy a teremtés hajnala óta, mintegy 5 milliárd év alatt a Nap 16-szor megkerülte már roppant csillagvárosunk középpontját, 828 ezer kilométer óránkénti sebességgel. Hogy eközben nem préselődik semmivé vagy lapos tányérrá a Föld és benne az emberiség, vagy rakétasebességgel nem csúszunk ki a fagyos űrbe, ez is annak a hallatlan isteni balansznak, atmoszférikus nyomáskiegyenlítő gondviselésnek köszönhető, amit és ahogyan az életoltalmazó célszerű működés érdekében a roppant felfoghatatlan, mégis személyes hittel szerethető szuperintelligencia,
Mindezt a tudományos mély ismeretet még csak nem is sejtették a szentírók, de Isten Lelke által vezetve, a hit látásával magasztos lelkületre hangoltan mégis csodálva szemlélték a mindenség belátható részét, és hittapasztalataikat himnikus szavakkal, a legtisztább szellemi illatáldozatként árasztották fel imáikban az Alkotó trónusa elé. Például Jób: Ő alkotta a Nagy Medvét és a Kaszás csillagot, a Fiastyúkot és a Dél csillagait. Hatalmas dolgokat művel kikutathatatlanul, csodás dolgokat megszámlálhatatlanul (Jób 8,9-10). A zsoltáros okkal írja: Dicsérje őt a Nap és a Hold, dicsérje minden fényes csillag! (Zsolt 148,3).
Az emberi szuperbia, gőg drámai eseményei, az olyanná válni, mint Isten, aki tudja, mi a jó és mi a rossz, de hogy kezét ki ne nyújthassa az élet fájának termése után (1Móz 3,22), és örökké se éljen, ezért történt meg a kiűzetés az Éden kertjéből. Olyan mérvű létfertőzés történt az emberi istenné válás kísértésében, globális és sok évezredes pandémiájában, aminek ellenszérumát évezredek gyötrelmének, az önmegváltás teljes csődjének beláttatása után adta a földieknek Isten. Az Édenben megrontott létminőség kórháza a Golgota lett. Az első emberpár által elrontott gyönyörű történetet csak Isten ismételt alkotó beavatkozása volt képes helyreállítani: amikor beteljesedett az idő, és elközelített az Isten országa (Márk 1,15). Amikor úgy elhatalmasodott az emberek embertelensége, hogy a fejsze pedig immáron a fák gyökerén van (Luk 3,9), akkor a teremtésbeli méltóságától megfosztott létlefokozottságot azzal szüntette meg Isten, hogy e golgotás világba elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért (1Ján 4,10).
A Fiúban kaptuk vissza mindazt, amit elveszítettünk, s csak halmoztuk nemzedékről-nemzedékre a veszteségeket: megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban (Ef 1,3). Olyan sorsrangosítás, felminősítés, felrangosítás ez, amit csak Isten tud ajándékozni az embervilágnak – Krisztusban. Csak Őbenne, amit egyedül hit által fogadhatunk el: Solus Christus – sola fide. Ebben a minden emberi értelmet meghaladó, felülmúló felrangosításban olyan dolgok is megvalósulnak, amire még gondolni sem mertünk: még ellenségeit is arra a rangra emeli, hogy lába zsámolyává legyenek (Zsid 10,13)… Ki tudna ezzel a visszarangosító kegyelemmel, sola gratia versenyezni az ég alatt, a csillagok fölött, Tejút-rendszereinkben? Bizony senki!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
