Bárdi Nándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet tudományos főmunkatársa, osztályvezetője.
Kutatási területei:
Magyar kisebbségek története, romániai magyar kisebbség története, etnopolitika, magyarságpolitika, kisebbségpolitika
Ami az interjúból kiderül:
Hogyan szerveződöt a magyar államról leválasztott magyarság? Más eszmék vezették, mint a magyarországi közéletet? Mennyiben hatott vissza mindez a magyar nemzetépítésre? Milyen történelmi felelőssége van a magyar államnak a határon túli magyarok iránt? A Trianon utáni felelősség kérdése Mi volt a Horthy korszak ideológiája? A szabadkőműves mozgalmak fontossága Magyarországon és a határon túli területeken Szerbia, Románia és Csehország nemzetiségpolitikája
Hogyan kezdett el szerveződni a magyar államról leválasztott magyarság? Mennyiben vezették más eszmék, mint a magyarországi közéletet?
A kisebbségi magyar közösségek kényszerközösségek, mert nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jöttek létre, hanem a Trianoni békeszerződés következtében. A Magyarországtól elcsatolt területek magyarsága számára megszűnt az addig magától értetődő állami intézményrendszer. Az egyházi intézményrendszer maradt meg, illetve a húszas évek elejére minden régióban a helyi lapok mellett országos magyar orgánumok jelentek meg, amely külön magyar nyilvánosságot teremtett.
Ez helyzetéből adódóan külön állt a budapesti és az adott ország nem magyar sajtójától. Ugyanakkor a húszas évek közepére a megszerveződő magyar politikai érdekvédelem intézményesülése (pártok, társadalmi szervezetek) révén ezek a kisebbségi magyar közösségek politikai közösségként jelentek meg az adott politikai (választási, képviseleti) rendszerben. Megszervezték magukat. Tehát megvoltak a pártjaik, az önkormányzati pozícióik, az egyházi fórumaik, oktatási intézményeik, a nyilvánosságuk, egyesületeik, gazdasági szervezeteik, párhuzamosan etnikailag szerveződve, de alkalmazkodtak az utódállamok intézményrendszeréhez.
Száz éves távlatban azt mondhatjuk, hogy ezzel a párhuzamos kisebbségi nemzetépítéssel a kis magyar világokból vállalt regionális közösség lett. Ilyen regionális intézményes különállásnak csak Erdélyben és Székelyföldön volt hagyománya, egyébként megyei és kistáji kötődések léteztek. De mi köze volt regionálisan 1918 előtt Pozsony vármegyének Ugocsához, vagy Torontálnak Vashoz, avagy Szatmárnak Hunyadhoz? Az új regionális megnevezések a Felföld, Felső-Magyarország után Felvidék, a történeti Erdély után a jelenkori Erdély (az előbbi kiegészülve a Partiummal és a Bánsággal), Baranya, Szerémség, Bácska és a Bánság nyugati részéből jött létre a Délvidék majd a Vajdaság tájhaza kifejezés, nem is beszélve Kárpátaljáról, amelynek tényleg csak megyei előzményei voltak.
Ez mennyiben hatott vissza a magyar nemzetépítésre?
Magyarország és a szomszédos országok viszonyát a 18. század vége óta párhuzamos nemzetépítések határozzák meg. A szomszédos országokban és a történelmi Magyarországon belül a magyar nemzetépítés mellett a 18. század végétől a szerb, a román, a szlovák nemzetépítés is elkezdődött. (Az első két esetben a közép-európai nemzeti mozgalmak és a balkáni állami egységesítés sok konfliktussal keveredett össze az 1918 utáni nemzetállam építkezésekben.) Ezen nemzetépítések közé szorultak 1918-ban a kisebbségi magyar csoportok. Így az új magyar kisebbségi nemzeti mozgalmak egy-egy sajátos társadalomépítésbe kezdtek, majd jött a visszacsatolások kora 1938-1944 között, ahol ezek a közösségek megerősödtek, azzal a reménnyel, hogy az adott régióban újra magyar szupremáciát teremthetnek. Az államszocialista korszakban már csak a pártállamon belül lehetett szervezkedni.
De akkor is amint erre lehetőség nyílt, 1956, 1968 környékén megjelent a politikai önszerveződés. Akkor már a jövőkép nem a revízió vagy a magyar szupremácia, hanem a megmaradás, az otthonmaradás, a kulturális reprodukció ideológiája volt. Ebben a korszakban az állami irányítástól az erdélyi katolikus egyház és a hetvenes évek végétől megjelenő kisebbségi disszidens csoportok tudták magukat függetleníteni. 1989 után a szülőföldön való boldogulás ideológiája a társadalmi mobilitási pályák megvalósítását, a helyi otthonosság kialakítását a nemzeti azonosságtudat megőrzésével, tűzték ki célul.
A kilencvenes évek óta tartó magyarországi médiaszocializációval és a kettős állampolgárság intézményével pedig az anyaország által sokkal inkább meghatározott, de a regionálisan is erős személyes kötődésrendszerek alakulnak ki mintegy kompenzálva/felülírva a kisebbségi helyzettel járó hatalmi aszinkront.
Magyarországon pedig 1920-tól a kulturális és a politikai nemzetfelfogás egyszerre volt jelen. A nagypolitikai változások határozták meg, hogy melyik klasszifikációs irány a meghatározó a határon túli magyarok illetve a magyarországi nemzetiségek ügyeiben. Ebben is a kedvezménytörvény, majd a szavazati joggal járó állampolgárság jelentett egyfajta transznacionális változást, hiszen ma már minden tízedik magyar állampolgár más országban is honos.
Mindezek a Trianoni békeszerződés következményei, amely létrejöttéért az 1920 előtti magyarországi politika volt a felelős — mert nem tudta az állampolgárait az ország határain belül megtartani — és ebből következik, hogy a magyar államnak történeti felelőssége van a határon túli magyarok iránt.
Itt azért nem csak a politikai elit felelősségéről volt szó, hanem hosszabb folyamatok egymáshoz kapcsolódásáról. Ha nem pusztán a „magyar igazság”, az országgal történt igazságtalanságra koncentrálunk, hanem a kialakult helyzetet, önmagát vizsgájuk akkor alapvetően négy dolgot kell kiemelni. Egyrészt nemzetiségi többséggel bíró régiók jöttek létre Erdélyben, Felföldön, a Bánátban és Horvátországban.
Már a 18. században ezen területek jelentős részén a magyarok voltak kisebbségben. A másik ilyen fontos dolog egy olyan integratív nemzetpolitikai modell hiánya, ami gyakorlatilag képes lett volna egy politikai nemzetbe lojálisan becsatornázni ezeket a nemzeti mozgalmakat.
A Nyugat-Európában a XVIII–XIX. század fordulója körül beindult erős állami asszimilációs törekvések Magyarországon nem működtek, hiszen épp az ilyen egységesítő birodalmi törekvésekkel szemben lépett fel a reformkori magyar nemzeti mozgalom. Hazánkban a nemzetállam-építés csak a 19. század másik felében indul el erőteljesebben, de akkor már olyan erősek a nemzetiségi mozgalmak, hogy igazából egy olyan asszimilációs áttörést, mint Franciaországban vagy Nyugat-Európa más országaiban nem tudott elérni.
Mi történik akkor, amikor megjelennek az anyaországok a történelmi Magyarország nemzetiségi mozgalmai mellett?
Igen, ez a harmadik meghatározó folyamat, mert a XX. századi sikeres román és a szerb állam támogatták az elszakadási törekvéseket. Ugyanakkor Magyarország mindig megakadályozta azt, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia egy föderatív modell irányába — akár egy horvát, akár egy újabb cseh kiegyezés felé — fejlődjön.
Annak érdekében tette ezt, hogy a magyar szupremácia megmaradjon a magyar királyság területén belül, és így a dualizmussal a magyar pozíciók birodalmi szinten is stabilak legyenek. Azonban az első világháborúban győztes nagyhatalmak felkarolták a potenciálisan velük szövetséges, nyelvileg, etnikailag homogénoknak gondolt kisállamok a létrehozását, és ez nagyban meghatározta az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását. Ide kapcsolódik a negyedik meghatározó tény, miszerint Magyarország vesztesként került ki az első világháborúból.
Ebben a helyzetben, a polgárháborús körülmények között 1918-ban a magyar államhatalom nem tudta megoldani a határok védelmét, a nemzetiségi és regionális integrációt. Az utóbbi évek kutatásai a magyar középosztály egzisztenciális süllyedését, a közellátás megoldatlanságát, az erre adott politikai és katonai válaszokat állította középpontba.
Mit lehet tudni a Trianon utáni felelősség kérdéséről?
A Horthy korszak vezető ideológiája nagyon leegyszerűsítve az volt, hogy Trianonért Károlyi, a Tanácsköztársaság a felelős, valamint a modernizáció és a liberalizmus. Ez az új határon túli magyar közegben nem működött, igazából ott ilyen bűnösöket nem tudnak kinevezni. Jellemző, hogy a Magyarországon betiltott és kárhoztatott szabadkőműves mozgalmak mennyire fontosak a kisebbségi magyar közösségek fölépítésében Erdélyben, de beszélhetünk az eperjesi Jogakadémiáról, a Szentiványi vezette kisgazdapártról, vagy a vajdasági közművelődési egyesületekről, ahol számos szabadkőműves aktivizálta magát és használta a nem magyar kapcsolatait magyar érdekkijárásokra. A Horthy korszakban a 20. század eleji modernizálni akaró, polgári radikális hagyományok Magyarországon beszűkültek.
Képviselői emigráltak vagy perifériára, az elitkultúrába szorultak. Ezzel szemben a szabadelvű hagyomány határokon túl sokkal inkább meghatározó maradt, ráadásul az új kisebbségi elit jelentős része 1918 előtt ellenzéki volt és a Károlyi-kormány alatt jutottak vezető pozíciókhoz. Erdély vezető napilapja, a Keleti Újság 1924-ig polgári radikálisnak számított és gyakran kritizálta a budapesti politikát is. A Prágai Hírlap is az összmagyar sajtón belül liberálisnak számított, a szabadkai Bácsmegyei Napló egy sor magyarországi emigráns újságírót foglalkoztatott. A felelősség kérdésében nagy különbség volt az anyaországi és az utódállami magyar hangsúlyok között.
Míg Bangha Béla, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Tormay Cecil meghatározó műveiben a nyugatias modernitás, liberalizmus, a zsidóság, a forradalmak jelenik meg bűnbakként és a tanulság az erős nemzetállam, egyközpontú politikai rendszer szükségessége, addig a határokon túl a nemzetiségi politika hibái, a vidékpolitika, a társadalompolitikai kérdések kerülnek tematizálásra. De azt is érzékelnünk kell, hogy maga az impériumváltás és az alkalmazkodás egy több éves folyamat volt és nem csak országonként, hanem a városokban és a falvakban, az országon belüli régiókban, társadalmi rétegek szerint is másként jelent meg.
Más volt Románia, Szerbia illetve Csehszlovákia magyarságpolitikája, más volt az egyes régiók magyar kisebbségének társadalmi összetétele is. Míg Erdélyben a magyarok társadalmi-gazdasági pozíciói jobbak voltak, mint az országos és az erdélyi átlag, addig Csehszlovákiában ez a szlovákokkal kb. azonos volt, Délvidéken pedig a régió szerb lakosságánál rosszabbak voltak a magyarok mutatói.
(folytatjuk.)
Nagy Erika
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
