1950 júniusától több lépcsőben (az osztrák határsávból, majd a nagyobb városokból és Budapestről) közel tízezer embert hurcoltak el marhavagonokban a magyar gulágra, a kutyákkal és fegyveresekkel őrzött zárt táborokba.
1950. június 22-éről 23-ára virradó éjjel kezdődtek meg Magyarországon a tömeges kitelepítések, a kommunista államvédelmi hatóság elsőként a déli határsávból deportálta a hortobágyi pusztába az „osztályidegennek” minősített embereket.
A második világháború után Magyarország a szovjet érdekszférába került. Az egyeduralomra törekvő Magyar Kommunista Párt (MKP) főtitkára, Rákosi Mátyás – maga mögött tudva a megszálló szovjet hadsereget és a kommunista befolyás alatt álló titkosrendőrséget – sikeresen alkalmazta hírhedtté vált szalámitaktikáját, vagyis felszeletelte, meggyengítette a rivális pártokat.
Az MKP az 1947-es elcsalt kékcédulás választásokon került a hatalomátvétel közelébe, majd a „fordulat évében”, 1948-ban felszámolták a többpártrendszert, a szociáldemokratákat az állampártba, a Magyar Dolgozók Pártjába (MDP) olvasztották, az országot szovjet mintára alakították át.
Rákosiék idehaza is alkalmazták Sztálin elméletét az éleződő osztályharcról, amely azzal magyarázta az egyre alacsonyabb életszínvonalat és a fokozódó terrort, hogy a szétzúzott kizsákmányoló osztályok maradványai a szocialista építőmunka sikerei láttán egyre elkeseredettebb ellenállást tanúsítanak, ezért végezni kell velük.
Az ellenség listájára igen könnyű volt felkerülni, ide számítottak az arisztokraták, a gyárosok, a kispolgárok, a kulákok (a gazdagparasztok), az „ingadozó” középparasztok, a gyanús értelmiségiek, a „klerikális reakció” képviselői, a munkát kerülő lumpenproletárok, a trockisták, a titóisták, a kozmopoliták, a nacionalisták, a béketábor ellenségei, a munkásosztályt eláruló szociáldemokraták és így tovább.
Az „ellenség” eltávolításának egyik eszköze volt a kitelepítés, amelyhez a jogi alapot a Horthy-korszak alatt született, a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikkhez kiadott két utasítás szolgáltatta. Ezek lehetővé tették, hogy azokat, akiknek jelenléte a közrend, közbiztonság vagy fontos állami érdek szempontjából káros az ország bizonyos területein, a rendőrhatóság kitiltsa, és az ország más helyén őrizet alá helyezze.
A „törvényen kívül helyezést” változatos formában valósították meg, ide tartozott a rendőri felügyelet alá helyezés (ez együtt járt a kitelepítéssel), a deportálás, az internálás, a recski és hasonló munkatáborokba hurcolás, a munkaszolgálat és a rabmunkáltatás.
A belső ellenség elhárítására kidolgozott központi terv végrehajtása 1950. június 22-éről 23-ára virradó éjjel kezdődött. A jugoszláv határon a kiemelt védelemben részesített határsávból deportálták az „osztályellenségeket”, többségében egyszerű földműveseket.
A rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által irányított, a legnagyobb titoktartással és szervezettséggel végrehajtott művelet során minden határhoz közeli településről 4-5 egész családot vittek el, a tehetetlen idősekkel és csecsemőkkel együtt az éjszaka közepén.
A készülődésre csak néhány percet, esetleg órát kaptak, és minden vagyonuktól megfosztották őket. 1950 júniusától több lépcsőben (az osztrák határsávból, majd a nagyobb városokból és Budapestről) közel tízezer embert hurcoltak el marhavagonokban a magyar gulágra, a Hortobágyon és környékén, Árkuson, Borzas-Mihályhalmán, Erzsébet-tanyán, Kócs-pusztán, Kónyán, Kormó-pusztán és Lenin-tanyán, majd 1951-ben Ebesen, Elepen, Tedejen, 1952-ben Borsóson és László-majoron felállított zárt táborokba. Ezek helyén, illetve közelükben ma emléktáblák találhatók.
A rendkívül brutalitással végrehajtott kitelepítésre hivatalosan a megtévesztést szolgáló „népesség-gondozás”, az elhurcoltak megnevezésére a „telepes”, „telepített” kifejezést használták.
A 12 munkatáborból álló „szociális” táborrendszert a „K”, azaz különleges őrsök, kutyás-fegyveres rendőrök őrizték.
A családokat embertelen körülmények között, többnyire mezőgazdasági épületekben, barakkokban, istállókban helyezték el fűtés, áram és vezetékes víz, orvosi ellátás nélkül. Az építmények „lakhatóvá” tétele a kitelepítettek feladata volt, ezért kezdetben a szabadban éltek.
Aki betöltötte a 12. életévét, annak napi 12 órát kellett dolgoznia, miközben az őrök folyamatosan bántalmazták, megalázták őket. A zárt területet engedély nélkül nem hagyhatták el, látogatókat havonta egyszer, az őrparancsnok engedélyével fogadhattak.
A mindennemű ellátás és anyagi jövedelem nélkül maradt emberek az első időszakban csak azért nem haltak éhen, mert – a hatalom cinikus számításai ellenére – a befogadásukra kényszerített családok segítették őket.
A kitelepítéseknek Sztálin halála után a Nagy Imre-kormány 1953 júliusi amnesztia-rendelete vetett véget. A táborokból az év októberéig hétezren szabadultak, de elkobzott vagyonukat nem kapták vissza, sokan még eredeti lakhelyükre sem térhettek vissza és titoktartási kötelezettség terhelte őket.
Az átélt borzalmaktól soha nem múló lelki sebeket szerzett túlélőket másodrendű állampolgárként kezelték, mintha önhibájukból hurcolták volna el őket. Megaláztatásaikról, szenvedéseikről és veszteségeikről csak a rendszerváltás után beszélhettek.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
