Az első világháború előtt (1913) a magánpénz-birodalom központja átkerült az Egyesült Államokba, a nemzetközi magánpénzt font helyett ma dollárnak hívják. Ebből az ideális helyzetből indultak a magánpénz máig rejtőzködő urai a terjeszkedés útjára, újabb és újabb impériumok meghódítására.
Bank of England Peter Macdiarmid/Getty Images
A nemzetközi magánpénz-birodalom legfontosabb jellemzője a rejtőzködés. Akik létezésüket felvetették, végleg kiírták magukat a kanonizált véleményformálók táborából. A magánpénz birodalma is különbözik minden korábbi birodalmi szerveződéstől. Korábban az ilyen szerveződések mindig egy nép vagy népcsoport bázisáról indultak el hódító útjukra. A Római Birodalom központi népe a latin, Attiláé a hunok, Dzsingisz kán birodalmáé a mongolok voltak. Mind a nagy birodalmaknak, de a királyságoknak is közös jellemzője volt, hogy a pénzt, a pénzforgalmat a hatalom (uralkodó) tartotta szorosan a kezében, annak hasznai (regálék) is az uralkodót illették.
A pénz feletti rendelkezés a szuverenitás elidegeníthetetlen része volt. A nagy felfedezések kora a 15. században nagyarányú fellendülést hozott a kereskedelemben, emiatt irdatlan pénzvagyonok halmozódtak fel, az elsők között Angliában, magánkezekben. A pénz urainak az abszolút királyi hatalom – az egyszemélyi szuverenitás – egyre inkább útjukban állt. Egy máig polgári forradalomnak nevezett véres lázadás keretében meg is szabadultak tőle, a királyság rövid időre megszűnt, a király nemcsak a koronáját, de a fejét is elvesztette.
Fél évszázad múlva azonban nagyon gyakorlatias alku született a monarchia és a pénzurak között. A pénzurak hajlandók voltak ismét a trónra ültetni egy uralkodót (ezt az eseményt nevezi a történész szakma dicsőséges forradalomnak), azzal a feltétellel, hogy a pénz feletti rendelkezési jog már nem lesz az uralkodóé, hanem átszáll a pénzbőségben lévő magántulajdonosokhoz. Ettől kezdve a király már úgy uralkodott, hogy nem ő kormányzott. Helyette a pártokba szerveződött konkurens csoportok és az őáltaluk választásokon győztes erők tették ezt meg (Őfelsége kormánya, illetve ellenzéke).
A pénzurak birodalomteremtő céljaik elérésére bankot alapítottak (1694, Bank of England). A bank készséggel hitelezett korlátlanul az udvar (az állam) költségeinek fedezetére, elsőként a franciák által tönkrevert hajóhad újrafelállítására és felfegyverzésére. Cserében azt a „csekélységet” kérték, hogy más bankoknak ne legyen joguk az effektív pénzt, az ezüstöt helyettesítő bankjegy kibocsátása, valamint az állam számláját ők vezessék, hitel ügyintézése kizárólagosan csak ott történjen. Az uralkodóra az a szerep hárult, hogy a gyorsan halmozódó államadósság kamataira a szükséges adókat rendben, állami törvények erejével beszedje, és őfelsége kormánya kérésére a hadsereg és a flotta mindig rendelkezésre álljon a terjeszkedési igényeknek megfelelően.
Ezzel a lépéssel a szuverenitás legfontosabb ékköve privatizálásra került, és ebben az állapotban van a mai napig a Nyugatnak nevezett világban azzal, hogy az ismert történelmi körülmények miatt az első világháború előtt (1913) a magánpénz-birodalom központja átkerült az Egyesült Államokba, a nemzetközi magánpénzt font helyett ma dollárnak hívják. Ebből az ideális helyzetből indultak a magánpénz máig rejtőzködő urai a terjeszkedés útjára, újabb és újabb impériumok meghódítására.
Kiemelt cél volt a gyarmatok megszerzése, onnét a konkurensek – főként a spanyol és francia királyságok – kiiktatása. A cél érdekében Franciaországban, kihasználva egy kedvezőtlen természeti körülmények miatt létrejött, nagyra nőtt társadalmi feszültséget, éhséglázadást szítottak, majd azt a korábbi bevált angol mintának megfelelően számolták fel, így vették saját kezükbe ugyancsak parlamenti demokráciának álcázva a hatalmat. Az uralkodó feje itt is a porba hullott.
A folyamat a francia forradalom néven vonult be a történelemkönyvekbe. A szépen induló, de kibicsaklott forradalomból ugyancsak birodalmi törekvéseket mutató, de magánpénz helyett állami pénzre alapított birodalmat szervező Napóleon legyőzéséhez igénybe tudták venni az európai szakrális uralkodók (orosz, porosz, osztrák) segítségét is, hiszen ezek az államalakulatok sem szívlelték a szakralitást mellőző napóleoni rezsimet, ráadásul a brit pénzbirodalom függésében is voltak.
A feljövő német, ugyancsak erős, és aranyalapú állami pénzre alapozó birodalmi törekvésekkel már sokkal több problémájuk adódott. Sarokba szorítása mintegy teljes évszázadot vett igénybe. A brit magánpénz már a német egyesítés folyamatában kívánta befolyását érvényesíteni. Az egyesítés vezető szerepéért vetélkedő Poroszország és Ausztria vitájában a magánpénz az osztrákok oldalára állt. Az álláspont nem volt választás kérdése, hiszen 1816 óta az osztrák birodalom pénzügyei – ugyancsak magánpénz alapon – az európai központokban (Párizs, London, Milánó és Bécs) viharos sebességgel terjeszkedő Rothschildok kezébe került. Ebben az évben jött létre az Oesterreichische Nationalbank, szintén magánbankként. (Utolsó magánrészvényesi csomagja csak néhány éve került állami kézbe, míg a Bank of Englandot már 1946-ban államosították).
Történt mindez azután és annak ellenére, hogy 1806-ban a Habsburg-ház hivatalosan is lemondott a birodalmi császári címről, és felvették az Ausztria császára címet. A pénzuraknak történő megfelelés a Habsburgoknál amúgy is mélyen gyökeret vert. Már a birodalom élére került V. Károly trónja is a korabeli legfontosabb pénzguruk, a Fuggerek millióira épült. Könnyű volt belátni, hogy a magánpénz azt látta követendőnek, ha a német egyesítés osztrák vezetéssel, tehát a magánpénz gyámkodása alatt jön létre.
A porosz fél ezt el szerette volna kerülni, mert éppen az angol felet – az arctalan pénzbirodalmat – látta terjeszkedése legnagyobb ellenfelének. A konfliktusból kikerekedő porosz–osztrák háború (1866) Ausztria súlyos vereségével végződött. Nyilvánvaló, hogy az osztrák fél nem annyira a saját érdekében, mint a pénzbirodalom megbízottjaként, proxyként szerepelt a küzdelemben. Az uralkodó, I. Ferenc József képtelen volt a pénzuraknak ellentmondani, noha a katonai vezetők, főként az osztrák hadsereg főparancsnoka, Benedek Lajos tábornagy ellenezte a hadviselést Poroszország ellen.
Az osztrák vereség ellenére – vagy éppen azért – a pénzuraknak nagyon sürgőssé vált a németek megfékezése. 1870-ben a proxyszerepet a Bonaparte Napóleon bukása után visszajött Bourbonokat ismét köztársaságként váltó III. Napóleon vállalta fel. Könnyű volt belátni, hogy a nagy időkkel szemben őrzött nemzeti Napóleon-nosztalgia is erősen dagasztotta a pénzurak vitorláit Franciaországban. Kétségtelen, hogy III. Napóleon uralkodásának évei kiemelkedő fejlődést hoztak Franciaországban, aminek egyik fő hozadéka éppen a poroszok német földön való terjeszkedése elleni katonai felkészülés volt.
Az 1870-ben kitört francia–porosz háborút általában, mint a német-porosz junkerimperializmus terjeszkedése ellen vívott háborút szokásos bemutatni. A tárgyszerűséghez azonban nagyon is hozzátartozik, hogy a háború francia hadüzenettel vette kezdetét és ért véget a franciák csúfos vereségével Sedannál. A német ellenbirodalmat kemény anyagból gyúrták. Két világháború volt még szükséges a legyőzéséhez ,még úgy is, hogy a keleti nagy birodalmat, Oroszországot, a németek korábbi szövetségesét is mindkettőben sikerült a németek ellen hadba szólítani. Mindkét világháború arról szólt, hogy az állami pénzre alapozott német birodalmi törekvés jut-e érvényre, vagy győzelmet arat felette a 17. században diadalútjára indult magánpénz. A siker kétszer is a magánpénz-birodalomé lett.
Ahelyett, hogy további, a magánpénz-birodalom érdekében proxyalapon megvívott háborúkat elemeznénk, térjünk rá az aktualitás eseményre, az orosz–ukrán konfliktusra, amiben a proxyszerepet most Ukrajna játssza. A történelmi megalapozottsággal nem rendelkező, nagyon is vegyes nemzetiségi összetétellel rendelkező és soknyelvű Ukrajnában 2014-ben történt meg az a fordulat (szervezett államcsíny), ami az országot erre a fordulatra alkalmassá tette, és természetes gazdasági és katonai partnere, Oroszország ellen fordította.
Erre az időre az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Amerika-központú, egypólusú világrend üzemeltetése növekvő zavarokkal küzd, sürgősen új erőforrások megszerzésére van szüksége. A gazdaállam Egyesült Államok ugyanis vészesen rogyadozni kezdett a világhatalom rá testált irdatlan költségei alatt. A szövetségi állam költségvetése régen túlnőtt a még viselhető eladósodottsági szinten. Ezt a 2008-as pénzügyi válság egyértelműsítette is. Az állam adósságleveleit (államkötvények) egyre nagyobb összegben éppen a magánpénz-birodalomnak kell felvásárolnia, mert eltűnt a piac korábbi optimista lendülete. A világ befektetői kevésbé látták az amerikai gazdaállam adósságát vonzónak, és az állam a fizetendő alacsony kamatokkal is nehézségekkel küzdött meg.
Korábban az Egyesült Államokkal szemben hatalmas követeléseket halmozó országok, Kína és az olajállamok sem lelkesedtek tovább, és egyesek már nem is akarták az amerikai állammal szembeni követeléseiket halmozni. Vonzó alternatívának tűnt, hogy a nyersanyagokban és energiahordozókban kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkező Oroszország bevételei valamilyen módon bekerüljenek az Egyesült Államok pénzforgalmi rendszerébe. Ez az ideális kapcsolat azonban a Jelcin utáni korszakban, Putyin kormányzata alatt beszűkült, Oroszország még meglévő dollárkészleteit is másba (például aranyba) fektette. Ráadásul a legnagyobb külföldi hitelező, Kína sem halmozza tovább a dollárhegyeket, hanem nemzetközi kereskedelmi infrastruktúrát és projekteket épít.
Mindennemű változás csak javított volna ezen a helyzeten, ideális esetben Putyin bukása teljes győzelemmel járhatott volna. A készülődés erre a helyzetre Ukrajnában már 2014-től nagyon intenzíven elkezdődött, Ukrajna készült a proxyszerepre, ütemesen fejlesztették katonai képességeit is. Ezt a háborús hetek vissza is igazolták. Az orosz fél háborút kiváltó irritálása tervszerűen haladt, aminek végső lökést Ukrajna igénybejelentése a NATO-csatlakozásra adta. Ukrajna proxyszerepét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy háborúja költségeit ki viseli. Az ukrán fél vér- és emberáldozattal, a nyugati szövetség, kiemelten az Egyesült Államok pedig minden olyan javakkal, amik a hadviseléshez kellenek, száll be.
Az ukrán nép mindennapjaira nem marad figyelem. Az orosz–ukrán háborúban az ukrán fél magán viseli a proxyháborúk minden ismérvét. A látszat kedvéért a pénznyugat semmi olyan katonai műveletet nem végez, ami a proxyháborún túlmutathat. Megtesz viszont mindent, ami közvetett módon az ukrán félnek hasznos, műholdfelvételeket szolgáltat, segít orosz célpontok bemérésében, minden hagyományos polgári jogelvet félrerúgva konfiskálja orosz polgárok vagyonát, szorít le a nemzetközi érvényesülésről világhírű orosz tudósokat, művészeket sportolókat. Kivételt csak az élvez, aki megtagadja Oroszországot.
(Folytatjuk)
Boros Imre közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
