Három papot és két diakónust szentelt fel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye és közössége szolgálatára június 18-án, szombaton az esztergomi bazilikában Erdő Péter bíboros, prímás.
Az eseményen számos egyházi méltóság megjelent, köztük jubiláns papok is – az egyházmegye papsága a szentelési oltár körül találkozott. Az ünnepi alkalmon jelenlévők a papokért és papi hivatásokért is imádkoztak.
Áldozópappá szentelte szombaton Erdő Péter bíboros, prímás Bársony Árpád, Farkas Ferenc Ákos és Szűcs Bálint Géza diakónusokat, illetve diakónussá Faragó András és Héray Márton akolitusokat. Héray Márton a Krisztus Ügye Lelki Család tagja (FSO).
A főegyházmegye jelentős ünnepén megtelt hívekkel a Nagyboldogasszony és Szent Adalbert-főszékesegyház, jelen volt számos egyházi méltóság, illetve több, szolgálatában jubiláló pap is.
A pap- illetve a diakónusszentelés ünnepélyes aktusa előtt mondott szentbeszédében Erdő Péter bíboros, prímás hálát adott Istennek a papságért, az egyházi rend szentségéért, amelyet – mint fogalmazott – Krisztus Egyházának ajándékozott. „Hálát adunk – folytatta a főpásztor – „egyházmegyénk új papi és diakónusi hivatásaiért. Azért, hogy a legnagyobb történelmi ellenszélben sem alszik ki az a láng, amit a keresztény hit első hirdetői és a szentségek első kiszolgáltatói hazánkban is fellobbantottak.”
Erdő Péter köszönetet mondott a jubiláns papok szolgálatáért, akik közül többen ma is fontos papi feladatokat látnak el, és „akár még nyugdíjasként is gyakorolják azt a szent rendet, amit valamikor a felszentelésben kaptak”.
A főpásztor szentbeszédében Máté evangéliumából idézte a jézusi figyelmeztetést, kiemelve: „különösen is hozzánk szól”: senki nem szolgálhat két úrnak, Istennek és e világ szellemének. A Krónikák második könyve – folytatta a bíboros – arról beszél, hogy Júda és Jeruzsálem népe elhagyta Isten templomát és a bálványokat kezdte imádni. „Isten prófétákat küldött hozzájuk, de nem hallgattak rájuk. Ekkor lelke leszállt Zakariás főpapra. A főpapot ezért prófétai bátorság töltötte el. Kiállt a nép elé és szemükre vetette, hogy elhagyták az Urat. Emiatt a király parancsára megkövezték a templom udvarán.”
Erdő Péter hangsúlyozta: a hajdani főpap tudott választani és különbséget tenni jó és rossz között, Isten igazsága és világ elvárásai között.
Krisztus mai papjainak is fel kell készülniük arra, hogy nem térhetnek ki hivatásuk prófétai feladatai elől” – figyelmeztetett, hozzátéve: a papok nem szokványos, nem kényelmes, nem magától értetődő életre vállalkoznak. „Az örömhír pedig, aminek hirdetését Krisztus ránk bízta, ma is ostobaságnak és botránynak hangzik, akár csak Szent Pál idejében. Mert Krisztus feltámadását hirdetjük, és azt a biztos reményünket, hogy ha Őt hittel elfogadjuk és szeretettel követjük, akkor mi is az örök életre és az örök boldogságra jutunk.”
A papi hivatásról elmélkedve így folytatta szentbeszédét: sokszor provokatív módon „kérdezik tőlünk, hogy a mindennapi élet, a politika, a gazdaság egy-egy kérdésében mi a véleményünk, vagy éppen miért nem szólunk hangosabban. Mások testi orvost, pszichológust, vagy esetleg ideggyógyászt keresnek a személyünkben. Pedig a sok szép és fontos hivatás közül kiemelkedik az evangélium hirdetése a fölszentelésben kapott kegyelem segítségével, a Lélek erejében.”
Ha a „nagy zajban”, a „szűrt és nem mindig barátságos szempontok szerint ellenőrzött digitális világban” valaki azt sürgeti, hogy a papok miért nem „elég ügyesek, aktívak, rátermettek”, vagy legalábbis miért nem látszanak olyannak, akkor a válasz az: „fontos a kommunikáció legújabb eszközeit is használni, de a mi üzenetünk még nagyszerűbb.
Feltámadt Krisztus. Örökké élhetünk és részesülhetünk az Ő boldogságában”.
Erdő Péter bíboros, prímás felidézte: hajdan a lelkivezetést, a tanácsadást szent életű remeték, szerzetesek végezték, akik gyakran nem is voltak pappá szentelve. A papok viszont, a presbiterek a közösség vezetői, de egybegyűjtői, szervezői is; ők mutatják be Krisztus személyében az eucharisztikus áldozatot. Feloldozzák a bűnöket a szentgyónásban és valamiképpen tanításukkal is különleges kegyelmi erőt sugároznak, vagyis a prófétai küldetést teljesítik.
„Csodálattal tapasztalom minden pap személyében ezt a prófétai méltóságot. Idős vagy fiatal, pályakezdő vagy haldokló paptestvértől is kaptam már olyan eligazítást, amely számomra különös kegyelmet jelentett. Tehát mindig, az utolsó leheletünkig papok maradunk.
Aki járt papi temetéseken az megtapasztalhatta, hogy egy-egy jó pap szinte még holtában is pasztorál” – fogalmazott Erdő Péter.
A szentelés előtt állókhoz fordulva a főpásztor arról beszélt: az Eucharisztikus Kongresszuson „megéreztük, hogy a Szentlélek nem hagyta el az Egyházat, Krisztus életünk és reményünk középpontja”, a papi küldetés tehát nélkülözhetetlen a világ számára. Ez pedig – szögezte le – már itt a földön minden nehézség ellenére is nagy örömet jelent és képes arra, hogy „bennünket, papokat közösségé forrasszon össze. Ezért olyan fontos, hogy ilyenkor egyházmegyénk papsága összetalálkozik itt, a szentelési oltár körül. Tiszteljük egymásban a prófétát és Krisztus megjelenítőjét! Tartsunk össze baráti és testvéri szeretetben a mindennapokban is! És akkor megtapasztaljuk, hogy a krisztusi küldetésben ajándék és kegyelem az egész életünk” – zárta szentbeszédét Erdő Péter bíboros, prímás.
Forrás: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye
Fotó: Csapó József
Veres András: Nem önmagunkért leszünk papok
Veres András győri megyéspüspök június 18-án áldozópappá szentelte Fülöp Tamás és Licz Csaba Zsolt diakónusokat, szerpappá Gulyás Vilmos, Hencz Márton és Palatinus Kristóf akolitusokat a Győri Egyházmegye szolgálatára a Nagyboldogasszony-székesegyházban.
A szentmisén koncelebrált Pápai Lajos nyugalmazott győri püspök, valamint az egyházmegye papsága. Az ünnepen a jubiláló lelkipásztorok is hálát adtak szolgálatuk 25, 50 és 65 évéért, a főpásztor pedig köszönetét fejezte ki hűséges szolgálatukért.
A szentelés szertartása előtt Reisner Ferenc általános püspöki helynök, a Brenner János Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet rektora szólította a szentelendőket és kérte a főpásztort – biztosítva őt a jelöltek alkalmasságáról–, hogy szentelje fel Fülöp Tamást és Licz Csaba Zsoltot az áldozópapi, Gulyás Vilmost, Hencz Mártont és Palatinus Kristófot a szerpapi szolgálatra.
A főpásztor homíliáját a szentelendők által kiválasztott szentírási szakaszokra (Jer 1,5; 2Kor 5,14; Jn 10,11) építette.
A szentbeszédet teljes terjedelmében közöljük:
Krisztusban Kedves Testvéreim! Kedves Szentelendők!
Jeremiástól olvastuk: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek” (vö. Jer 1,5).
Isten minden embernek személyre szabott életfeladatot ad.
Azt olvassuk Pál apostolnál, hogy a szolgálatok ugyan sokfélék, de az Úr, aki a meghívást adja, ugyanaz (vö.1Kor 12,5). Valamikor az ember csak hosszú-hosszú keresgélés után ismeri fel, hogy mi lehet Isten akarata számára, mi lehet az a hivatás, amelyre őt Isten életbe hívta. Vannak, akik ha fel is ismerik a hivatásukat, menekülnek a feladat elől. Pedig az élet oly sokszor bizonyította, hogy az ilyen embernek úgysem hagy nyugtot Isten. Már csak azért sem, mert nekünk embereknek nincs okunk félni. Hiszen hallottuk Jeremiástól, ő is ezt az üzenetet kapta: „Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak” (Jer 1,8).
Isten egész életünkben segítségünkre van, egész életünkben gondot visel reánk, hogy az általa adott feladatot, szolgálatot legjobb tudásunk, képességeink szerint el is tudjuk látni az Ő dicsőségére.
A második szentírási szakaszt Pál apostol korintusiakhoz írt második leveléből hallhattuk, amely így kezdődött: „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14). Aki felismeri a feléje megnyilvánuló szeretetet, azonnal vágyat érez arra, hogy viszontszeresse az őt szeretőt. Így alakul ki a szerelem férfi és nő között is. Itt kimondottan az egyházi hivatásban élők számára van egy sajátos üzenete a mondatnak – „Krisztus szeretete sürget minket” – mert a minket szerető Krisztus szeretetének felismerése ad elköteleződési vágyat; vágyat a viszont szeretetre, Krisztus követésére a sajátos szolgálatban, a papságban. Bátran állíthatjuk: e szeretet nélkül senki ne vállalkozzon a papságra! Különben félő, hogy csak egy hivatalnok lesz az illető, és nem építeni, hanem rombolni fog. Ezért is fontos, hogy életünkben, akárcsak a házasságban, állandóan ápoljuk ezt a szeretetet. Ahogyan a házastársaknak egymás iránti szeretetük folytonos ápolására van szükség, Krisztus iránti szeretetünket, szerelmünket nekünk is állandóan ápolni, erősíteni kell.
Ne felejtsük: a hiba, az esetleges hiba, csak részünkről, emberek részéről következhet be; Isten szeretete ugyanis irányunkba soha nem fog változni.
„Krisztus szeretete sürget minket” – mert aki ismeri Krisztus szeretetét, az érzi a sürgetettséget is; minden elmulasztott órát, napot, hónapot elvesztegetett időnek fog tartani. A szeretet, az Isten iránti szeretet is vágyakozik a beteljesülésre.
Kedves Szentelendő Testvéreim!
Ez a szeretet sohasem a maga javát keresi, hanem a szeretett személy javát tartja mindennél fontosabbnak. Ezért is írta Pál apostol: „Krisztus követségében járunk” (2Kor 5,20). Vagyis senki sem önmagáért, önmagának kapja ezt a hivatást, hanem azért, amiért Krisztus jött a világba, hogy minden embert megszenteljen.
Önmagunk érdekeinek keresése tehát bűn a hivatás és bűn a meghívó Isten ellen. Mi nem önmagunkért leszünk papok, hanem Isten hívására, Isten népéért.
Pál apostol levelét elmélkedve szeretném eszetekbe idézni azt is, amit az ő megtéréséről olvashatunk. Hiszen a damaszkuszi úton Sault megragadta és teljesen átformálta Isten szeretete (külön érdekesség lehet, hogy a feltételezések szerint Saul is 25 éves lehetett, akárcsak ti hamarosan). Saul, a későbbi Pál apostol térdre hullott az őt megszólító Krisztus előtt és radikálisan új életet kezdett. A meghívás, reményeink szerint bennetek is már felébresztette ezt az elköteleződést, amikor beléptetek a szemináriumba. Ennek beteljesedése történik most a szentelés által. Tegyetek ti is úgy, mint Pál apostol tett: mindent, önmagát is és minden cselekedetét Krisztusnak, Krisztus ügyének rendelte alá.
János evangéliumából egy mondatot szeretnék választani, amelyben Jézus azt mondja: „Én vagyok a jó pásztor” (Jn 10,11). Jézus megtehette, hogy önmagát példaképül állítsa elénk. De nekünk sajnos ez nem elég, mi emberek vágyakozunk arra is, hogy Jézus-arcú embereket lássunk magunk előtt példaként. Jézus szolgálatának ereje az Atya iránti szeretetből fakad. Minél inkább megismerjük Jézus Krisztust, annál inkább képesek leszünk, hogy megismerjük az Atya szeretetét. Jézus szeretetében kész volt elmenni a végsőkig, az önfeláldozásig. Hallottuk: „Életemet adom a juhokért” (Jn 10,15). Sajnos mi emberek megrettenünk az áldozatok, a feladatok előtt, s nem egyszer talán nemcsak a félelem, hanem a kétségbeesés is úrrá lesz rajtunk.
Bízzunk Isten irántunk való szeretetében! Táplálkozzunk abból, hogy Jézusnak is az Atya szeretete adott erőt minden áldozatra, a keresztáldozat meghozatalára is.
Már csak azért is, mert ne felejtsük: az áldozat mindig a szeretet meglétének a jele. A szeretet semmilyen áldozattól nem retten vissza.
Hallottuk Jézus szavait: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam” (Jn 10,18). Valószínűleg nem rossz magyarázat, ha ezt a mondatot úgy fejezzük be: van akkora szeretetem, hogy odaadjam. Az Atya iránti szeretet tette őt képessé arra, hogy odaadja életét.
Kedves Szentelendő és Jubiláns Testvérek!
Tegyük fel magunknak e szentelés alkalmával a kérdést: Van nekem is hatalmam? Vagyis van nekem is szeretetem arra, hogy odaadjam az életemet? Hogy mindent alárendeljek Krisztus ügyének, egész önmagamat is odaadjam feltétel nélkül Krisztus szolgálatára?
Azért imádkozom ebben a szentmisében, hogy legyen, és soha ne gyengüljön ez a szeretet a szívetekben!
Mindig merjétek önmagatokat is, egész életeteket, minden vágyatokat alárendelni Krisztus ügyének. Ámen.
*
A szentbeszéd után az áldozó- és szerpapjelöltek ígéretet tettek feladataik hűséges vállalására, megerősítették szándékukat, hogy önként, kényszer nélkül kérik felszentelésüket és megtartják a cölibátust. Letérdelve tiszteletet és engedelmességet fogadtak az egyházmegye mindenkori főpásztorának és utódainak. Ezt követte a Mindenszentek litániája, mely alatt a szentelendők arca borultak a teljes önátadás jeleként. Veres András püspök a kézrátétel és felszentelő ima által kérte a Szentlelket és adta át a Krisztustól kapott szerpapi és áldozópapi hatalmat és küldetést. A diakónusi stóla és dalmatika, az áldozópapi stóla és kazula felöltése és a krizmával történő megkenés után a felszenteltek a legszentebb áldozat bemutatásában csatlakoztak a megyéspüspökhöz.
A záróáldás előtt a Győri Egyházmegye főpásztora megköszönte a szenteltek szüleinek és családjainak, hogy papot, szerpapot neveltek az Egyháznak. Kifejezte abbéli reményét, hogy a felszenteltek szolgálata által családtagjaik is Isten gazdag áldásában fognak részesülni.
Az ünnep végén Veres András megyéspüspök a Vérrel Könnyezett Szűzanya kegyoltára előtt Égi Édesanyánk oltalmába ajánlotta az újmisés atyákat, a diakónusokat és a jubilánsokat.
Forrás: Győri Egyházmegye Sajtóiroda (km)
Fotó: Németh Péter
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
