1837-ben Szentpéterváron Tarasz Sevcsenkó, az ukránok nagy költője először publikálta a Reve na sztrognye Dnipr sirokij című költeményét, amelyhez 1886-ban Danilo Krizsanovszkij ukrán pedagógus és zeneszerző melódiát komponált. Sok ukrán szerint ma ez a dal a legszentebb ének, amely kifejezi az ukrán nép belső világát és lelkét.
Az elmúlt 150 évben a mindenkori hatalom több ízben próbálkozott, hogy hivatalos himnuszokat adjon a Kárpát-Ukrajnától a Donyeci medencéig élő többnemzetiségű népnek, mégis a Szél zúg a széles Dnyeper partján az a dal, amelynek hallatán egy emberként áll fel mindenki Ukrajnában, legyen orosz, ukrán, kozák vagy más nemzetiségű.
A dalt meghallgatva valóban úgy tűnik, hogy a vén folyó vize szélesen áradva mindenkihez szól, kicsihez és felnőtthöz, férfihez, nőhöz. (Magyarul az első versszak: „Szél zúg a széles Dnyeper táján, Sóhajt és bőg a vén folyó. Tépdesi vékony füzek ágát, Hulláma bőszen száguldó”.)
Történt, hogy néhány évvel ezelőtt az osztrák fővárosban, a híres Kaertner Strasse sarkán, nem messze a mártír Szent István székesegyháztól, észrevettem egy fiatal férfit, akit egy kis embercsoport vett körül. Az esti zajos, színes utcai előadók közül ez a szőke fiatalember viselkedésével tűnt ki, abszolút nem figyelt a környezetére, feszülten bámult maga elé, finoman mozgatta a vonóját, hegedű helyett egy fűrészen játszott egy szomorú, sokak számára ismeretlen dallamot.
Miután befejezte a számot, röviden és félénk mosollyal köszönetet mondott azoknak, akik érméket és bankjegyeket dobtak egy kis dobozba előtte a járdán. Aztán újra feltette a vonót a fűrészre, és megtörtént a varázslat, a gyönyörű Szél zúg a széles Dnyeper táján, az ukrán népi himnusz áramlott a kíváncsiak feje fölött.
Emlékszem erre a dalra fiatal éveimből, amikor a gimnáziumban zenetanárunk, egy Kárpátaljáról hazatelepült ifjú vezetett be minket értő szívvel és kellemes bariton hangon Dvorak, Verdi, Muszorgszkij, Bach, Britten csodálatos zenei világába.
Amikor a dal utolsó hangjai elhaltak a Kaertner Strassén, és mi, nézők visszatértünk a Dnyeper folyó partjáról a bécsi járdára, néhány másodpercig senki sem tapsolt a fiatalembernek, szokatlan csend volt, majd olyan ováció tört ki, mint bármelyik jó művész produkciója után, érmék és bankjegyek hullottak az előtte lévő dobozba, majd a közönség és én is, új látványosságot keresve mentünk tovább az utcán.
Csak sokkal később este, otthon kezdtem gondolkodni erről a fiatalemberről és arról a kevés tényről, amit mi valóban tudunk a szomszédos Ukrajna múltjáról, jelenéről és bizonytalan jövőjéről, vagy a becsületes (és nem arrogáns) európai ukrán emigránsok életéről.
Nem tudom pontosan, hogy munkaadóik milyen szeszélyeit kell elviselniük a nyugati országokban a keresetükért, de az európai országokban dolgozó magyarok történetei szerint "a kerítések a nyugati országokban sem kolbászból készültek."
Lehetséges, hogy ezek az ukrán emberek, miután egy kis tőkét halmoznak fel, hazatérnek Ukrajnába, ahol őseik temetői, templomai várják vissza őket, ámbár egyre több fiatal ukrán – csakúgy, mint magyar – gondolkodik azon, hogy szülőföldjén kívül folytassa az életét, és ha ők maguk már nem is, de gyermekeik még asszimilálódhatnak új hazájuk szokásaihoz, életformájához, attól függően, hogy az agresszív nyugati kultúra hogyan változtatja őket toleráns és polkorrekt választópolgárrá.
A vendégmunkás státusz már régóta ismert Európában. A XVI-XIX. században minden európai műhely és céh (cipészek, lakatosok, ácsok és más szakmák) tanulói, „kiküldettek vala külországi híres műhelyekbe és mesterekhez” az illető céh kísérőlevelével és ajánlásával, hogy ott „fogadják be a tanoncot továbbképzésre".
A fiatalember az új helyen keményen dolgozott pirkadattól alkonyatig, hétfőtől szombatig, étkezésért és szállásért. Vasárnap felekezete szerint egyházi szolgálatokra kellett mennie. Több éves tanulmány után, amely során több országba is utazott, vissza kellett térnie hazájába az őshonos műhelybe, ahol vizsga várt rá a szakma értő képviselői előtt. Olyan munkát kellett készítenie, amelyet ebben a műhelyben még senki nem mutatott be.
Ha a magas zsűri eredetinek és hibátlannak fogadta el munkáját, az úgynevezett “remeket”, akkor ennek a műhelynek a teljes jogú tagmesterévé vált, már joga volt feleséget keresni, családot alapítani, a templomban tiszteletre méltó helyre ülni. Ha nem fogadta el a céh a “remeket”, újabb tanoncévek vártak a delikvensre külföldön.
Műhelybeli kollégái is segítettek neki és családjának otthonuk építésében a városokban és falvakban, többnyire ezeknek a mestereknek a “céhes utcájában”.
Természetesen voltak olyan esetek, amikor a fiatal német, magyar, olasz, szerb vagy más nemzet fiatal képviselője beleszeretett egy külföldi mester lányába, és új hazát választott. Többségük azonban visszatért otthonába, nemzetük pilléreivé váltak, új műveikkel gazdagították nemzeti kultúrájukat. Ők is a társadalom teljes jogú tagjaivá váltak, aktívan beavatkoztak az anyaország sorsába a politikában, a gazdaságban, vallási és társadalmi kérdésekben, és általában mindig kis és nagy hazájuk hazafiai maradtak. Sopronban például a céhek tanácsában minden felszólalás előtt a mindenkinek meg kellett hajolnia a város címere felé.
Vajon mi készteti a fiatalokat ma olyan könnyen feladni értékeiket, hitüket, hazafias érzéseiket, elhagyni idős szüleiket, őseiket a temetőkben, és olyan országokba költözni, ahol egyesek tisztességes jövedelmet kaphatnak, mások viszont nem találnak módot terveik végrehajtására? Miért adják fel ilyen könnyen otthoni pozícióikat, és főleg miért hagyják, hogy hazájukban bűnözők, néha gyilkosok, nem ritkán alkoholisták, opportunisták, pénzkölcsönzők és komikus színészek kerüljenek hatalomra?
Azt hiszem, Ukrajna, a fehér hó, a fagyok, a vendégszerető emberek, a fantasztikus konyha, a csodálatos ősi és modern építészet, a gazdag, kövér föld, a gyönyörű népdalok és táncok, a hihetetlenül zöld fű a mezőkön, és a szokatlan, melankóliával telített temetők országa ma nagy veszélyben van. Ma Sorosok, Blinkenek, Clintonok, Bidenek tették rá kezüket a hihetetlenül termékeny és gazdag ukrán földekre, vásárolják fel olcsón a szorgalmas, türelmes, szép embereket, vad katonának, munkaerőnek, örömlánynak.
Azonban a nyugati befektetők által várt jövedelmek és kamatnyereségek soha nem fogják gazdagítani az ukrán népet, mert ők Ukrajnában már sok-sok milliárd dollárt és több tucat Nuland-süteményt fektettek be, és türelmetlenül várják beruházásaik eredményeit és jövedelmét.
A közelmúltban vált ismertté, hogy például George Soros 2014-15-ben lázasan munkálkodott az Egyesült Államok minden politikai és gazdasági lobbijában, kormányzati struktúrájában, hogy "megvédje érdekeit" Ukrajna területén.
Véleményem szerint ennek a gyönyörű országnak a lakói már belefáradtak a háborúkba, kalandokba és rablásokba. Nem látnak más kiutat, mint hogy elhagyják az országot kelet vagy nyugat felé. Ukrajna fokozatosan elveszíti történelmi arcát, és az angolszászok, zsidók, és néhány európai ország számára csak katonai kiképzőhely és erőd marad Oroszország távoltartására, míg a Nyugat próbálja elszakítani a földet, a gazdagságot, az embereket és a lelkeket, mindent, ami ukrán.
Kijevi politikusok és tanácsadóik még ma, a véres háború idején is cinikusan állítják, hogy a "sok éves dráma után talán egy kis európai vígjátékot kínálhatnak" Ukrajna lakosainak, anélkül, hogy bármit is tennének az ukrán emberek életének javítása érdekében.
Én magam feltétlen együttérzek az orosz ágyúk elé lökött ukrán néppel. Talán még nem késő megkérdezni más országokat, közöttük Magyarországot is, hogy mit tehetünk, mit tegyünk, hogy elkerüljük ennek a csodálatos országnak a végső kifosztását és pusztulását.
Nagyon szeretném, hogy a Kaertner Strasse utcai fiatalember a jövőben otthon, a Dnyeper partján hallja honfitársainak tapsát a Szél zúg a széles Dnyeper táján varázslatos melódiáját játszva.
(Olvasónktól)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
