Nincs könnyű élete napjaink cenzorainak… akarom mondani „tényellenőreinek”. Régebben minden sokkal egyszerűbb volt. A feudális abszolutizmus korában a cenzoroknak három tényezőt kellett figyelembe venniük: nem jelenhetett meg nyomtatásban olyan szöveg – legyen az regény, vers, röpirat, tanulmány –, amely szidalmazta a királyt, az egyházat, illetve erotikus elemeket tartalmazott. Természetesen sohasem volt egyszerű eldönteni, mi számít egyáltalán „szidalmazásnak”. Milyen mélységű kritika minősül elfogadhatatlannak, olyasminek, amely már „aláássa a király és az egyház tekintélyét”. A cenzorok mindig is küszködtek ennek a soha objektíven el nem dönthető kérdésnek a megválaszolásával. Mindamellett a felvilágosodás élharcosai, majd nyomukban a liberalizmus hívei vad dühvel rontottak neki a cenzúra intézményének. Az 1848-as európai forradalmak egyik legfőbb követelése is mindenütt a sajtószabadság megteremtése volt. „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését” – így szólt a pesti márciusi ifjak 12 pontjának legelső pontja.
És láss csodát: a sajtószabadság – és vele együtt a vélemény-, a gyülekezési, a kutatási és a vallásszabadság, hiszen ezek kéz a kézben járnak – a 19. század második felében egyre több nyugat-európai országban megvalósult. Sőt, a nyugati világ legnagyobb részén, elsősorban Nyugat-Európában még a 20. században is nemigen kellett rettegnie senkinek, ha gondolatait élőszóban vagy nyomtatásban kifejtette. Magyarországon is 1867 után teljes körű szólás- és sajtószabadság érvényesült, melyet csupán az első világháború idején kellett – érthető okokból – némileg korlátozni. (A háború idején egy bizonyos korlátozott cenzúra jogos: nem engedhető meg ugyanis egy harcoló nemzet katonai erőfeszítéseinek gyengítése a propaganda eszközeinek felhasználásával, már csak azért sem, mert a szemben álló fél beépített ügynökei révén tudatosan igyekszik a harci morált úgy a katonák, mint a hátország népe körében aláásni. Pontosan ez történt Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában is az első világháború végén.) Természetesen soha nem határozható meg matematikai pontossággal, hogy mi számít a harci morál aláásásának. A cenzorok élete sohasem volt könnyű. Mint ahogyan a kommunista cenzorok – habár ezt mélységesen pejoratív értelmű szót az egyre képmutatóbb világban már persze nem használták – is bonyolult feladattal szembesültek: harcolniuk kellett az „imperializmus”, az „osztályellenség”, az „imperialista ügynökök”, a „kulákok”, a „klerikális reakció” ellen, ezen kívül pedig vigyázniuk kellett arra is, hogy ki ne derüljön az igazság számos történelmi eseménnyel, illetve történelmi személyiséggel kapcsolatban. („Nagy Októberi Szocialista Forradalom”, „dicsőséges 133 nap”, „népi demokrácia”, Lenin, Sztálin, az „1956-os ellenforradalom”, a „történelem osztályharcok története”, a sor a végtelenségig folytatható.)
A „nyugati demokráciákban”, a „szabad világban” azonban – kisebb-nagyobb korlátozásokkal ugyan –, de a polgárok szabadon kifejthették a véleményüket. A második világháborút megelőző években, majd fokozottabb mértékben a világégés idején a „demokratikus országokban” persze nem volt tanácsos egyértelműen állást foglalni a nemzetiszocializmus és a fasizmus eszméi mellett, és magasztalni Adolf Hitlert és Benito Mussolinit. 1945 után viszont roppant érdekesen alakult a sajtószabadság sorsa. A második világháborút követő néhány évtizedben semmiféle cenzúra nem működött: nyilván nem segítette elő senkinek a karrierjét, ha olyan cikkeket, könyveket írt, melyekben nem csak a győztesek szemüvegén keresztül igyekezett bemutatni a második világháború történetét. Ugyanakkor megtorlásra sem kellett számítania, és szinte bármilyen témájú és irányultságú – kommunista, nemzetiszocialista, fasiszta – cikk, könyv, tanulmány megjelenhetett. (Mint ahogyan például Olaszországban működhetett a fasizmus örökségét is felvállaló Olasz Szociális Mozgalom, Nyugat-Németországban pedig a nemzetiszocializmust teljes egészében soha meg nem tagadó NPD. Manapság hasonló irányultságú „szélsőjobboldali” pártok működése elképzelhetetlen lenne.) A fordulat az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején – az úgynevezett neokonzervatív mozgalom megjelenésével – kezdődött meg. (Ez az egyértelműen cionista irányultságú, a hatalom legbelsőbb köreiben létrejött csoportosulás, a „neokonok”, ösztönzői voltak geopolitikai, gazdasági, kulturális téren is alapvető változásoknak, amelyeknek messzire ható következményei voltak.) A „holokauszt” szó feltalálását és az ahhoz kapcsolódó már-már vallásos jellegű hitrendszer elterjesztését követően megkezdődött a „holokauszttagadók” utáni hajsza: könyveiket, írásaikat betiltották, majd az 1980-as évek végétől kezdődően a globális – immár neokon vezérletű – elit uralma alatt álló birodalomban sorra-rendre születtek a „holokauszt tagadását” tiltó törvények. Ezzel egyidejűleg – sok-sok évtizeddel a nemzetiszocialista Németország és szövetségeseinek súlyos veresége után – fokozódott a „nácizmus”, a „fasizmus”, az „intolerancia”, a „gyűlölet” elleni kampány. (Természetesen „intoleráns”, „gyűlölködő” csak és kizárólag a „fehér, heteroszexuális rémisztő képződmények” lehetnek: a fehér faj, a keresztények, az őshonos európai nemzetek ellen bármiféle acsarkodás megengedett, sőt ajánlott.) Sorra-rendre születtek a „náci és fasiszta jelképek” nyilvános használatát törvényi eszközökkel tiltó jogszabályok, és szinte mindenütt a nyugati világban a büntető törvénykönyvekbe iktatták a teljességgel meghatározhatatlan „gyűlölet-bűncselekmény” fogalmát. (Amit természetesen a többségi fehér, európai nemzetek védelmében sohasem alkalmaztak.) Cikkek, könyvek betiltása, tömeges kitiltások az időközben megjelent világháló „közösségi médiumairól”, karrierek derékba törése, elbocsátások, lejárató kampányok és megfélemlítések, megalázó bocsánatkérések, sok esetben pedig büntetőügyek sokasága, börtönbüntetések (főleg a holokauszttagadás, a „gyűlöletkeltés” teljesen abszurd vádja miatt) fémjelzik napjaink „szép új világa” kialakulásának útját.
No és kik a cenzorok? A hazugság világkorszakában természetesen senki és semmi nem nevezi magát annak, ami a valóságban. (A globalisták alaposan eltanulták a kommunista propaganda aljas módszereit, melyek közül az egyik legjellemzőbb, hogy rezzenéstelen arccal állítják az igazság ellenkezőjét: „népi demokrácia”, „munkáshatalom”, „ellenforradalom” stb.) Az úgynevezett NGO-k, az (ál)civil, valamint különböző „kisebbségi” és „jogvédő” szervezetek végezték és végzik a mai napig is a megfigyelés, feljelentés munkáját, és indítják útjára a globalista parancsoknak hűen engedelmeskedő sajtóban a lejárató kampányokat. (Megint csak hasonlóan a „régi szép” kommunista idők hazug sajtókampányaihoz.) Az internet és vele együtt a teljesen hamisan „közösséginek” nevezett „fórumok” térnyerésével párhuzamosan pedig a Facebook, a Twitter, a Google, az Instagram és a többi platform „moderátorai” is felvették a cenzorok szerepkörét: lényegében eldöntik, mi a jó és mi a rossz, és a világról hogyan kell gondolkodnunk. Végül pedig sikerült nevet is adniuk a gyereknek: immár „tényellenőröknek” hívják mindazokat, akik igyekeznek minket, egyszerű polgárokat megóvni a „veszedelmes” gondolatoktól és eszméktől.
2015 környékén magasabb sebességre kapcsolt a fehér ember elpusztítását célul kitűző identitásháború. A több millió migráns Európába telepítésével párhuzamosan – a rasszizmus bűnére hivatkozva – üldözni kezdték azokat az értelmes és népük sorsa iránt felelősséget érző embereket, akik rámutattak a tömeges bevándorlás súlyos veszélyeire. Nyugat-Európában immár nem lehetséges sem újságban, sem könyvben, sem pedig a „közösségi médiában” – mi több, baráti társaságban, munkahelyi közösségben sem – az Európát sújtó demográfiai katasztrófáról és fajkeveredésről, főleg pedig annak okairól, vészterhes következményeiről nyíltan beszélni. Majd miután a kereszténység és a nemzetállamok után a hagyományos család is a célkeresztbe került (mivel ugye a frankfurti iskola ideológusai szerint a hagyományos családban „újratermelődik a nacionalizmus, a nácizmus, az intolerancia, a rasszizmus, a nők elnyomása”, vagyis minden „rémisztő képződmény”), a „moderátorok” és „tényellenőrök” feladatai közé felvétetett a „homofób”, illetve „nőellenes” gondolatok, vélemények és személyek tiltása és üldözése is. Azonban még itt sincs megállás. Mert mi történik akkor, ha valaki úgy játssza ki napjaink cenzorainak (amelyek sok esetben persze algoritmusok) éberségét, hogy nem nevezi nevén a gyereket, hanem például a „megnevezhetetlen háttérhatalom”, az „illuminátusok”, a „szabadkőművesek”, a „globális elitek” az „USA-birodalom” manipulációiról, milliók halálával járó, világuralmi terveiről beszél? Nos, ez utóbbi esetre is megszületett a szabályozás, és megtörtént a „moderátorok”, a „tényellenőrök” (no és persze az algoritmusok) „érzékenyítése”: ugyanis – mint azt nem is oly régen az egykori amerikai elnök, Barack Obama is tudtunkra adta – hadjárat (sajnos nem éppen keresztes) indult a „fake news”, valamint az „összeesküvés-elméletek” és azok terjesztői ellen. Hogy kik mondják meg, mi számít „fake news”-nak és „összeesküvés-elméletnek”? Legmagasabb szinten ugyanazok, akik régen is, ma is eldöntik, mit kell „antiszemitizmusnak, rasszizmusnak, nácizmusnak, fasizmusnak, holokauszttagadásnak, gyűlöletbeszédnek, homofóbiának, nőellenességnek”, újabban pedig „putyini propagandának” tekinteni. Hogy azután a „tényellenőrök”, moderátorok és az algoritmusok, vagyis napjaink cenzorai pontosan megértik-e, mit vár el tőlük a globalogazdi? Alighanem igen. Az „érzékenyítés” során alighanem közölték a cenzorok hadával azt is, hogy csakis a határozott és kemény fellépés lehet eredményes. Mint fentebb már utaltam rá, napjaink globalistái sokat tanultak a kommunistáktól (nem véletlenül, a mai globalisták elődeinek „áldásos” ténykedése nélkül ugyanis sohasem szökött volna szárba a bolsevizmus), így nyilván az alábbi jelszavak sem idegenek tőlük: „Éberség, elvtársak!”, „Munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll”!
Gergely Bence
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
