A trianoni békeszerződés: kuriózum. Mára nagyjából konszenzus uralkodik az emlékezettel foglalkozó történészek, társadalomtudósok között a tekintetben, hogy egy történelmi esemény két-három nemzedék, azaz 60-80 év elteltével válik olyan aktussá, amelyet a társadalom többsége múltként kezel, és a történelem részének tekint. Ehhez képest a 102 éve történt trianoni békeszerződés megítélése a magyar társadalomban a mai napig heves érzelmeket vált ki, és sok tekintetben része a közbeszédnek. Miért van ez, és hogyan alakult ki ez a viszonyulás e tragikus eseményhez?
Az, hogy Magyarországra mi vár a háború végén, a tájékozottabb emberfők számára nem feltétlenül volt titok. Bár a háború alakulása egészen 1918 közepéig akár optimizmust is sugallhatott volna: a Monarchia csapatai elfoglalták Szerbiát, a németek segítségével békére kényszerítették Oroszországot és Romániát, a Központi Hatalmak seregei a caporettói áttörés után a Pó-síkságon álltak, az osztrák–magyar csapatok ott harcoltak mindenütt a világháború csataterein, Odesszától Verdunig és Jeruzsálemtől Montenegróig. Ez a kiterjedt jelenlét azonban nem mindenkit tévesztett meg: bár a széles tömegekben élhettek illúziók, amelyeket a politikusok egy része is osztott, mások borúlátóbbak voltak, persze lehetséges, hogy csak azért riogatták magukat, hogy elűzzék maguktól legsötétebb érzéseiket. Teleki Pál 1918 őszén leveleiben már négymillió elcsatolt magyarról beszélt, Berzeviczy Albert volt kultuszminiszter pedig naplójával osztotta meg balsejtelmeit.
Más kérdés azonban egy katasztrófára készülni lélekben, és megint más szembesülni vele. A háború majdnem megnyerésének érzésétől a teljes összeomlásig nagyon rövid idő telt el. 1918 júniusában még úgy vélhette a felületes szemlélő, hogy a Monarchia a győztesek oldalán áll a háborúban, legfeljebb három hónappal később már a bolgár fegyverletételt kellett feldolgozni, és azt mindenki érezhette, hogy ez a fordulat valami sokkal súlyosabbnak a kezdete.
Román katonák Budapesten 1919 augusztusában
1918 őszén a tragédia előérzete végigsöpört az országon, és hamarosan megjelentek az első menekültek, kezdetben főleg vasutasok és jegyzők, és egyre riasztóbb hírek érkeztek az ország peremvidékeiről: fosztogatásokról, lázadásról, idegen hadseregek megjelenéséről írtak a lapok.
A Tanácsköztársaság 1919. március 21-i kikiáltásába vagy legalábbis ennek elfogadásába is ez a növekvő kétségbeesés hajtotta bele a főváros közvéleményét. Tehát miközben a román közvélekedés és történetírás is sokszor büszkélkedik azzal, hogy az 1919. augusztus 4-én kezdődő budapesti román megszállás vetett véget a kommunista uralomnak (és a magyaroknak tulajdonképpen hálásaknak kellene lenniük), ehhez a gondolatmenethez annyit mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy bár a bukás és a román előrenyomulás között valóban volt kapcsolat, de a proletárdiktatúrának három nappal korábban vége lett, mint ahogy az első román járőrök megjelentek Budapest sugárútjain. Másrészt a rövid ideig tartó kommunista diktatúra elsősorban a mértéktelen román követelések és a demarkációs vonalakat sorra megsértő előrenyomulások miatt jött létre. 1919 júniusában az úgynevezett Clemenceau-jegyzék nyomán a budapesti lapok leközölték a békekonferencia által javasolt majdnem végleges határvonalakat, amelyek csak néhány ponton (Nyugat-Magyarország, Muraköz) tértek el az egy évvel később aláírt dokumentumtól.
Így amikor az 1920 elején Párizsba érkező magyar békedelegáció tagjai arról írtak, hogy „általános elszörnyedés” lett úrrá rajtuk, amikor megismerték a békefeltételeket, akkor inkább arról lehetett szó, hogy azzal szembesültek: minden bekövetkezett, amitől tartottak, és az antant nem volt hajlandó semmit sem változtatni az azt megelőző fél évben.
Apponyi Albert és a magyar békedelegáció indul Párizsba 1920. január 5-én
Kevéssé vetünk számot azzal, hogy az 1920-as év kulcspillanat volt az azt követő negyedszázad szempontjából. Év elején a szociáldemokraták és a liberálisok még tagjai a Huszár-kormánynak, Horthy Miklós még nem kormányzó, a Tiszántúl román, Baranya és Pécs szerb megszállás, Nyugat-Magyarország, a későbbi Burgenland pedig még magyar közigazgatás alatt áll. Akár az is elképzelhető lett volna – és az antant diplomatái sok esetben erre akarták hajlítani az új rezsim képviselőit –, hogy Magyarország újonnan visszaszerzett függetlenségét ünnepli, a kossuthi politika megvalósulását és a Habsburgoktól való megszabadulást.
Erre legalább két okból nem volt mód: egyrészt – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – Károlyi Mihály rendszere jóval inkább merített a magyar függetlenségi gondolatból, mint bármi másból. Gondoljunk csak az 1918 őszén a Kossuth térre kicibált öreg negyvennyolcas honvédekre vagy a Hősök teréről eltávolított Habsburg-uralkodók szobraira. Azonban tehetetlensége a gazdasági és politikai összeomlással, illetve az idegen megszállással szemben végzetesen kompromittálta egy liberális-demokrata berendezkedés lehetséges létrejöttét a kommün bukása és a román megszállás után. Másrészt 1920 végére már helyükön vannak a Horthy-rendszer ideológiai és szerkezeti sarokkövei is: megszavazzák a numerus clausust, a Nagyatádi-féle földtörvényt, aláírják és ratifikálják a békeszerződést, létrehozzák a Vitézi Rendet, megválasztják Horthy Miklóst kormányzónak: kialakul az a konzervatív-autoriter rend, amely több hangsúlymódosulással ugyan, de 1944 márciusáig uralja az országot.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
