Az utópia fogságában

„Nem létezhet nagyhatalomként az az ország, amelyik nem tudja magát saját erőből megvédeni”
De Gaulle

Az élet, a történelem nem az igazságról szól. A jó embereket ugyanúgy érheti szörnyű tragédia, mint a rosszakat. Erre utalt Carter amerikai elnök, amikor egyik munkatársának arra a szemrehányására, hogy „Elnök úr, ez nem fair.” így válaszolt: „Az élet sem az”. (Neither is life). Én is erre a felismerésre jutottam, amikor 2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát és a szomszédunkban kitört a háború.

A történelem tehát visszatért, nem mintha valaha is elkódorgott volna valahova máshova. 1989-ben ezzel a hegeliánus-marxista baromsággal szerzett magának világhírnevet és egy nagy csomó pénzt Francis Fukuyama, aki szerint miután a liberális demokrácia, ami a történelmi fejlődés csúcsa, mindenhol győzedelmeskedett, (?) a történelem véget is ért. Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt, továbbra is bérelt helye van a fejlett Nyugat legfontosabb orákulumai között. [1]

Mindannyiunk közös tapasztalata, hogy a 21. század első negyedének nyugati fősodrú társadalomtudományait eluralta a szellemi igénytelenség és az intellektuális lustaság. Évtizedek óta a 19. század marxista sémáit töltik ki a 20. század közhelyeivel. Ezekből gyúrják össze azt a politikailag korrekt kánont, amit rigorózusan betartatnak. Tetézi a bajt, hogy teljesen életidegenek, vagyis utópisták. A jövő szerintük választás kérdése. A protestáns puritanizmus hagyományait felelevenítve ők azok, akik mutatják nekünk a jövőbe vezető utat. Akik nem mennek a nyomukban, azok magukra vessenek. Ellenszegülésük nemcsak elveszetté, de erkölcstelenné is teszi őket. Az elit által szorgalmazott jövő egészen a legutóbbi időkig a posztipari, posztmodern, posztszakrális, poszttörténelmi, posztnacionalista, határok nélküli, globális világot jelentette. Ehhez pedig egy olyan turista-mentalitásra volt szükség, ami azt várta el követőitől, hogy sehol ne eresszenek gyökeret, maradjanak kívülállók, és álljanak azonnal tovább, ha unják, vagy kényelmetlennek érzik azt, amiben vannak. Törődjenek bele, hogy a magaskultúrát leváltotta a szórakoztatóipar. Mert ez szolgálja ki a legjobban a nyugati élcsapat álmát a boldogságról. Miután istenhitüket arra a messianisztikus küldetéstudatra cserélték fel, ami a Föld megmentésére vállalkozik, a fogasztás és a globalizáció mellé a környezetvédelmet is a zászlójukra tűzték. Ezeknek a céloknak a teljesítéséhez meg kell őrizniük a status quo-t. Ezt szolgálja az az új Szent Szövetség, amit az élcsapat a médiával, az egyetemi- és kutatói világgal, a Wall Street-tel, a Szilícium-völggyel és a közösségi médiumok tulajdonosaival, illetve újabban a woke-okkal kötött. Ez utóbbiak váltak a Nyugat „fekete autóivá”. Módszereik és támadásaik ugyanolyan hatékonyan félemlítenek és szégyenítenek meg mindenkit, mint egykor nálunk az ávósok és a „fényes szellők” brigádjai. A mai elit felhagyott az igazságosságra való törekvéssel. Mindent átpolitizál és a politikai küzdelmekből vallásháborúkat csinál. Hitvilágának középpontjába az identitást és az egyenlősítést állította. Ennek rendelte alá a jogot, az oktatást, a gyógyítást, a családot és a biológiát is. A nemzetet, a hazaszeretetet elavultnak és károsnak bélyegezte.

Ez az utópikus elit az orosz-ukrán háború kijózanító hatására hirtelen találkozott a valósággal. Ráébredt, hogy van nemzetállam és nemzeti érdek, sőt határok, amiket esetenként meg kell védeni. Persze csak Ukrajna határait. Zelenszkij ukrán elnökből pont azért csináltak sztárt, amiért Orbán Viktort mindennek elhordták, azért, mert nemzete szuverenitását védi.

A háború hatására az elit 180 fokos fordulatot vett. Új morális célt tűzött ki maga elé, amihez le kell állítani a világkereskedelmet, be kell fejezni a globalizációt, megváltoztathatatlanná kell tenni a határokat. [2] Az oroszok kollektív megkülönböztetését és származás alapú kirekesztését is egyből helyessé, sőt kötelező elvárássá tette. Mi ezt már jól ismerjük, hiszen évtizedeket töltöttünk a kommunizmusban, ahol az volt a rend, hogy a politika mindig kijelöli az új és újabb osztályellenségeket, akiket megaláz és a perifériára szorít. Az sem újdonság a számunkra, hogy a politika felülírja a gazdasági racionalitást. Félszáz évig mégiscsak ebben éltünk. Azt is tudomásul kellett vennünk, hogy a rendszerváltoztatás után fordult a kocka, és mindent, a politikát is a profitmaximalizálásnak kellett alárendelnünk. Most, szemmel láthatóan újra azok a daliás idők köszöntöttek be, amikor a politika ismét rátelepszik a gazdaságra. A megmondó elit egy jelentős része ugyanis az orosz-ukrán háborúra hivatkozva azt követelik tőlünk, hogy mondjunk le az olcsó és megbízható orosz energiáról, mert a nyugati szankciós politika kitalálói szerint ez a jó válasz a háborúra (Jó lenne tudni, hogy kik a kitalálók, és miért?). [3] Az új mantra szerint a szankciók ripsz-ropsz véget vetnek a majd a háborúnak, annak ellenére, hogy a Nyugat, élén az amerikaiakkal, önti az ukránokhoz a pénz, a paripát és a fegyvert. Pont mintha a háború elhúzódásában lennének érdekeltek.

EURÓPA LENULLÁZÁSA

„Minden álomnál több a valóság.”
Karinthy Frigyes

A nyugati elit évek óta arra ösztönzi az európai fiatalokat, hogy ne vállaljanak gyereket, mert az gátolja önmegvalósításukat, ökonómiai lábnyomuk pedig felesleges terhelést jelent a bolygónknak. [4] Helyette vegyenek részt Klaus Schwab Nagy Narratívájának (Great Narrative) megvalósításában, amit a davosi élcsapat szorgalmaz. [5] Ilyen utópikus terv persze nincs, ha mégis van, akkor az összeesküvés-elmélet. Mindazonáltal mégis csak javában dolgoznak azon, hogy a mintegy 300 milliós idős fehér, európai őslakost arra a közel 2 milliárd fiatalra cseréljék le, akik Közel-Keleten és Dél-Amerikában munka és jövedelem nélkül vannak.

A Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) már évekkel ezelőtt azt a szlogent futtatta, hogy „Nem lesz semmid. De boldog leszel.” 2016-ban a Forbes magazinban azt hirdették: „Nincs semmim, nincs magánéletem, de soha nem volt jobb az életem” [6] Pont, mint a kommunizmusban. Ott, miután elveszítettük a láncainkat, megfosztottak minket a magántulajdonunktól és az élet minden szféráját az ellenőrzésük alá vonták, egyből minden csupa boldogság és kacaj lett. Illetve, ha vártunk volna még egy picit, biztosan az lett volna. Mert meg lett ígérve, hogy mindenki szükségletei és igényei szerint részesül majd a közjavakból és a boldogságból. Az élcsapat addig is minden felelősséget levett a vállunkról. Pont, ahogy a nyugati fősodor szakértőkráciája és bürokráciája. Nem véletlenül lett az utóbbi évtized amerikai filmjeinek leggyakrabban ismételt mondata az, hogy „nem a te hibád!” Tehát valaki másé. [7] Nem te vagy a felelős a kudarcaidért, az elrontott életedért, hanem a szüleid, a párod, a főnököd stb. a fehér heteró pasik, a meetoo,vagyis a világ. Neked az a dolgod, hogy élvezd az életet és legfeljebb a klímakatasztrófáért aggódj. Miután a siker és a kudarc nem rajtunk múlik, és semmiért nem is vagyunk hibáztathatók, koncentrálhatunk arra, hogy teszünk-e a haladásért? Biztosítjuk-e a helyünket a történelem jó oldalán? Ehhez egészen a legutóbbi időkig elég volt, ha részt vettünk a bébifókák megmentésében, helyeseltük és támogattuk a BLM-mozgalmat, ösztökéltük a focistákat, hogy térdeljenek le a mérkőzések kezdetekor, szerettük a transzokat és persze a migránsokat és rendszeresen tüntettünk a rendőrök, a fehérek, illetve a diktatúrák ellen. De most, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát és igazi háború folyik Európában, kötelező lett az ukránok melletti kiállással is demonstrálni a jó ügyet.

A ma haladói ugyanis az orosz-ukrán háborúban saját 2.0-ás „vietnámi háborújukra” ismertek. Ők is megérdemlik, hogy legyen egy Nagy Ügyük! Ami küldetést és célt ad az életüknek. Így lettek az ukránok az új vietkongok, az oroszok pedig az új imperialisták. Akikkel szemben a cancel culture teljes fegyverzetét bevetik, hogy ki- és eltöröljék az oroszokat a gazdaságból, a kultúrából, a sportból, az üzleti világból, a macskák és fák világából, vagyis mindenhonnan.

Ez a balliberális utópista élcsapat vissza akar repíteni minket a hatvanas évekbe. A múltban ugyanis pontosan eligazodnak, ahogy a jövőben is. Csak a jelennel vannak bajban.

Azzal nem tudnak mit kezdeni.

KÍSÉRLETI TEREP

„Az európai szellem meggyűlölte önmagát. Önmaga ellen fordult, és kigúnyolta a saját maga által létrehozott intézményeket.”
Czeslaw Milosz [8]

A nyugati elit egy része az Európai Uniót és újabban az USA-t is kísérleti tereppé akarja változtatni. [9] Vezetői, működtetői évtizedeken keresztül azzal áltattak bennünket, hogy a politikában nem játszik az erő, az érdek. Egyik legnagyobb sztárjuk, Barack Obama [10] egy évtizeddel ezelőtt arról győzködött bennünket, hogy bár a 19. században még számítottak a befolyási övezetek és az érdekszférák, mára ezeknek semmi jelentőségük nem maradt. Mert „korunkban a történelemi fejlődés az igazság felé tart”. Dőljön tehát mindenki nyugodtan hátra, a történelem majd rendezi helyettünk a dolgokat. Pont, ahogy Marx a Kommunista Kiáltványban ígérte. Kicsit sem zavart senkit, hogy eközben Obama Pakisztán területén likvidáltatta Osama bin Ladent, [11] háborúzott Afganisztánban és az úgynevezett „arab tavasszal” szétzilálta a Közel-Kelet államait, kiszolgáltatva őket az iszlám radikalizmusnak. A haladó Nyugatlátszólagos jóakarattal fűszerezett politikai vakságában ájult lelkesedéssel támogatta a térség liberális demokráciává kényszerítését. Mi azonban, akik soha nem engedhettük meg maguknak a reálpolitika figyelmen kívül hagyásának luxusát, tudtuk, hogy ez csak a radikális iszlámot hozhatja helyzetbe. A haladóknak azonban jó ideig tartott, amíg rádöbbentek, hogy megint megtorpanni látszik a haladás. Mindebből persze semmilyen tanulságot nem vontak le. Obama attól sem lett kisebb sztár, hogy nem záratta be Guantanamót, és meglincseltette Kadhafit. Líbiát működésképtelenné züllesztette, vörös vonallal fenyegette meg Szíriát, majd ejtette a témát, és a sor bármeddig folytatható. Népszerűségének semmi nem árthatott, mert az USA-t olyan progresszív ügyek képviselőjévé tette, mint az abortusz, a nők bántalmazásának abszolutizálása és az LMBTQ-jogok terjesztése, amikkel új értelmet adott az USA immár száz éve tartó demokráciaexportjának.