Két lépéssel a kilencven előtt Michael Caine, az angol film óriása sok mindent köthetne feltételhez. Elvégre Sir. II. Erzsébet ütötte lovaggá. Oscar-díja is van, kettő.
Woody Allen Hannah és nővérei című filmjében nyújtott alakításáért kapta az elsőt, az Árvák hercegéért a másodikat. Aranyglóbusza is van három. Európa Filmdíja a Paolo Sorrentinóval forgatott Ifjúságért. Meg sincsenek feltételei. Minden kéréshez a lehető legtermészetesebben viszonyul. El is mondja, miért. „A semmiből jöttem névtelenül. Sokáig csak bolyongtam, bámészkodtam. Aztán elértem valamit, de csak az Isten tudja, hogyan. Én csak boldog akartam lenni, és az lettem, mert azt csinálhatom, amire mindig is vágytam.”
Karlovy Vary tavalyi fesztiválján, a Best Sellers bemutatója előtt egyik kezével a botjára, másikkal a kísérőjére támaszkodva mondta ezt, ahhoz pedig, hogy több mint százötven filmjéért Kristályglóbusszal jutalmazták, csak annyit fűzött: „Ez a legnehezebb díj, amit az életművemért kaptam. Nagy boldogság ez nekem. Az öltönyömet egyébként a feleségem porolta le.” És szép lassan, komótosan leballagott a színről.
Korát tekintve ott állt Sean Connery és Anthony Hopkins között. Connery kilencvenévesen ment el, Hopkins nyolcvannégy esztendős. Caine, morózusnak tűnő, fagyos mosolyú, de csak látszólag megközelíthetetlen ember, kemény csatákat vív fizikai fájdalmaival. Ezért is áll olyan jól neki a Best Sellers idős, a figyelem középpontjából már rég eltűnt írózseni alakja. Harris Shaw számára már nem a ki tudja, hányadik regénye jelenti a legnagyobb örömet, hanem a Johnnie Walker Black Label. A whisky. Már írni sincs kedve. De az élet nem hagyja annyiban. Egy váratlanul előkerült, régi szerződés szerint tartozik egy kézirattal egykori kiadójának, amelyet sok évvel ezelőtt ő tett híressé. Kézirat nincs, könyvet kell gyorsan írni. Aztán turnéra kell menni vele, szerte az országban.
Michael Caine azt ígérte a Best Sellers fiatal rendezőjének, Lina Roesslernek, hogy bárhol lesz is a film világpremierje, elkíséri őt. Így került az idős, karizmatikus angol színész Karlovy Vary mustrájára. Természetesen annak is története van, hogy miért tette ezt a könnyelmű ígéretet az elsőfilmes kanadai rendezőnőnek. Tetszett neki a hölgy.
„A forgatás első napján találkoztam vele – mesélte a színpadon, még a vetítés előtt. – Olyan szép volt, mint egy vonzó színésznő. Azt tudtam, hogy nő rendezi a filmet, de nem mutatta be senki, hogy ő lesz az. Kérdeztem is tőle, hogy hol van a rendező? Én vagyok az, felelte. Maga? – álmélkodtam. Magának nem rendeznie kellene, hanem a kamera előtt állni és játszani, mert olyan gyönyörű. Hát ez volt a mi megismerkedésünk! Persze, nem minden szép nő tehetséges. Lina igen. Remek filmet készített. Én nagyon szeretem.”
A Best Sellerst megelőzően Michael Caine két évig nem állt kamera előtt. Gond van a hátgerincével, ami kihat a lábaira. Ezért romlott le olyan nagyon a járása. Ízületi betegségét a korának tulajdonítja.
„Nyolcvanon felül már nem igazán bombázzák szerepekkel a színészt – vélekedik. – Otthon régen forgattam már. A Best Sellers felvételei Montrealban zajlottak. A külföldi nézők közül sokan már azt hitték, hogy meghaltam. A pályán töltött hatvan év alatt rengeteg filmben játszottam. Nem hajt már a vágy újabb szerepek után. Minden úgy jó, ahogy van. Írtam pár sikeres könyvet, s ha eszembe jut még valami, folytatom. Egy korombéli színész általában korábban kel, íróként viszont addig alszom, ameddig akarok. Vannak napok, amikor csak ebédidőben tápászkodom ki az ágyból. Mostanában már társalogni sem szoktam olyan sokat, mint régen. Barátom volt John Wayne, a híres amerikai színész. Ő tanácsolta: halkan beszélj, lassan beszélj, keveset beszélj! Már jó ideje ehhez tartom magam.”
Lina Roessler rendezése óta van már egy újabb filmje Michael Caine-nek. Petr Jákl cseh rendező kérte fel egy mellékszerepre nagyszabású történelmi filmjébe, a Középkorba, amelynek központi hőse Jan Žižka, a híres huszita vezér.
Testőröket Michael Caine nem kért maga mellé Karlovy Varyban. Nem egy hollywoodi kollégájától eltérően így is biztonságban érezte magát azon a rövid útszakaszon, amelyet naponta megtett. Szállodai szobájától a fesztiválpalotáig, a nagymozi színpadáig egyetlen kísérő követte lépteit. Egy bodyguardnak egyáltalán nem nevezhető fiatalember, akire fél karjával támaszkodott. Ő vigyázott rá.
Kérése semmi, óhaja csupán egy volt a világhírű vendégnek. Hogy ne kelljen sajtótájékoztatót tartania. Száz emberrel egy szűk térben Covid idején, az ő korában, elnézést kér, ezt most kihagyná, mondta. Nem is neheztelt rá senki.
Szállodája halljában várakoztam valaki másra, amikor hirtelen feltűnt, természetesen a kísérője társaságában. Ők is maszkban, én is. Kintről jöttek, a lift felé tartottak. Nem sok időm volt a gondolkodásra, illik, nem illikre. Kockáztattam. Leért a lift, kinyílt az ajtó, beléptek, s utolsó pillanatban, elnézést kérve, szinte beugrottam. De abban a pillanatban be is mutatkoztam, ki vagyok, mit szeretnék, hogy csak pár rövid kérdést tennék fel e szokatlan helyzetben, aztán el is tűnök gyorsan, és köszönöm, köszönöm, köszönöm! Michael Caine arcából a maszk miatt semmit sem láttam, csak a szemét – a szemüveg mögött. Nem állítom, hogy a meglepettség legapróbb jeléről sem árulkodott. Talán neki is imponált e szokatlan szituáció. Mire megállt a lift a nem is tudom, hányadik emeleten, már biztosra vettem, hogy nem küld az „alagsorba”, legfeljebb udvariasan elutasít. De nem ez történt. Miután mindhárman kiléptünk a liftből, ott, helyben csupán annyit mondott: „Hallgatom.” Nyert ügyem volt.
A kérdéseket most elhagyom. Különben is: rövidek voltak és tömörek, igennel vagy nemmel is megválaszolhatók. Mind az öt. A Sir mégsem bánt el velem. Úriember módjára viselkedett. Kedves volt és türelmes. A maszktól természetesen egyikünk sem vált meg. Ott álltunk egymással szemben három idegen, az egyik hallgatott, a másik mérhetetlen belső nyugalommal beszélt, én pedig közbeszóltam olykor, irányítva a társalgás folyamát.
Itt az eredmény:
„Ahogy öregszem, úgy felejtek. Sok mindent törölt már az agyam. Csak a lényeget hagyja meg. A legfontosabbat. Apám hordár volt a halpiacon, anyám szakácsnő. Szegények voltunk. Tizenöt évesen otthagytam az iskolát, dolgozni mentem, hogy egy kicsit jobban éljünk. Csóró voltam, az az igazság. Tizennyolc évesen beálltam katonának. Két évig harcoltam a koreai háborúban. Rögtön azután, hogy hazatértem, elkezdtem színházban játszani, Londonban. De hogy egyszer híres színész leszek, arról álmodni sem mertem. Rettenetes tájszólással beszéltem. A háború megedzett, erősnek éreztem magam. Nemcsak testileg, morálisan is. Harmincévesen már érett férfiemberként viselkedtem. Pénzem ugyan még akkor sem nagyon volt, de már királynak éreztem magam, ha vacsorára, három fontért bolognai spagettit rendelhettem. Aztán fordult a kocka. Híres színész lettem. Díjakat nyertem, megnősültem, született két lányom, később jöttek az unokák. Tele a szívem szeretettel. Híres színész akkor lettem, amikor Londonban, egy vizeldében felismert a mellettem álló férfi. Úristen, maga Michael Caine! Ott kezdődött egy új időszámítás az életemben.”
Ennyi volt, ami a lift előtt a Sir szájából elhangzott. Történt mindez nem egész tíz perc alatt, és kézfogás nélkül elbúcsúztunk. A viszontlátásra egyikünk sem gondolt. Azon két nappal később lepődtünk meg. Én már akkor azt hittem, Michael Caine elutazott a városból, de mint kiderült, kirándulni vitték Prágába. És visszajött még egy rövidke időre a fesztiválra.
Egy állófogadáson szólítottam meg. Pezsgővel a kezében nézelődött. Nem feltűnően, nem azzal a testtartással, hogy tessék, itt vagyok, hanem csak úgy lazán, szolidan.
Azt hittem, már otthon van – szólítottam meg.
„Másodszor is lecsap rám? – nevetett. – Holnapután repülök. A feleségem nagyon vár, és a gyerkőcök is, Taylor és Miles, a két rosszcsont és Allegra, a tündér. A nagypapaságnál nincs szebb szerep a földön. Az unokák naponta díjazzák az embert. Nekem meg csak az a dolgom, hogy kényeztessem őket. Ezt tettem annak idején a lányaimmal is. Talán elmondhatom, hogy jó apjuk voltam.”
Tudják már az unokák, hogy milyen remek színész a nagyapjuk? – próbáltam kézben tartani a beszélgetés fonalát. Mire ő:
„Kimondottan élvezzük egymás társaságát. Batman-filmet sugárzott a tévé. Alfred, a komornyik vagyok benne. A legjobb szerepeim egyike. Kikerekedett szemekkel nézett rám az egyik unokám: Nagypapa, te tényleg ismered Batmant? De még mennyire, mondtam a gyereknek. Másnap el is dicsekedte az iskolában, hogy jóban vagyok Batmannel. Hát létezik ennél nagyobb öröm? Boldoggá tudom tenni az unokámat.”
Büszke lehetne arra is, hogy Shirley MacLaine-től Henry Fondán át Harvey Keitelig micsoda partnerekkel dolgozott, vagy hogy milyen közeli kapcsolatban állt a Beatles és a Rolling Stones tagjaival, vagy hogy baráti nexust ápolt Sean Conneryvel, és még ma is jó viszonyban van Jack Nicholsonnal. De nem! Nem róluk beszél.
„Tudja, kire vagyok a legeslegbüszkébb? Shakirára, a feleségemre. Negyvennyolc éve vagyunk házasok, és ma is ugyanúgy szeretjük egymást, mint a megismerkedésünk idején. Gyönyörű nő, remekül főz, és még ügyes is, minden pénzügyemet ő intézi. Fiatalkoromban én is ugyanúgy ittam, szórakoztam, mint a korosztályom legtöbb tagja. Shakira muszlim. Soha nem ivott alkoholt. Nemcsak megváltoztatta, megmentette az életemet.”
Ennyit kaptam Michael Caine-től azon a Pupp szállóbéli fogadáson, amelyen ismét bebizonyosodott: nem egy megközelíthetetlen világsztár. Hogy kiváló színész, azt pedig a filmjei bizonyítják. A híd túl messze van, az Árvák hercege, A tökéletes trükk, az Eredet, A tolvajok királya és a többi száznegyvenvalahány.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
