Alkalmi cikk az antiszemitizmus állásáról (a The Washington Postnak).
„Fák közt, / virág közt / ülök egy padon. / Kotyogok, mint elhagyott csolnak, / sok lágy levegő locsolgat” – a The Washington Post nagy zaját hallgatom.
Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás, Péter Gábor gyilkosok voltak. Egyikük-másikuk tömeggyilkos. Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás, Péter Gábor zsidók voltak? Igen. Értem. Ebben az esetben, ha azt mondod, hogy Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás, Péter Gábor gyilkosok voltak, sőt egyikük-másikuk tömeggyilkos, akkor antiszemita vagy. Ez a Washington Post kikezdhetetlen logikája. Ez minden liberális és újbaloldali (meg régi), anarchista és anarchoszindikalista (minden héten más gyakorolja a végrehajtó hatalmat), woke és miegyéb logikája. S ez a logika kikezdhetetlen. S ez még csak az eleje. A kisebbik baj.
Engem (minket) már rég nem érdekel, mit írnak, mondanak rólunk ezek. A nyugati politika és politikacsinálók tragédiája pedig éppen az, hogy semmi más nem érdekli őket, mint ezek véleménye. És még arra sem döbbentek rá, hogy ezeknek nincsen véleményük. Sem véleményük, sem világnézetük, sem elveik, nincsen ezeknek semmijük. Csak vélt és valós politikai érdekeik, továbbá ezen politikai érdekeket képviselő megbízóik, kitartóik, őrző-védőik és stricijeik. A nyugati politika szemhatára, perspektívája, szellemi horizontja és időbeli kiterjedése pedig a másnapi vezércikkig terjed. Addig tart. A liberalizmus a falig ér. És ezt nevezik ők ma politikának és politikacsinálásnak. És így és ezért lett a nyugati jobboldali politika és a konzervatívok túlnyomó része szánalmas, gyáva, megalkuvó liberális semmi. Mert egész életükben azzal vannak elfoglalva, mit fog írni róluk a The Washington Post, a Politico meg a The Guardian – meg az összes többi. Mintha ez bármit is számítana.
S mintha nem írnák meg akármikor a tegnapi vezércikkük szöges ellentétét, ugyanolyan vehemenciával, ugyanolyan ellentmondást nem tűrő hangon. Az „értelmiség terrorizmusa” már odavan, már csak szép emlék, Jean Sévillia igazságát befedte az idő. Vagy nevezzük inkább romlásnak.
Ma már a média terrorizmusa uralkodik, a médiát pedig nem értelmiségiek, hanem vizesnyolcasok csinálják. Hol van már Sartre, Semprun vagy épp Beauvoir elviselhetetlensége? Lecseréltük a média elviselhetetlenségére. Sartre helyett ma már a The Washington Post idegesít. Vérszomjasan „felvilágosult” és társadalommérnökösködő párducok helyett piaci döglegyek. S hogy mit képviselnek? Megismétlem: semmit.
Darab ideig azt hihettük, legalább egy dolog van, amiben kérlelhetetlenek és következetesek. Az antiszemitizmus elleni harc. Tévedtünk ebben is. Most éppen egy tizenegy évvel ezelőtti cikkemet ráncigálják (megint) elő, hogy bizonyítsák: én antiszemita vagyok. Mert egy The Guardianbe író újságíró akkor azt írta, Magyarország bűzlik, mert a kormány fasiszta meg minden egyéb, amit ezek írni szoktak – én pedig azt válaszoltam, hogy a cikk írója egy bűzlő sz…rdarab. S mindjárt mellé tettem a Tanácsköztársaság alatti és utáni hasonló írások szerzőit, idézetekkel, lássa mindenki, nincs új a nap alatt. Ezek mindig ilyenek voltak, ilyenek ma is, és ilyenek lesznek az idők végezetéig. Ezek előbb megírják ezeket, majd ha tehetik, gyilkolnak. Ez a passziójuk, ez és ennyi a „tehetségük”. Aztán valamelyik kitalálta, hogy a The Guardian cikkének a szerzője zsidó – és készen is állt az ítélet: sz…rnak neveztem a zsidókat. Kun Béla, Szamuely Tibor, Rákosi Mátyás, Péter Gábor – lásd mint fent: antiszemita vagy. S amikor a stricijük úgy akarja, akkor mindenki antiszemita.
Csak gondolják végig az elmúlt tizenkét évet, az 1998–2002 közötti időszakot vagy az első szabadon választott kormány, Antallék idejét! Antiszemita volt itt mindenki, aki ezen az oldalon állt. Mindig mindenkinek mindenkitől el kellett határolódnia, és ez soha nem ért véget. Féléves sajtókampányt húztak fel arra a hazugságra, miszerint Torgyán azt mondta a parlamentben: „Hordót a zsidónak!”. Valakinek a feleségét valami ablakon keresztül akarták inzultálni, természetesen azért, mert zsidó. Csoórit felszögezték a keresztfára, mert antiszemita. Csurkáról már ne is beszéljünk! Állandóan hullott a „barna eső”, aztán jött a Demokratikus Charta (DC), és ennek esernyője alatt együtt menetelt a rendszerváltók hada à la SZDSZ meg az egykorvolt állampárt minden szőrehullató komcsija, à la Berecz elvtárs, kiengedték a politikai karanténból az MSZP-t, és Farkasházy Teddy aprókat sikkantott a gyönyörtől.
A Fidesz nem írta alá azt a DC-t (DK-t?), meg is lett az eredménye. „Mi vakartunk ki benneteket a szemétkosárból, mi is fogunk visszadobni oda.” Semmi baj, Gádor. Hosszú távon mindenki halott…
Szóval, szügyig gázoltunk itt az antiszemitizmusban, s csak eztán jött a Jobbik. Előtte pedig valami Albert, aki masírozott le-föl Budapest utcáin, a jobbnál jobb vágóképek kedvéért. Meg jött valami Bácsfi Diána, ő meg reggeltől estig karlendített, de csak akkor, amikor jelen volt minden újság minden fotóriportere (leginkább persze a The Washington Post meg a The New York Times, örök igazság: a pöcegödörben mindig a legnagyobb darabok úsznak legfelül, illetve állnak az első sorban, ha antiszemitizmussal kell tönkretenni valakit vagy egy egész országot).
S utánuk jött a Jobbik. De ők legalább komolyan gondolták. És beleálltak. Velük párhuzamosan aztán leíratott az is, hogy „az új antiszemitizmus az Izrael-ellenesség”, így aztán ha a leghalványabb kritikával illetted Izrael politikáját, antiszemitává változtál. Még szegény Hering József is, aki Csurka lapjánál dolgozott, előtte viszont Izrael állam állampolgáraként és katonájaként védte fegyverrel a zsidó államot. Olyan antiszemitát csináltak belőle, mint a fene. Éppen olyat, mint belőlem. S aztán eljöttek az új idők, a még modernebb idők, és megint másképpen van. Most „felvilágosult” körökben Izraelt nem pusztán sikk, hanem kötelező bírálni, visszatértünk a kétpólusú világhoz, amikor a szocialista tábor még a diplomáciai kapcsolatokat sem vehette fel Izraellel az internacionalista kommunizmus és az arabbarátság jegyében. Ma ez van megint. A régi jelszavak elfelejtve, már nem antiszemita, aki bírálja Izraelt, hanem haladó.
És Alexandria Ocasio-Cortez olyan antiszemita kijelentéseket tesz, amilyeneket akar, a The Washington Post nem fogja leantiszemitázni, miképpen az Occupy Wall Street aktivistáit sem. És azt se felejtsük el, hogy ennek a sajtónak ma Ukrajna a mintaállam, az az Ukrajna, amelynek „elit alakulatai” (Azov-gárda) lepedőnyi horogkeresztes zászlók, farkasfogas zászlók meg Bandera-képek alatt szeretnek felvonulni, s amelynek tagjai nyaktól vádliig vannak kivarrva náci jelképekkel! De hol itt az antiszemitizmus?! Sehol! Azok nem mások, mint „szabadságharcosok”, nagy barátjuk, Zelenszkij meg különben is zsidó, na ugye… „Hogy ki a zsidó, azt én döntöm el!” – mondta Karl Lueger főpolgármester úr (Bécs), tévedés, nem, nem Goebbels mondta. Amúgy majdnem mindegy is. Az a lényeg, hogy ma ez is megváltozott. „Hogy ki az antiszemita, azt én döntöm el!” – mondja a The Washington Post meg az összes többi, majd vádló ujjával rámutat valakire, mondjuk rám, miközben sűrű, ragacsos nyállal veszi éppen körül az ukrán nácikat.
Nehéz megfelelő szavakat találni arra, hogy mennyire szánalmasan és kongóan mindegy, mit mondanak ezek. Mert ezek senkik. Még csak nem is gazemberek. Na jó, mégis, de csak olyan kicsikék. Kiflis Pisták. Kitartottak. Falkában erősek, gyávák, a stricijük háta mögött hangosak. Ezeknek csinál politikát a Nyugat. És éppen úgy is néz ki.
Bayer Zsolt – www.magyarnemzet.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
