Ma van Martinovics Ignác (1755-1795) ferences rendi szerzetesnek, teológiai doktornak, a magyar jakobinus mozgalom fő szervezőjének Vérmezőn történt kivégezésének évfordulója. Martinovics és társai megítélése mindmáig nincs tisztázva.
Ma van Martinovics Ignác (1755-1795) ferences rendi szerzetesnek, teológiai doktornak, a magyar jakobinus mozgalom fő szervezőjének Vérmezőn történt kivégezésének évfordulója. Martinovics és társai megítélése mindmáig nincs tisztázva.
Nincs bizony, s aligha fogjuk bármikor is megtudni a teljes valóságot, ugyanis az előzményeket tartalmazó dokumentumokat (a legfontosabbakat mindenképp) közvetlenül az összeesküvők kivégzése előtt tűzre vetették. Ilyenformán az utókor számára csakis hamisított vagy szubjektívan megfogalmazott iratok maradtak, amelyből a XXI. század embere már csak azt a következtetést tudja levonni, hogy itt bizony valami nem stimmel. Ha szeretjük lánglelkű költőnket, Petőfit (aki azért kis híján kortársa volt Martinovicséknak, de valóságos kortársa a perben börtönbe zárt Kazinczy Ferencnek – és főleg az 1949-ben mártírhalálhalt “14. aradi vértanúnak” Kazinczy fiának), tehát ha szeretjük és hiszünk Petőfinek, akkor az 48-as ifjakat Martinovics forradalmi követőiknek tekintjük.
Márpedig ez zsenánt. Nagyon zsenánt. Van olyan szavahihető történész is, aki még gondolni sem akar Petőfire, ha a jakobinusok egyik fontos szellemi örökösének tekintjük. És az bizony tény, hogy nagy történelmi rálátással ma azt konstatálhatjuk, hogy a nagy francia forradalom magyar (és összeurópai) követői liberális eszmerendszerükkel Magyarország, így Európa sírásói voltak.
Az igazság persze valahol félúton lehet. Martinovics kiváló képességű, ugyanakkor gyenge és nagyravágyó ember volt, ez okozta tragédiáját is. Egy értékelés szerint egy személyben volt bátor hős és aljas áruló, összeesküvő és rendőrspicli, kitartó, nyíltszívű barát és hazug manipulátor. Nem éppen feddhetetlen jelleme nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mártírsorsa nyomán nem példaképként, inkább tragikus alakként maradt meg az emlékezetben.
A magyar jakobinusok későbbi megítélése ellentmondásos: egyesek, így az 1848-as forradalmárok is, Petőfi vállalták, elődjüknek tekintették mozgalmukat. Mások, mint Fraknói Vilmos püspök-történész – aki Martinovics udvari kapcsolatait feltárta – istentelen lázadóknak minősítették őket. Az tény, hogy Martinovics életrajzírói mind megegyeznek abban, hogy kiváló tehetségű férfi és éles eszű politikus volt, de magával meghasonlott, nagyravágyó és fantaszta jellem, aki az eszközök tekintetében nem volt válogatós és elkeseredésében kész volt bármilyen kétségbeesett lépésre. Hozzájárul ehhez, hogy bár a szalonokban mint tanult és szellemes társalgót és kiváló tudóst ismerték, igazán maradandó tudományos munkát nem végzett: megjelent könyvei kompilációk vagy szellemes, de hevenyészettnek tűnő eszmefuttatások.
Az 1848-as forradalmi nemzedék sok tagja szemében a forradalmár Martinovics igazi példaképnek és valódi mártírnak számított, valódi jellemét, szerepét és tetteit az eszményítés hamis fénnyel vonta be.1848-at természetesen nem tagadjuk meg, de azért jusson eszünkbe a hozzá köthető szörnyű ideológiai háttér – a mai értelemben vett liberalizmus.
Martinovics Ignác József Domonkos bölcseleti és teológiai doktor, fizikus, kémikus, politikai kalandor, aki császári titkosügynökből lett a magyar jakobinus mozgalom vezére. Apja (egy szerb ortodox pátriárka által hazánkba telepített albán családból származott) nyugalmazott kapitány volt.
Előbb a pesti piaristáknál tanult, majd belépett a ferencesek rendjébe: Baján letette a fogadalmat, szerzetesként a Domonkos nevet kapta. A bölcseleti tanulmányokat ugyanott, a teológiát Budán végezte. Időközben áldozópappá szentelték, majd a bölcselet és mennyiségtan tanára lett a buda-vízivárosi kolostorban. Sok nyelven kitűnően beszélt-írt.
1781 júliusában tábori lelkészi állást fogadott el Bukovinában és távozásra engedélyt se kérve, augusztusban Csernovicba ment. Itt ismerkedett meg gróf Potocky Ignác lengyel főúrral, akinek kíséretében beutazta Európa nagy részét és 1782-ben vele ment Lembergbe, ahol két évig magántanítással foglalkozott. Ezt követték a hessen-homburgi, müncheni, stockholmi és szentpétervári akadémiák. 1788-ban a bécsi, 1791-ben a pesti egyetem fizikai tanszékére pályázott, de sikertelenül.
1791-ben bemutatták Gotthardi Ferencnek, II. Lipót titkosrendőrsége főnökének.
Martinovics – valószínűleg egyetemi karrierje egyengetése érdekében – ezután jelentéseket küldött a titkosrendőrség részére olyan titkos vagy zárt társaságokról, mint az illuminátusok vagy a szabadkőművesek, illetve a feloszlatott jezsuita rend.
Ezen jelentések történeti értéke csekély, írójuk, hogy saját fontosságát kidomborítsa, teletömte őket hamis adatokkal és kitalációkkal, “s inkább Martinovics lelki életére vetnek világot”.
Nemsokára Pestre költözött.Ügynöki munkáját fizetéssel járó lembergi tanári kinevezéssel és császári tanácsosi címmel jutalmazta az udvar, de Martinovics többre, politikai befolyásra és udvari címre vágyott. II. Lipót – hónapok múltán – végül hitelesítette kinevezését. Feladata volt a királynak vegyészeti kísérleteiben segédkezni; ezenkívül továbbra is felhasználták politikai célokra is.
Érdekes dokumentumokat rejt levéltárunk páncélszobája a magyar jakobinus mozgalom vezetőinek, Martinovics Ignác és társai végső nyughelyére vonatkozóan. A fennmaradt iratokat lapozgatva megtudhatjuk, hogy a neves antropológus és egyetemi tanár, Bartucz Lajos hogyan tárta fel Martinovicsék földi maradványait rejtő sírokat, és miként azonosította be csontvázaikat. A budai sírhely pontos meghatározását egy kis térképvázlat jelezte, melyet 1810-ben Hainiss Frigyes budai városi mérnök készített.
Talán a szerencsének volt köszönhető, hogy egykori főlevéltárosunk, Gárdonyi Albert találta meg a fővárosi levéltár iratanyagában ezt az értékes dokumentumot. A térképen hét kis kereszt jelezte a Kútvölgyi út alsó részén lévő sírhelyet.
Az 1914. május hó 29-én összeült szakértőkből álló bizottság jegyzőkönyve szerint a feltárás során több sírhelyre bukkantak a régészek. Bizonyosságot nyert az is, hogy Martinovicsot külön sírba, négy társát pedig közös sírba helyezték, míg az utólag kivégzett Őz Pál és Szolarcsik Sándor két külön sírba került. A bizottság megállapodott abban, hogy a kiemelt csontvázakat tudományos vizsgálatnak vetik alá. Ezen az eseményen nem kisebb tudósok vettek részt, mint Csánki Dezső, Erntz Géza, Bartucz Lajos, Gárdonyi Albert és Wildner Ödön.
A beazonosítás során egyértelműen sikerült bebizonyítani, hogy az előkerült csontvázak minden gyanút kizárva a hét kivégzett jakobinus vezetőé.(A Budapest Főváros Levéltára gyűjteményéből.)
Kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Lajos (1820-1849, Arad) honvédezredes, Kazinczy Ferenc és felesége, gróf Török Sophie legkisebb fia, a szabadságharc vértanúja. Tanulmányait a tullni utásziskolában 1839 őszén fejezte be, majd hadapródként lépett a császári hadsereg 9. (Miklós) huszárezredbe, melynek állomáshelye két éven át Prága közelében, Pardubitz városában volt. 1848 tavaszán jelentkezett a szerveződő honvédségbe.
Augusztus végéig részt vett a délvidéki harcokban, majd főhadnagyi, később századosi rangban Ivánka Imre váci nemzetőr táborának segédtisztje lett. Részt vett a pákozdi csatában és a schwechati csatában. Novemberben közreműködött a honvéd utász fegyvernem megszervezésében. A téli hadjárat előtt részt vett a győri és a főváros előtti erődítések építésében. Buda feladása után Perczel Mór hadtestébe osztották be és január 11-étől alezredesi rangban az 1. (Császár) huszárezred parancsnokává nevezték ki.
Egységével harcolt a szolnoki és a ceglédi ütközetekben. A tavaszi hadjáratban Klapka György hadtestében volt dandárparancsnok. Az április 19-ei nagysallói ütközet után helytállásáért megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát, majd április 30-ától hadosztályparancsnoki beosztást kapott. Május végétől ezredesként a komáromi várőrség mozgóvá szervezett részének parancsnoka volt a Csallóközben, majd megbízták egy tartalék hadosztály szervezésével. A felállított mintegy hétezer fős seregtesttel augusztus 6-án Bem csapatainak megsegítésére Erdélybe indult.
A világosi fegyverletétel hírére az erdélyi hadsereg hozzá csatlakozott maradványaival augusztus 24-én Zsibónál Grotenhjelm orosz tábornok csapatai előtt letette a fegyvert. Az oroszok átadták Eduard Clamm-Gallas altábornagy császári csapatainak és az aradi haditörvényszék elé került.
A tizenhárom aradi vértanú kivégzésének napján már folyt ellene a bírósági tárgyalás. A Carl Ernst törzshadbíró által vezetett bíróság úgy vélte, hogy a Kazinczy mellett szóló tények – nem volt tábornok, csak egy napig volt hadtestparancsnok és előnyös harcászati helyzetben tette le a fegyvert – csak kegyelmi úton vehetők figyelembe, ezért teljes vagyonelkobzásra és golyó általi halálra ítélte.
Az ítéletet Haynau jóváhagyta és október 25-én Kazinczyt az aradi vár sáncárkában agyonlőtték. A tizennegyedik aradi vértanúként szokás emlegetni.
Katonai tettei okán jobbára bocsánatot nyert atyja “martinovicsi bűneiért”.
Mészáros Sunyó Sándor – Hunhírinfo
(Archív)
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
