Mára a természet átalakult, és a fák zöldje eltakarja a kisebb szemétkupacokat, de visszaemlékszem, amikor egy márciusi reggelen két másik csapattal egy időben indultunk a Turul Iroda mint partner részéről a szervezet fiatal önkénteseivel együtt a Közösségi Alapítvány Olt-part-takarítás kezdeményezésének folytatására, felmérni a fennálló helyzetet. Szemét és megrongált figyelmeztető táblák. Siralom.
Tavaszi villámtakarítás szerveződött, s a lelkes csapatnak bőven került, amivel megtöltenie a szemeteszsákokat. Mivel a humor gyógyír, felmerült a kérdés: mit is gondolhatnak, miért jó nekünk, holdkórosoknak mások szemete után mászkálni az Olt-parton? A válasz már nem olyan vicces, inkább nagyon komoly. Olyanoktól, akikre a felnőttek csak legyintenek, hogy „ááá, kamaszok, mit tudnak ők?” A Turul Iroda fiatal önkéntese, Szabó Vanessza azért jött el, mert úgy véli, ha van rá lehetőség valamit tenni a városért ahol felnőtt, akkor él is vele. Zsugán Gedeon Balázs elmondta, hogy látja, sokan járnak ide horgászni, kutyát sétáltatni, piknikezni, és nem szép, ha a partot szemét takarja, mert elvész a varázsa, sőt, úgy gondolja, ha elkezdjük összeszedni, és az emberek erre felfigyelnek, akkor esetleg következőkor meggondolják, hova dobják ki. Tudatában van annak, hogy a népnevelés hosszú időt vesz igénybe, de minden apró lépés hozzájárul, hogy a mentalitás lassan megváltozzon. Bicsak Gergő az elrettentés motivációját hozta fel, abban bizakodik, ha megmutatjuk, mennyi szemetet szedtünk össze (a három csapat több mint 60 zsákkal két-három óra alatt!), az esetleg eltéríti azokat, akik ide gondoltak szemetet kihozni. Azt is reméli, többen kapnak kedvet eljönni következőkor, mert nemcsak hasznos, hanem szórakoztató is.
Megszívlelendő válasz érkezett a felnőtt önkéntesek köréből is: „Én elsősorban önmagamért indulok el. Önzésből. Másképp hamar feladnám, mivel eléggé reménytelennek tűnik a helyzet. Magamban letisztáztam, hogy azért teszem, mert szeretem, ha tiszta körülöttem a természet, rendkívül zavar, ha egy szép táj csodáját az emberi tudatlanság nyoma mérgezi. Lehet, hogy a természetbe nemcsak néha kellene zsákkal indulni, de van, amikor a túl sok munka elrettent, így ilyen nagyobb megmozdulások alkalmával mosom tisztára a bűntudatomat, kárpótlásként az útközben látott, de fel nem szedett szemétért. Jó érzés jó emberekkel a jóért tenni, és újra elhaladva a takarított hely mellett látni, hogy tisztább lett a környezet. Már gyerekként döntöttem, ilyen ember szeretnék lenni, hasonló értékrendű emberekkel közösségben, és magam után szebben és jobban hagyni a világot. Emellett azáltal, hogy szakítottam időt erre és kellemesen töltöttem el, jó emberekkel, magamnak is megadtam a lehetőséget arra, hogy büszke lehessek. Mivel szeretem a jótevő embereket, így, ezáltal magamat is szeretem, és mennyivel könnyebb egy olyan emberrel élni, akit szeretsz?! Félreértés ne essék: a büdös szemetet, fárasztó munkát, dühítő gondolatokat szívesebben kihagynám, és ahelyett, hogy a sok felelőtlen ember után szemetet szedek, inkább töltenék időt kellemesebb helyen ugyanazokkal az emberekkel, akik szívből dolgoznak hasonló indíttatásból.”
Elgondolkodtam, hogy mi teszi a különbséget annál, aki a természetet tiszteli és feltöltődni jár oda, azzal szemben, aki azt a szemetével tölti fel. Mi vesz rá valakit, hogy a megunt ruháit a szeretetszolgálatok gyűjtődobozai helyett a folyópartra zsákolja? Miért könnyebb becipelni oda és elrejteni egy bokorban? Miért kell a sörösdobozokat úgy elhajítani, hogy a kabátot is széttépik a szúrós ágak, amíg eljutunk hozzá, nem beszélve a koszról, amely a ruhánkon marad? A palackba zárt üzenet is a múlté már, s ha mégis ragaszkodnánk a régimódi romantikához, az üvegben és nem műanyagban az igazi. Megvan a kép a kutya nyakába ékelődött láncról? Olyan volt kitépni a tömlőt, bálakötőt is a földből, nem beszélve a ruhákról, amelyeket majdnem elnyelt már a föld. Túl nagy az ár, amit a Föld fizet miattunk. S a válasz elmarad.
Szeretek valósághűen tekinteni a világra. Elismerem, hogy a hányódó műanyag csomagolások egy részét a szél hordhatta oda a közeli kukákból, de a hódváron fennakadt műanyag palackok már kiverték a biztosítékot, s a piros tűsarkú a terhességi teszt mellett egészen groteszk képet festett arról, amiről csak sóhajok mellett, mindig másra mutogatva beszélünk a társadalmi kérdések kapcsán. S közben három ujjal magunkra mutatunk.
Nem sikerült megválaszolni, mi veszett el abban, aki szemetelni jár oda, ahol nemrég még szabad és közvetlen közösségi életet élt a város. Azt viszont tudom, hogy a Földet az unokáinktól kaptuk kölcsön; nem csak azok tulajdona, akik most élnek itt – jövője van, és a jövő embereinek ugyanúgy szükségük lesz a tiszta vízre, földre, levegőre, mint nekünk. Most mi vagyunk a Föld őrzői, egyenként mindenki, a mi felelősségünk azt tisztán és egészségesen megőrizni a jövő számára. Ha mással nem, hát azzal, hogy a szemetet az azt megillető helyre tesszük.
Rétyi Zsuzsa
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
